Mint sivatagi vándor számára az oázis, olyan a magyar pr-szakmának a sajtókapcsolatról szóló bármely könyv. Persze egy homokharcos ne várjon rögtön ásványvizet. Kjell Erikson és Dr. Szeles PéterA sajtókapcsolat” című műve sem olthatja el teljesen a hazai pr-esek téma iránti szomját, de legalább leihatják magukat belőle. Egy-két káros üledékanyagát azonban jobb, ha kiszűrik. Arról órákon át lehetne vitatkozni, hogy Magyarországon a pr vagy az újságírás színvonala a gyengébb…

Kjell Erikson

Kjell Erikson

A pr-esek szidják a hozzá nem értő, potyaleső, korrupt újságírókat, az újságírók pedig az agresszív, a sajtóról tájékozatlan pr-eseket. A különbség az, hogy az újságírók magatartásán aligha változtatna, ha elolvasnának egy szakkönyvet a pr-ről, viszont egy pr-esre jótékony hatást gyakorolhat egy mű a sajtókapcsolatokról. Utóbbiak okkal mondhatták eddig, hogy olvasnának, ha lenne mit. Pedig van. Kjell Erikson és Dr. Szeles PéterA sajtókapcsolat” című könyve is ilyen.
A művet a svéd szerző 1996-ban írta. A tévedések elkerülése végett célszerű leszögezni, hogy a szakkönyv alapvetően Kjell Erikson munkája. Így aki nem szereti Szeles Pétert, az is nyugodtan elolvashatja, aki viszont szereti, az ne várjon összetéveszthetetlen Szeles-gondolatokat.
A magyar társszerző (feltehetően) némi átdolgozással, és (láthatóan) hazai kiegészítésekkel járult hozzá a magyar megjelenéshez.
Tagadhatatlan, hogy Szeles Péter szórványosan telehinti magyar vonatkozásokkal a művet, ám ez (illetve ennek mélysége) a társszerzőséget még nem indokolja. Lényeges, és a svéd viszonyoktól drámaian elütő területeken ugyanis szó nélkül hagyja az eredetit, amely így magyar szemmel néha sajtóetikai falanszterre hasonlít. Szeles Pétertől elvárható lenne a nagyobb szerénység.
A társszerzőség helyett az átdolgozta, gondozta, szerkesztette kifejezések jobban illenének a munkájára.
Az eredeti ismerete nélkül persze nehéz megítélni, hogy mennyire dolgozta át az anyagot, de a könyvben szerencsére nem találtam a Szeles-féle végtelenített mondatok nyomát, amelyekből csak a bevezetőjébe jutott néhány. Ezek legszebb darabja az a 11 soros mondat, amely 9 tagból áll.
Csak remélni tudom, hogy a pr-palánták nem ezt tekintik mintául a tömör, világos gondolatközlésre. Nem szükségszerű, hogy az ember annál bonyolultabban fejezze ki magát, minél nagyobb a tudása! Sőt, az utóbbi helyzet jó esetben inkább a közlés letisztulásához, lényegretöréséhez szokott vezetni. Talán az emlegetett magyarítás miatt, a műben inkább a magyarítás hiányát észleltem. Az idegenség süt át például azon a könyvön végigvonuló terminológián, amely csak hírszerkesztőt és szerkesztőt ismer, újságírót nem. Így aztán levonja a konklúziót, miszerint a sajtóközleményt a hírszerkesztőnek vagy más, illetékes szerkesztőnek kell elküldeni.
Mélyen egyetértek azzal a könyvbéli vélekedéssel, hogy a sajtóközleményt ahhoz kell eljuttatni, aki éppen akkor tud vele mit csinálni. Ez azonban nem mindig és sohasem kizárólag a szerkesztő. A területgazda újságírók legalább annyit (ha nem többet) tehetnek azért, hogy a hír valamilyen formában megjelenjen.
Gyakran az újságíró jobban át is látja, hogy mekkora hírről van szó, vagy – a saját érdekében – a szerkesztőnek már megfelelő módon (a sajtóközleménynél jobban) tálalja az információt. Az a sajtóanyag, amely a szerkesztőnek küldve a kukában landol, az újságíró kezébe kerülve még vezető anyagot is fialhat. A szerkesztők sűrű fölemlegetése közben a könyv olvasója rájöhet arra is, hogy a magyar változat készítői nem tudják, ki is tekinthető ennek a hazai sajtóban.
Különben aligha maradt volna a szövegben az a mondat, mely szerint „sokszor 50 oldalt is meg kell írnia egy rovatvezetőnek havonta.”
