Lánczosiné Klozet Teréz az Erzsébet körút 163/b–ben húzta. A nyilvános WC–ben. Húzhatta volna a Teréz körúton is, hogy neve végképp beteljesítse sorsát, de Lánczosiné Klozet Teréz az Erzsébet, egykori Lenin körúton húzta, a 163/b–ben.

A nyolcvanas években rokkant-nyugdíjazták a Csavargyárban, mert a harminc évi állástól annyira visszeres lett a lába, hogy egyszerűen képtelen volt tovább állni. Elvesztette az állását. Ülni kezdett helyette. A Lenin körút 163/b. alatti nyilvános WC–ben.

Az illemhelyet a közterület–fenntartó üzemeltette, mely kifejezetten rokkantnyugdíjas alkalmazottakat keresett. Eljönnek azok bagóért is, hisz ott van nekik a rokkant nyugdíj. El is mentek. Lánczosiné Klozet Teréz 850 forintot kapott akkoriban az 1470 forint rokkant nyugdíj mellé.

Kezdetben hatórás volt, reggel hétre ment, egyig húzta. Később a délutáni műszakot is átvállalta. Kellett a pénz, mert a Sanyi, ez a büdös tróger előbb csak a keresetét itta el, aztán az agyát is. Most meg már csak odaföntről bámul be néha az Erzsébet körúti sötét lyukba.

Persze míg élt se volt sok köszönet benne, az összes pénzt, mit Lánczosiné Klozet Teréz megkeresett, a kocsmába hordta. Pedig ő nem ezért vállalta a nyilvánost a rokkant nyugdíj mellé! Nyilvános, csak így hívták a nyirkos, homályos odút, ahol évek óta életüket tengették a jobb sorsra érdemes kolléganőkkel.

Nyolc éve vécézett, nyolc éve ült napi tizenkét órát a Lenin körút 163/b–ben.

Akkor azt mondták, vagy kiváltja a vállalkozóit, vagy viszlát. Mehet a rokkant nyugdíjába. Lánczosiné Klozet Teréz kiváltotta. Felvett harmincezret. Személyi kölcsön az OTP–től. A Géza mondta, a hátsószomszéd, hogy ott adnak és csak harmincöt százalék kamatot kell rá fizetni.

illusztráció - fotó - ANRO

illusztráció – fotó – ANRO

Nem volt nagy forgalom, manapság az emberek nem járnak nyilvános WC–be, csak a hajléktalanok meg a részegek. Azokat nem engedik be a McDonald’sba. Különben is, most már ott is fizetni kell. De kinézik őket. A nyilvános WC–be meg bárki járhat. Igaz, folyton lejmolnak. Ingyen akarnak szarni. Terikém így, Terikém úgy. Tessen má. Csak egy perc. Tecuka drága. Lánczosiné Klozet Teréz hiába magyaráz, hogy rajta számon kérik a bevételt. Hogy hát azt honnan tudják. Hogy hányan vótak. Tudják. Amióta maszekok lettek, van valami kvóta. Ők aztat tudják, hogy egy nap hány embernek kell szarnia. És ha nincs meg a napi háromszáz fő, görbén néznek rá. Már azzal is megfenyegették, hogy levonnak. Napi háromszáz, osztva tizenkettővel, az egy órában huszonöt. Kétpercenként egy hugyozás.

De rosszul megy a bolt. Nincs kétpercenként egy. Jó, ha negyedóránként beesik valaki. És hogy neki nem hiszik el. Akkor jöjjenek ide, nézzék meg. De ahhoz fizetni kell még egy embert, hogy ellenőrizze. A múltkor azt mondták, csábítgassa jobban a vendégeket. Legyen kedvesebb, közvetlenebb, mosolyogjon többet. Hogy érezzék jól magukat. Jöjjenek máskor is. Beszélgessen, váltson néhány szót, ahelyett, hogy felnézés nélkül a Kiskegyedbe mélyed. Legyen piaci gondolkodású. Gondoljon bele.

