MIÉRT NÉZZÜNK HARRY BROWNT?

Az agymosás és a népbutítás korában hajlamosak vagyunk minden kicsit is egyedi alkotást rajongva csodálni. A multiplexekbe oly ritkán betévedő európai film esetében pedig hatványozottan fennáll ez a helyzet. Így vártam én is a csaknem két éves késéssel hazánkba érkező Harry Brownt, ezt a témaválasztásában és „mondanivalójában” is vitát generáló alkotást. Daniel Barber debütáló nagyjátékfilmjét ugyanis rengeteg kritika érte. Öncélú erőszak ábrázolás, az önbíráskodás dicsőítése, egysíkú és fekete-fehér ábrázolásmód – hogy csak a legsúlyosabb vádakat említsem. Az alábbiakban megpróbálom a védőügyvéd szerepkörét betölteni, és felvonultatni pár érvet amellett, hogy miért is érdemes megnézni a Harry Brownt.
harry_brown19

„MINDIG SZERETTEM VOLNA LONDONBAN ÉLNI”
(A hosszútávfutó magányossága, 1962)
Az angol film különösen érzékenyen reagált a kortárs társadalom problémáira. A generációk közti szakadékok, a munkanélküliség és az alacsonyabb rétegek kizsákmányolása a munkásosztály öntudatra ébredésének krónikája, tragikus felhangokkal – az ’50-es, ’60-as évtizedek new cinema irányzata ezekre a problémákra fókuszált a maga dokumentarista eszközeivel.
Harry Brown által ábrázolt külvárosi London ezzel szemben a bűnözés melegágya, ahol a fiatalkorúak élete azért reménytelen, mert helyzetükbe beletörődve tudatosan pusztítják magukat és környezetüket. Ide jutott a nottinghami gyárakban megfeszülő, majd a hétvégén a kocsmában sírva vigadó fiatalság (Szombat este, vasárnap reggel) és a rendszerrel szembeszálló, lázadó egyén (A hosszútávfutó magányossága). A jelenkori társadalmi berendezkedésnek ezúttal nem az idősek, hanem a fiatalok a mételyei. Nem reformálni kell, hanem visszaállítani – a mostani fiatalok nem dolgoznak, nem szakadnak meg a munkától, nem szenvednek az elnyomottság érzetétől, nem bántja őket a viszonzatlan szerelem. Nem a probléma keresi őket, ők keresik azt, mint a „Mechanikus narancs” ultraerőszakos bandái, vagy az „Éden tó – Gyilkos kilátások” című film aljas tinijei. Motivációjuk nincsen, csupán az unalmukban kibuggyanó állati ösztönük. Manifesztálódásuk a pusztításban merül ki.
A film egyik szürreális jelenetében a rohamrendőrök összetűzésbe kerülnek a randalírozó huligánokkal, de sorfalat képezve se tudnak mit kezdeni a molotov-koktélokat dobálókkal. Ez egyszerre a társadalom és a rendszer kritikája – az okozóé, aki a saját szörnyszülöttét nem tudta megnevelni.
picture-3
AZ ERŐSZAK ESZTITIKÁJA
Ezzel szemben itt van nekünk Harry Brown (Michael Caine). A feleségét éppen most veszítette el, és egyetlen megmaradt barátját – folyamatos zaklatások után – a környékbeli suhancok meggyilkolják. Feléled benne az Észak-Írországban szolgált katona, és a rendőrség tehetetlenségét megunva elhatározza, hogy saját kezébe veszi az ügyet. Válogatott kegyetlenségekkel súlyt le a saját igazságában hívő férfi, aki állandóan felüllicitálja a bűnbanda brutális gaztetteit. Ő nem akarja megérteni a fiatalokat. De mit érezhet egy öregember, aki életét a hazája védelmére áldozta, akinek felesége kínkeservesen hunyt el, akinek egyetlen barátját leszúrják az utcán? Aki szeretné Mathieu Kassovitz Gyűlöletének ellenpólusát megtekinteni, az helyben van.
Sokan a Gran Torino című Clint Eastwood remekművel próbálják összehasonlítani Barker filmjét: ez bár elsőre kézenfekvő választásnak tűnhet, de ha jobban megvizsgáljuk a tényeket, csupán külsőségekben találhatunk egyezéseket. A főhős két öregember, de két külön történettel – mind indokuk, mind eszközük eltérő. Viszont a Charles Bronson fémjelezte Bosszúvágy-széria felemlegetése már indokolt.
A bosszúfilm permanens velejárója az önbíráskodás. Szubjektív gondolathoz szubjektív ábrázolásmód dukál – és itt egy igencsak ingoványos talajra tévedünk. A főszereplő, azaz Harry szemszögéből látjuk a cselekményt, a néző tíz perc után már teljesen együtt érez az öregkorára magányossá váló férfival. A suhancok egy fiatal anyukát mindjárt a film elején lelőnek, míg egy környékbelit a lakótelep egyik terén félholtra rugdalnak. Itt érünk el a történet legvitatottabb pontjához.
Ismerjük Kitty Genovese történetét?
Van egyfajta gonosz, amitől rettegnünk kell, és ez a közöny a jó emberek körében.”
Ez a mondat a „Testvérbosszú” (The Boondock Saints, 1999) című film expozíciójában hangzik el. A bostoni alvilág ellen támadást intéző ír testvérpárt a média felkapja, és szupersztárokat farag belőlük. A rendőrség asszisztálása mellett tisztogatják az utcákat, aminek köszönhetően a bűnözési ráta is jelentősen visszaesik.
A LEX TALIO ELV
A különbség mégis óriási. Ugyanis a Testvérbosszú a film végén tesz egy kísérletet a rend helyreállítására. A stáblista alatt mockumentary (ál-dokumentumfilmes) riportjeleneteket látunk, ahol a megszólaltatottak kifejtik egymással ellentétes véleményüket a testvérpárral kapcsolatban. Így próbál a film elmenekülni a véleménynyilvánítás elől – tesz egy formális gesztust annak érdekében, hogy ne lehessen részrehajlással megvádolni, és hátralép egyet.
A Barker film epilógusában ezzel szemben Harry Brown a lakótelepen sétálgat. Legyőzve ellenségeit és félelmét legyalogol a már megtisztított aluljáróba (ha nagyon szimbólumokra akarunk vadászni, akkor alászáll a múlt poklába), miközben a játszótérre visszamerészkednek a helyi lakosok. Ez az ál-idill viszont nyugtalanítóan demagóg. Brown ugyanis a környéket nem a közbiztonság javítása miatt tisztította meg, hiszen személyes bosszúvágy vezérelte. A szubjektivitás általános szintre való emelése legalizálja az önbíráskodást, ami ebből a szempontból végzetes következményekkel és konklúzióval jár. Az agresszió szabadjára engedése a Lex Talio elv feléledésével jár. És az igazságot az akarja kiszabni, akit a sérelem ért.