Ezzel szemben azok, akiket magyarul rovatvezetőnek vagy szerkesztőnek nevezünk, nemhogy 50 flekket nem írnak egy hónap alatt, hanem gyakorta egyetlen egyet sem. A cikkeket ugyanis az újságírók készítik, a szerkesztők pedig szerkesztik. Ez persze nem zárja ki azt, hogy ők is írjanak (laptól és személyes ambíciótól függően élnek is ezzel a lehetőséggel), de ez messze nem éri el a havi ötven flekket. Sőt: ez a mennyiség még a hazai napilap-újságírók között sem tekinthető általánosnak.
Svéd eredeti ide, átdolgozás és népes lektorsereg oda, a könyvben számtalan olyan alapvetés és tanács fellelhető a sajtókapcsolatokról, aminek a megszívlelése ugyancsak kívánatos lenne a pr-esek számára. A mű ezért – néhány álmosító részt leszámítva – jó, vagy legalábbis mindenképpen jobb, mint az eddigi magyar nyelvű pr-szakirodalmak, szakcikkek. A magyar sajátosságok, gyakorlatok és problémák terén ugyan nem sok pluszt ad a könyv, de azokban a témákban jól tájol, amelyek megítélése országhatártól többé-kevésbé függetlenek.
Kivétel azonban itt is akad, amely ráadásul még nagyobb homályba lökheti a pr-szakma újságírásban többnyire igen kevéssé járatos alkalmazottait.
A könyv kiemelése szerint egy sajtóközlemény kulcsinformációi a következők: ki, miért, hol, mikor. Az újságíró óvodában felvételi anyagnak számít, hogy milyen információknak KELL szerepelniük egy hírben illetőleg a hírek kopfjában (lead-jében).
Ez nem valami ördöngősen tudományos tézis, hiszen bármely olvasó egy perc gondolkodás után képes ezeket a szempontokat leírni. Ez (jó esetben) igaz a szakkönyv-szerzőkre illetve társszerzőkre is.
Ha a könyv kőbevésett tanácsát követném, akkor a következő hírt fabrikálhatnám: „S. Izidor szerelemféltésből vasárnap Nyékládházán.” Ebből csak egyet, a lényeget nem ismeri meg az olvasó. Nem tudom, hogy ezt a bakit kinek köszönjem, a szerzőnek, a társszerzőnek vagy a lektoroknak.
Akinek inge, vegye magára!
Szerényen megjegyzem viszont, hogy a hírírás alapinformációi között a mit és a hogyan is szerepel.
A példamondat tehát helyesen nagyjából így hangzik: „S. Izidor szerelemféltésből több késszúrással megölte barátnőjét, B. Melindát vasárnap Nyékládházán.” Azt pedig, hogy nem véletlen hibáról van szó, a könyv egy másik kiemelése igazolja. Ebben a sajtóanyag-íráshoz adott ötleteket foglalják össze a szerzők. Ennek egyik pontja így szól: „Válaszolj a ki, mit, melyik, miért, hogyan kérdésekre!”
Ezúttal a lényegtelennek éppen nem mondható „hol és mikor”-t felejtették el a mű körül bábáskodók, viszont helyettük adtak egy bónuszt – a „melyiket” -, ami a legkevésbé sem tekinthető egy hír mindig szükséges részének.
Ezek után készséggel elismerem a társszerzői bevezető következő mondatának mély igazát: „A modern public relations magas színvonalú hazai gyakorlatának elterjedését ma nem csupán az információhiány, de számos, a tevékenység vulgarizálását vagy leegyszerűsítését jelentő nézet is korlátozza.” Nem kellene ezek számát fölöslegesen szaporítani. Szemben a pr-szakkönyvekkel.
Arra ugyanis nem sok esély van, hogy belátható időn belül javuljon a magyar újságírás szakmai és morális színvonala, így előrelépés csak a pr-esektől várható. Ők viszont jobb, ha nem veszik át egymás rossz módszereit. Inkább olvassanak.
Igaz, az elmélet és a gyakorlat közötti hazai szakadékot nem hidalhatja át egy jó szakkönyv sem. Ha ugyanis az valóban praktikus tanácsokkal akarná ellátni a magyar pr-est, akkor az itt vesézett művel ellentétben nem az ügynökségek forgalmi adatait vagy sajtópublicitás kék szalagjának folyamatábráját tenné közkinccsé, hanem a lefizethető újságírók nevét és taksáját vagy a némi ajándék és kaja fejében mindenképpen megjelenők elérhetőségét és bendőkapacitását.
Ezen paraméterek ismerete nélkül sajnos ma felkötheti magát a kék szalagjára a hazai pr-munkás.