Fura nap volt a mai, felhős volt a reggel, ködös, nedves. Huberttel együtt indultunk, lovagom hűséges maradt hozzám. Elhagytuk a zord szállót, adományoztunk néhány eurót a szállásért, ami barátságtalan volt ugyan, de jól esett a forró zuhany, és tető volt a fejünk fölött. Jól aludtam, állig a hálózsákomba bújva.
A rövidebb út az országút mellett vezetett, a hagyományos eltért ettől. Hubert azt mondta, hogy az országút mellett rövidebb. Én azt mondtam, hogy a másikon megyek. Hubert morgott egy kicsit, aztán utánam csábult. Hubert mindig morog egy kicsit, lehet, hogy a füstölt sonka teszi.
Samos szép város, és olyan tiszta vizű folyója van, hogy ilyent nem látni sehol.
A vízből magas fák nőnek ki, sudár, szép törzsű fák. Sokáig ballagtunk a folyó partján, szegény Hubert alig tudta követni a lassú ritmusom. Nem a lábam fájt, hanem a kristálytiszta vizet bámultam, a folyó fenekét, a vízben úszkáló apró vízilényeket. Megérintettem a fákat, valósak voltak mind. Megváltozott tudatállapot, ezt így hívják, tudod? Én nem tudtam, amíg nem éreztem, hogy van ilyen. Azt jelenti, hogy elfeledkezel mindenről, ami körülötted van, nincs múltad, sem jövőd, csak a pillanat van, aminek a szépsége rabul ejt, belesimulsz, beleolvadsz, és tudatod megadja magát, behódol valaminek, aminek nincs neve, csak hangulata, varázsa, illata.
Így mentünk valameddig, ameddig az Út elvált a folyótól, és kavicsos-köves szűk ösvényen vitt be a hegybe. Az egész délelőtt felhős, szürke volt, és egy vers jutott eszembe, ennek néhány sora, ami valamikor megrekedt bennem. Fiatalkorom kedvenc versének kedvelt sora így szól:
„Mentem, két öklöm két ronggyá rohadt zsebemben./ A köpeny vállamon már eszmévé szakadt./ Szolgáltalak, Múzsám, menvén az ég alatt, / s nem álmodott még hejh! szerelmet senki szebben!” (Arthur Rimbaud).
Látod, egyszer eljön az ideje mindennek, annak is, amit megálmodsz magadnak. Örültem a megvalósult vágyamnak: feketére égett, kiszáradt bőrű egyik kezem a napszítta, fakóra kopott farmernadrágom zsebében vala, a másikkal az úton lelt botomat szorongatva mentem, és álmodtam a szerelmet. Kertek alján baktattunk, elmerülve a gondolatainkban, átminősült tudatállapotunkban, morogva és mosolyogva. Így értünk egy kis kőtemplomhoz. Kicsi volt nagyon, és nagyon régi. Kicsi falu kicsi temploma. Körülötte temető, kőből készült, kifaragott fejfákkal. Megálltunk egy kicsit nézelődni, de azt is mondhatnám, hogy foglyul ejtett a hely ősi tisztasága. Hubert sem morgott már, és én is szüneteltettem a szerelemről való álmodozást. Ennek a helynek más volt a hangulata, nem tudom elmondani Neked, hogy milyen. Más. És nagyon tiszta.
Végig felfele haladt az út, és megjelentek a kutyák. Nem féltem, mert Hubert értett a kutyák nyelvén, én meg szorosan mellette haladtam, így biztonságban voltam.
Egy zöld tisztás út menti köveire telepedtünk le reggelizni. Nekem kenyerem, datolyám és mandarinom volt, Hubertnek pedig füstölt sonkája. Két nagy kutya rohant elő, fogalmam nincs, hogy honnan. Megijedtem. Csurgott a nyáluk, úgy vicsorogtak. Hubert nagyon megváltozott tudatállapotában lehetett, mert rájuk sem hederített. A kutyák néhány centire tőlünk lelassultak, majd megálltak. A nyáluk tovább is csurgott. És Hubert tovább falatozott. A kutyák leültek, és mereven nézték, ő pedig egykedvűen falatozott. Lassan megnyugodtam, és megettem a második mandarint is. Aztán felálltunk, és elindultunk. A kutyák is, de ellentétes irányba.
– Nagyon féltem! – közöltem lovagommal.
– Láttam – mondta ő. – Holnaptól elválunk, mert így sosem tanulod meg legyőzni a félelmeidet – közölte. – Láthattad, nem bántanak, ha nem félsz tőlük.
Láttam. És féltem tőlük. Reméltem, hogy holnaptól nem lesz több kutya. A félelmeimet legyőzni nem könnyű, és nem megy csak úgy, egyik napról a másikra. Félek, hogy nem tudom legyőzni a félelmeimet. Most viszont nem akarok erre gondolni.
Egy kedves kávézóban megittuk a nap első kávéját. Nem sokat beszéltünk. Sok kilométer volt már mögöttünk, és nem tudtuk, hol vagyunk. Aztán kiderült, hogy jókora kerülőt tettünk. Hubert ismét morgott, én meg elégedett voltam a megtett úttal. Elégedett voltam, mert nagyon szép volt, és megidézte bennem a szerelmet.
Sarria is nagyon szép hely. Maradtam volna, hogy barangoljak a hangulatos, labirintusszerű, kikövezett utcáin, hídjairól belebámuljak a kristálytiszta vizeibe, érezzem a lüktetését, halljam a dallamát. Teámat szürcsölgettem, és tonhalas lepényt faltam hozzá.
Roberto bukkant fel, felénk ügetett. Közölte, hogy itt marad. Reméltem, hogy Hubert is, mert ők még soha nem váltak el egymástól. Hubert nemet intett, Roberto dühöngött, és közölte vele, hogy vén bolond, aztán elrohant ismét. Mi befejeztük a teát és a lepényt, majd elindultunk. Megmásztunk egy nagyon meredek utcát, aztán kijutottunk a városból. Mélyet sóhajtottam, és nekivágtam az ellőttem álló sok kilométernek.
Hubert nagyon feldühödött valamiért, mert úgy elporzott, hogy nyomát sem láttam a következő órákban.
Barangoltam tovább.
Faluba be, faluból ki. Így ment ez kilométereken át, mintha véget sem akarna érni. Az út végtelensége. Alkonyodott már, és én meg csak vándoroltam.
A nap épp lenyugodni készült, amikor Ferreirosba értem.
– Hildegárd! – köszönt rám Hubert. – Vár a fekete teád!
Örültem neki. Annak is, hogy itt van zarándokszállás. Hubert tervezett célja viszont Portomarin volt. Az újabb tíz kilométert jelentett. Tudtam, hogy képtelen vagyok rá, így búcsút vettünk egymástól.
– Ne feledd, amit a kutyákról tanítottam neked! – szólt vissza. Hosszan néztem utána. Igen, ő egy valódi lovag.
A szálláson egy spanyol fiatalember volt a társam. Nem értettük egymás nyelvét, így nem is szóltunk egymáshoz. Viszont kimostam, és megszárítottam a koszos ruháimat, itt nem került sokba.
Korán lefeküdtem, befészkelődtem a hálózsákomba, és azt hiszem, hogy boldog voltam.
