Miről tanúskodnak az orosházi muszlim leletek?

Néhány éve volt szerencsém egy, a kunságból Budapestre látogató csoport tagjaival találkozni. Nagy lelkesedéssel mesélték, hogy az őseik, a kunok muszlimok voltak, és hogy nagy tisztelettel adóznak őseik vallási hagyományai iránt, bár ők maguk már keresztények. Felmerül azonban a kérdés, hogy mennyire volt a középkorban elterjedt az iszlám vallás a magyarországi kunok között, illetve, hogy valójában kik is a kunok. 

A kunokról legkorábban az arab muszlim forrásokban esik szó, ahol néhány kevés kivételtől eltekintve, szinte kizárólag kipcsak néven szerepelnek. Egy belső-ázsiai türk népcsoportról van szó, amelynek egy része nyugat, vagyis Európa felé kényszerült vándorolni a mongol terjeszkedés hatására. A kunok a 13. században két hullámban települtek be Magyarországra, és mindkét alkalommal konfliktusba keveredtek az addigra már letelepült életformát folytató magyarokkal.
A 1236-ban és 1238-ban a mongolok döntő csapást mértek a kunokra, akik a 1239-ben bekövetkezett újabb vereség után Magyarországra menekültek. A pogány vallású kunok nehezen épültek be az akkori magyar társadalomba, és az Alföld síkságán, a mai kunsági területeken rendezkedtek be. 1241-ben, a Muhi csata előestéjén azonban meggyilkolták Kötöny kun kánt. A kunok ezután kivonultak az országból, és nem vettek részt a tatárok elleni háborúban. A kunokat végül 1246-ban hívta vissza IV. Béla, de beilleszkedésük még sokáig komoly kihívást jelentett a Magyar Királyság számára.
Az Ázsiában maradt kunok a mongol invázió után, az Aranyhorda korszakában iszlamizálódtak, vagyis abban az időben, amikor a mongol uraik is áttértek az iszlám hit követésére. A keleti kunok a Baskíriában rekedt magyar népelemmel együtt ebben beleolvadtak az Aranyhordába, amelyből a 14. századra kialakult a krími tatárság, amely jelenleg is élő népcsoport.
Mindez azonban nem vonatkozik a Kárpát-medencében letelepedett kunokra. A magyarországi kunok lassan ugyan, de áttértek a kereszténységre, bár a kezdetekben csak formálisan vették fel az új hitet, valójában még pogány szokások és a nomadizáló életmód szerint éltek, ugyanakkor jelentős haderővel segítették a magyar királyokat. Vélhetően a 14. században váltak a szó szoros értelmében keresztényekké, a 15. században pedig fölgyorsult török eredetű nyelvük és nomád életformájuk elvesztésének folyamata is. Az oszmán hódoltságot követően ment végbe a kunok teljes beolvadása Magyarországon, ekkor, a korábbi szokásoktól eltérően, már kunkapitányt sem választottak. Ezen szokást szimbolikusan néhány éve élesztette fel a Kunszövetség elnevezésű, magukat kunokként azonosító polgárokat tömörítő hagyományőrző egyesület.
A bevezetőben említett kun látogatók elődeinek iszlámra téréséről való beszámolója valószínűsíthetően egy elszigetelt eset volt, hiszen nincs arra bizonyíték, hogy a kunok nagyobb tömegekben iszlamizálódtak volna. A tudományos álláspont szerint a középkori Magyar Királyság területén letelepedett kunok közül csak kevesen, elvétve lehettek muszlimok.
A kunok mellett érkezett egy másik türk népcsoport is Magyarországra: a besenyők. A történeti adatok szerint a besenyők a magyar honfoglalást követően a mai Ukrajna, Moldova és Kelet-Románia területén erős törzsszövetséget alkottak. Többségében köztörök nyelveket beszéltek, és pogány rítusokat követtek. A honfoglalás idején történt besenyő támadások valódisága vagy eredménye vitatott, ugyanis a korszakból származó temetkezések nem mutatták ki a nemek és életkorok aránytalan előfordulását, vagyis nem érték jelentősebb katonai veszteségek a honfoglaló magyarságot a Kárpát-medencébe érkezésük idején, védekező harcokban. Később, a 10. században a besenyők egy része Magyarországon telepedett le és rövid időn belül beolvadt a magyarságba, és felvette a kereszténységet.
A kunokkal és a besenyőkkel ellentétben, az Árpád-korban magyarul böszörményeknek nevezett, keletről érkezett népcsoport a kutatások szerint feltehetően ún. volgai bolgárok lehettek. E bolgár-török népcsoport a magyar honfoglalókkal együtt érkezhetett a Kárpát-medencébe, már a 9. század végén.
A volgai bolgárok böszörmények elnevezése utal vallási hovatartozásokra, hiszen a böszörmény szó a magyaros alakja az arab „muszlimok” törökös változatának, a „müzülmen” szónak. A volgai-bolgár böszörmények lehettek tehát a legkorábbi Magyarországra betelepült muszlimok. Hajdúböszörmény település nevében utal rájuk.
Feltehetően a böszörményekről írt al-Gharnáti arab utazó, aki 1151-1153 között élt Magyarországon. Úti beszámolója szerint az országban éltek ún. „maghrebita” (nyugati) muszlimok, akik csak háborúban szolgálták II. Géza magyar királyt, íjászokként és várvédőkként, és a magyar király nagy becsben tartotta őket hűségüknek köszönhetően. Talán ezzel magyarázható, hogy vallásukat szabadon gyakorolhatták a Királyság területén (ami egyben azt is jelentheti, hogy szunnita muszlimok voltak, hiszen nem muszlim közegben is nyíltan vállalták vallásukat). Elnevezésükkel ellentétben azonban, a zsoldos katonákként betelepültek nem „nyugati” azaz észak-afrikai muszlimok voltak.
A Magyarországon élő muszlimokra a böszörmény szó mellett a 11. századtól már használatban volt a szaracén (feltehetően a keresztes hadjáratok hatására), illetve az izmaelita elnevezés is. Utóbbi kifejezés feltehetően a magyar történeti források által káliznak nevezett, a belső-ázsiai Hvárezm területéről a Kárpát-medencébe vándorolt iráni népcsoportra utal. A káliz kifejezés ennek a szónak az alán átírása.
A történeti forrásokból az is kiderül, hogy a kálizok főként királyi vámosokként, adószedőkként, pénzváltókként, és sókamarai tisztviselőkként tevékenykedtek Magyarországon, amit megerősít a al-Gharnáti úti beszámolója is, aki kereskedőkként mutatja be a hvárezmieket vagyis a kálizokat. A kálizok feltehetően a síita iszmailita (iszmá’íli) felekezet követői lehettek, és valószínűleg ezért nevezték a magyarországi muszlimok egy részét izmaelitáknak is, és nem pedig azért, mert az arabok atyjaként számon tartott Izmael leszármazottjai. Budakalász és Kálócfa helynevek utalnak jelenlétükre.