Emily Mortimer és Charlie Creed-Miles
Emily Mortimer és Charlie Creed-Miles

AZ UTOLSÓ SZÓ JOGÁN
Úgy gondolom, hogy a szubjektivitás nem róható fel a film hibájaként – a témaválasztás és a műfaj megköveteli ezt. A film ott esik saját vermébe, amikor Harry Brown bosszúhadjáratát a társadalom támogatását elnyerve legalizálja. A voyerizmus farvizén evezve ráadásul Harry a néző rezonőrévé válik, így látszólag a mi igazságérzetünket állítja helyre. Pedig ez nem a mi igazságunk.
Bár a végkicsengés így némi rossz utóízzel párosul, a film mégis szórakoztató. Ez elsősorban a színészeknek köszönhető, akik ebben a realista, sivár, és kiábrándítóan hideg filmben kiváló alakításokat nyújtanak. Michael Caine 75. életévén is túl egyszerre gyenge öregember és übermensch, egyértelműen az ő személye adta a filmhez a legtöbbet. Mellette remekül asszisztál a két rendőr szerepében Emily Mortimer és Charlie Creed-Miles. A már befutott énekes, Ben Drew (Plan B) abszolút hihetően formálja meg a banda vezérét, míg a film egyik legmarkánsabb jelenetében (amikor Harry fegyvert vásárol a drogdílertől) Sean Harris brillírozik.

Author: Kiss Gergely Máté

kicsimate@gmail.com

Vélemény, hozzászólás?