Lánczosiné Klozet Teréz belegondolt. Szóval legyen barátságosabb a hajléktalanokkal, a részeges trógerekkel. Akik dülöngélnek, ordítanak meg hánynak. Tizenkét órán át az ammóniával keveredő flóraszept szagban. Még jó, hogy nem fiatalabb. Folyton ajánlatokat tennének neki. Az a sok büdös disznó. Némelyik magán könnyíteni jár ide. Meglát valami feszes bigét a Klauzálon, aztán beszalad, mert már nem bírja tovább. Ők a legközelebbi nyilvános.

Már többször gondolta, átkéri magát a nőibe, de azt mondták, ahhoz a Marit kéne a férfiba tenni, a Mari meg nem hajlandó. Hogy ő aztán nem fogja a férfi húgyszagot beszívni. Ő aztat nem bírja. Az még rosszabb, mint a női. Lánczosiné Klozet Teréz már nem érezte, húsz éve ült a föld alatt. Már semmilyen szagot nem érzett. Csak a vasárnapi, magányosan elköltött ebédeknél csapta meg néha az orrát a nyilvánosszag.

Aztán egyszer lejött a Józsi. Nyugdíjas raktáros a Klauzál téri CBA–ban. Csőtörés volt éppen, nem tudták a WC–ket használni. Oldja meg, ki hogy tudja.

A Józsi megkérdezte, mióta ül itt. Ebben a szagban. Hogy hogy bírja.

Hát ő már megszokta. Nem is érzi.

A Józsi megkérdezte azt is, mikor végez. Mert akkor érte jönne a műszak után a dakszlival. Elmehetnének megenni egy krémest. A sarki presszóba krémest is adnak. Simát. Minek flancolni azzal a franciával.

Lánczosiné Klozet Teréz fél percig csak meredt maga elé. Nem is értette. Annyira furcsa volt, hogy valaki felfigyelt rá. Hogy ő is ott van. Nemcsak mint része az illemhelynek. Hogy nem nézett át rajta.

Évek óta nem evett krémest. De még Rákóczi túróst se. Édességre, cukrászdára nem futotta. Meg is ijedt. Mi van, ha ez a Józsi is csak egy részeg disznó, aki presszóba hívja? Milyen presszó az, ahol krémest adnak? Kocsma lesz az.

Aztán mégis elfogadta.

A Józsi nem ivott, csak egy feketét kért, jó sok cukorral. Aztán belekezdett. Három éve, hogy az Ica magára hagyta. Gyomorrák. Eddig húzta, de most már kéne neki valaki. Mindegy, bárki. Neki nincsenek nagy igényei. Ott van a nyugdíja, meg a raktárosi állása. És akkor nem kéne neki a vécében ülnie. Kiváltja őtet. Nem iszik, nem szórja a pénzt, csak néha gyújt rá, akkor is olcsót szív. Kossuthot maximum. Angyalföldön van egy kis vályogháza. Két szoba, zártkert. És nem kér semmit cserébe, csak esténként egy jó kis levest. A húsleves a mindene. Ahogy az Ica csinálta.

Lánczosiné Klozet Teréz gondolkodási időt kért.

Éjszaka álmában krémest evett és húsleves illatot érzett. Zsírkarikás, sárgarépás, tyúkhúsos gőzölgést. Se ammónia–, se szar–, se WC–illatosító szag nem keveredett bele.

Másnap reggel nem ment be dolgozni. Aznap a nyilvános zárva volt, senki nem tudta a dolgát elvégezni. Józsihoz ment helyette.

— Rendben, este jövök — mondta.

Aztán besétált a kerületi önkormányzathoz.

— Nevet szeretnék változtatni — jelentette be érces határozottsággal.

— Lánczosiné Klozet Teréz? — kérdezte a szürke tekintetű, álmatag ügyintéző.

— Nem. Apostolné Krémes Terézia.