„Európa” – amiről mindenki beszél, ám mindenki mást ért alatta, önmagában is talányos valami. Talányos maga a mozgás, melyről néhány éve szakadatlanul szó van, vagyis egész államok „visszatérése”, mely a lengyelekkel kezdődött, s folytatták a magyarok. A csehek és szlovákok beígért „hazatérése” a lázadás fényében tündökölt, a horvátoké és szlovénoké sem jámboran és alázatosan, hanem dacosan és az ellentmondás szellemében zajlott le. Még Bulgáriából, Romániából és a nagy Oroszországból is olyan szándéknyilatkozatok érkeztek, hogy megkezdik hosszú vándorútjukat visszafelé a kontinensre.

Azon a boldog őszön 1989-ben, amikor meginogtak a régi zsarnokságok, és a negyven éven át szilárdan álló bástyák hetek alatt leomlottak, a váratlan követelésekről és a szép, túláradó lelkesedésről tanúskodó képek mellett egy néhány másodperces filmfelvétel is eljutott hozzánk, melyen egy cseh munkás magyarázza, miért állt a tüntető prágai diákok mellé. Másnap olvashattuk egy lelkes tudósító kommentárját, mely rokonszenvesen elragadtatott hangja ellenére olyannyira különös volt, hogy e mozgalmas napok és hetek múltán is megragadt emlékezetemben: „Istenem, milyen büszkék lehetünk – európaiként – erre a munkásra”. A fent említett Isten a tanúm, ez a büszkeség hosszú esztendők óta ismerős érzés a számomra. Büszkeségemnek sok története és számos fintora van, de ez az egy, éppen ez ismeretlen volt számomra, és hozzáférhetetlen is marad: a büszkeség – európaiként. Miféle érzés, miféle beállítódás ez, min alapul, és mivel szemben támad fel? Miben lel vigaszt, és hol a fullánkja; hiszen csak nem elégedhetik meg azzal, hogy a nyomorgó nem-európaiak előtt parádézzon, ide nézzétek, etiópok, micsoda gazdagságot emésztek fel, álmélkodjatok!

 

A kontinensen nyilvánvalóan sem földrajzi zűrzavar, sem pedig keleti csodahit nem uralkodott el, egyetlen ünnepi szónokot sem forgatott ki annyira mivoltából és iskolázottságából az elragadtatás, hogy el is higgye, amit mond; egyikük sem gondolta komolyan, hogy a hamarosan visszatérő térségek hosszú időre eltűntek volna, miközben a katonai térképek ottlétüket a senki földjeként feltüntették, kijelölve egykor hevesen kiharcolt és védelmezett határaikat. Ha oly sok ember visszatért Európába, és végre majdnem minden ittlakó ismét európai lett, voltaképpen mi az értelme ennek a varázsszónak, amely mégsem a földrajzi értelemben vett kontinenst jelöli? Az 1988-as berlini kongresszuson Pavel Kohout, ausztriai-cseh író eredeti és egyedülálló felszólalásában az „európai álmok” kritikáját kezdeményezte: „Itt van először is az álom, hogy az európai országok automatikusan Európához tartoznak” – kezdte meghökkentő előadását, amelyben könnyedén kétségbe vonta két európai államforma eredetét és illetőségét: a sztálinista Oroszország Európa keleti felén annyi gaztettet követett el, hogy „egy csehnek, egy lengyelnek, egy magyarnak vagy akár egy románnak még az orosz kultúra segítségével sem lehet bebizonyítani, hogy évtizedekig európai hatalom megszállása alatt élt”. Kohout egy másik rendszert is lenyes az európai törzsről: „A harmincas és a negyvenes évek első felének Németországát bizonyára nem gyanúsíthatjuk azzal, hogy európai ország volt”.
Az, hogy a németek 1933 és 1945 között nem voltak európaiak, akkoriban sovány vigasz az általuk üldözött, megkínzott, meggyilkolt európaiaknak, akiknek rettegésben kellett érezniük magukat e nem-európaiak közvetlen testi közelében; és ma bizonyára a németeket sem képes megnyugtatni az, hogy bármilyen gaztettek eredtek is országukból, azoknak semmi közük a német történelemhez, mert rábukkanunk az önmagához végre ismét visszataláló „európai Németország” megmentő ideológiájára. Másrészt semmiféle erőszak, amit európaiak más földrészek lakói ellen elkövettek, nem képes akár csak zavarni is az európaiak egyetértését, vagy megingatni abbéli meggyőződésüket, hogy ők maguk a civilizáció és a kultúra megtestesülései, mivel mindig csak holmi „nem-európai fanatizmusba”, a „lélek örök Szibériájába”, „a nemzeti elzárkózások afrikai sötétségébe” való sajnálatos áttévelyedés tette lehetővé az emberiség elleni nagy gaztetteket.