Árpád-kori sírok feltárása

A 2004-ben Orosházánál felfedezett muszlim temetkezési helyen talált egyes leletek (pl. a pénzváltáshoz használt ólomsúlyok) azt bizonyítják, hogy a későbbiekben Böszörményestelek néven jegyzett területen káliz muszlimok éltek, akik sókereskedelemmel és pénzváltással foglalkoztak.

Muszlim pénzváltók által használt érmék

A kálizok, vagyis a hvárezmiek a 12. század közepén kezdhettek Orosháza környékén piacot és pénzváltóhelyet üzemeltetni, hiszen tapasztalt kereskedők voltak, és jól értettek a matematikához, és nem véletlenül, hiszen egyik híres elődjük, a perzsa al-Hvárezmi (latinul Alguarismo) nevéhez fűződik az algebra tudománya és az algoritmus leírása.
Az orosházai leletek között vannak egyéb, a káliz népcsoport jelenlétére utaló nyomok is, nevezetesen a sertéscsontok teljes hiánya. A temetkezési irány és annak módja ugyan nem teljesen egyezik az iszlám hagyományokkal, de a sírok dél-nyugati irányba való mutatása arra utalhat, hogy a kálizok elhozták magukkal az őshazájukban bevett mekkai imairányt, amely egyben a temetkezési irány is, ezen pedig egyszerűen nem változtattak Magyarországra érkezésükkor.

Egy orosházi sírban talált gyűrű – Csányi Viktor felvétele

Érdekes adat, hogy a fentebb idézett al-Gharnáti szerint a kálizok nyíltan nem vállalták vallásukat. Ez megerősítheti azt a feltételezést, hogy a kálizok síita muszlimok voltak, mivel az iszlám követésének titkolása egyezik azon síita doktrínával, mely szerint szabad titkolni, vagy felhagyni az iszlám vallás gyakorlásával ellenséges környezetben. Talán ezzel is magyarázható az a tény, hogy a kálizok asszimilációja viszonylag gyorsan végbe is ment a későbbi muszlimellenes intézkedések során.
Ugyanis az Árpád-házi királyok korábbi, vallási türelmet hirdető hozzáállásával szemben Könyves Kálmán a 11. században a muszlimok beolvasztására, teljes asszimilációjára törekedett. Megkövetelve tőlük, hogy keresztény templomokat építsenek falvaikban, és hogy keresztény módra éljenek. Az Aranybulla rendelkezései alapján például az izmaeliták nem házasodhattak saját csoportjukból.
Ennek ellenére a történeti beszámolók alapján a hazai muszlimok még a 13. században is ápolták vallásukat. A mongol invázió, a tatárjárás következtében azonban a muszlimok a 14. század második felére teljesen eltűntek. Legközelebb az oszmán hódítások következtében települnek be muszlimok Magyarországra.