Ha ezek nem európai országok voltak – akkor micsodák? És ki felelős valójában a szörnyűségekért, amelyek az európai kontinenst is elborították? A fasizmus, mely az ipari embermegsemmisítés vívmányát világra hozta, azoknak a faragatlan szudániaknak a találmánya lett volna, akiket még nem nemesített meg az idealista filozófia és a klasszikus műveltség, következésképpen nem képesek az európai morál magaslatára emelkedni? És azok a pakisztániak, akik ma rosszul fizetett szolgáltatásokban, gőzölgő konyhákon és huzatos útkereszteződésekben teszik hasznossá magukat, tulajdonképpen csak azért jöttek hozzánk, hogy az öreg kontinens szívében könyörületet ébresszenek rasszista apáik bűnei iránt, akik egykor felsőbbrendű emberekként garázdálkodtak a számukra idegen országokban?
Mihelyt Európát nem gyanúsítjuk többé azzal, hogy különféle faji rögeszmék és diktatúrák bölcsője lett volna, semmi sem áll útjában az egész kontinens szentté avatásának. Kolonializmus? Nevetséges, mi közük a briteknek és a franciáknak, a belgáknak és a hollandoknak a kongói vagy indonéziai borzalmakhoz! Rövid áttévelyedések ezek a nem-európaiságba, tisztelet a kivételeknek, de Ázsia az ázsiaiaké, Afrika az afrikaiaké, az európaiaké pedig gazdagságuk szeplőtelen fogantatása. Patakokban folyhat a vér, hogy valóra váljon a rögeszme, hogy az egész világ minden gyümölcsét összeharácsolhatjuk, és saját jólétünket a Föld csekélyebb értékű, humánus csiszoltsággal és civilizációval alig megáldott lakosainak nyomorával táplálhatjuk: ugyan mit árthat mindez az európai civilizáció felsőbbrendűségéről alkotott meggyőződésünknek – régen elévültek ezek a tények, a kiontott vér nem európaiaké volt, és idegen kontinensek földje itta be. Az integráció szakaszában, amikor a nemzeti korlátoltság immár nem az állam építőelvét, hanem a gazdaság terhes akadályát képezi, Nagyeurópa önmagát határozza meg, mégpedig a szabadság, a kultúra és a tolerancia birodalmaként. Rachid Boudjedra algériai író írta a felejtésnek erről az álmáról, amelyben a tegnap gaztettei már elásva, a jövő bűnei pedig még rejtve nyugszanak: „Azt hiszem, mielőtt álomnak tekintenénk Európát, előbb némi szégyenérzetet kellene ébresztenünk benne!”
MEKKORA EZ A FÖLDRÉSZ?
Minthogy egy sor állam fogadtatik vissza, a kontinens növekszik; egyidejűleg azonban drámaian zsugorodik is, gazdasági-politikai magjára, a nagy gazdasági hatalmakra és államokra, amelyek azután, mint például az egyesült Németország, egy egyedülállóan ellentmondásos folyamatban kifelé nagyobbodnak, befelé pedig veszítenek sokféleségükből, vagyis egyszerre gazdagodnak és szegényednek. Először 1990-ben tűztek ki „Európa-díjat a gyermek- és ifjúsági irodalom számára”, mégpedig magas jutalmakkal, ami helyénvaló is egy olyan jelképes aktus esetében, mely a kultúrát és a népek közötti megértést megcsillogtatva igyekszik elhitetni, hogy ma már létezik az, ami a véres évszázadokon át (amíg a földrész urai – népeikkel együtt – kölcsönösen kiirtandónak tekintették egymást), nem létezhetett: az összeurópai tudat, annak tiszta belátása és mély átérzése, hogy összetartozunk, és csak ebben az összetartozásban alkotunk egészet.
Ha valaki pályázni kíván erre a díjra, és meg akar felelni az alapítvány követelményeinek, egyetlen dologról nem szabad megfeledkeznie: a könyveket és kéziratokat, amelyekkel szerencsét próbál, csak francia, angol, német vagy olasz nyelven szabad benyújtania. Ennyi nyelvet ismer el az új Európa. Urs Widmer szerint viszont még e négy nyelv is túlságosan sok. Vladimir Nabokov orosz-amerikai íróról szóló, egyébként kifogástalan méltatásában a kiváló svájci író azt írja, hogy a Nabokov nem tudott ugyan németül, viszont „gyermekkorától fogva folyékonyan társalgott a többi európai kultúrnyelven”. Nabokov az orosz mellett angolul és franciául beszélt, és megdöbbentő virtuozitással írt is. Oly sok nyelv van Európában, ám szemlátomást csak néhányat illet meg a „kultúrnyelv” nemesi címe. A nagy világnyelveket hamarosan minden gyereknek tanulnia kell az elemi iskolában, a kontinens számos többi nyelve pedig sebesen csúszik le a helyi dialektusok rangjára. Minél több népet zár össze az integráció, különbözésük méltóságával együtt úgy zsugorodik összébb, miközben gigászian kiépíti belső piacát, és elektronikusan erősíti külső védfalait az egész világ nyomorultjainak rohama ellen, van valami, ami teljes határozottsággal leépül: az illúzió, hogy az egész földrészt átfogó kommercializálódás, mely határok nélküliséget követel, nem fogja teljesen felfalni éppen azt, amire álszent módon még mindig előszeretettel esküszik fel: a kultúrák gazdag sokféleségét.
Miután Mihail Gorbacsov jelentősen veszített tekintélyéből, és Oroszország Európához tartozása ismét kérdésessé vált, a létrejövőben lévő „európai nemzet” hatalmas ábrándképe eloldódott a közös európai ház kissé atyáskodó régi ábrándképétől. A nacionalizmus és a nemzetállam oly sok bajjal kapcsolódott össze, hogy egyenesen ésszerűnek vélnénk, ha az új rend megannyi propagandistája a nemzeteket elavultnak nyilvánítja, és olyan önmagukat túlélt történelmi alakzatokként írja le, amelyeknek végük, meggyászolni is felesleges őket. A nacionalizmus bűnei így magát a nemzetet mint történelmi identitást is kiszolgáltatják: ahol a vámhatároknak el kell tűnniük, hogy az áruforgalom szabadon kibontakozhassék, ott a népek közötti nemzeti különbségeknek is meg kell szűnniük, hogy a termékekhez hasonlóan akadálytalanul terjedhessen a tolerancia és a testvériesség. A sok európai nemzet helyett, melyek bornírt önhittségben tetszelegve harcoltak egymás ellen – az „egyesült európai nemzetet” kapjuk azok kegyéből, akik a többieknél egy kicsit egyenlőbbek és egy kicsit európaibbak.
Függetlenül attól, hol szeretnénk meghúzni e nemzet határait, ez az összeurópai állam most már csakugyan az a „grande nation” volna, amely mellett e cím korábbi várományosainak és birtokosainak becsvágya némiképpen nevetségesnek látszik. Pusztán az, hogy nagyobb, gazdagabb, hatalmasabb, a legkevésbé sem szünteti meg azonban azokat a veszélyeket, amelyek már a hagyományos nemzetállamban benne rejlettek. Ellenkezőleg, a dohos nemzeti előítéletektől mentes „európai nemzet” csábítására még inkább igaz mindaz, ami a régi típusú nacionalizmust oly veszélyessé tette. Ezt az új típusú nemzetet változatlanul és kizárólag a hatalom, a hegemónia, a szuperhatalom elve alapján határozzák meg, amiképpen Otto Molden is felderengeni látja felkavaró művében, még ha őt lelkesedéssel tölti is el ez az új világuralmi lehetőség. Az európai nemzet, a reszketve megidézett „Európai Egyesült Államok”, úgy látszik, nem az erőpolitika megszüntetését, a hegemóniáért és uralomért folyó harcok végét jelenti, sokkal inkább ennek folytatását magasabb szinten, és összehasonlíthatatlanul hatékonyabb eszközökkel.
A nacionalizmus sok gyűlöletes kis istenségét – akikhez minden nemzet önmagáért imádkozott, abban a siralmasan korlátolt hitben, hogy az ő istene a jobb, holott nem volt egyéb gőgje bálványánál – megdöntik majd; ám bukásuk még nem szabadítja meg az embereket attól kényszertől, hogy a hatalom és uralkodás fétiseihez imádkozzanak. Ellenkezőleg: ami addig hatalom volt, annak szuperhatalommá kell válnia, ahol addig a hatalmat kevéssé tisztelték, ott a hegemóniának kell következnie. És semmiféle dohos, régimódi tévhit nem veszélyeztetheti többé a gazdagság imádását – ne legyen istened rajtam kívül, mondja az üzlet istene. A tengertől tengerig húzódó „európai nemzet”, csaknem négyszázmillió fogyasztót számláló belső piaccal, a modern technológia és a jól képzett, jól megválogatott munkaerő leghatalmasabb felhalmozásával rendelkező szuperhatalom képzete képes ugyan felizgatni a gazdasági és katonai stratégákat – ám azzal a hideg ésszerűséggel, amit a jövőnk intézői az értelemmel tévesztenek össze. Az új nemzet egyszerűen túl nagy és túl sok különbözőséget, ismeretlent, távolit hoz túl hirtelen egy tető alá ahhoz, hogy az emberek, akiknek az új, fentről létrehozott nemzetet alkotniuk kellene, máris magukra ismerhessenek benne. Az „egyesült európai nemzet” ideológiája kényszerítően vezet a regionalizmus felfedezéséhez és dicsőítéséhez.

(Fordította: Csordás Gábor)