„Mi az élet? Őrület.
Mi az élet? Hangulat.
Látszat, árnyék, kábulat,
Legfőbb jói: semmiségek;
Mert álom a teljes élet,
Holmi álom álma csak!”
(Calderen: Az élet álom)

Pedro Calderón de la Barca

 

„Szürrealizmus, hf. A léleknek olyan zavartalan önműködése (tiszta automatizmus), melynek célja szóban, írásban vagy bármi más módon kifejezni a gondolkodás valódi működését. Tollba mondott gondolat, függetlenül az értelem bármiféle ellenőrzésétől, s minden esztétikai vagy erkölcsi törekvéstől.”
(André Breton: A szürrealizmus első kiáltványa (1924 – (Manifeste du Surréalisme)

Federico García Lorca és Salvador Dali

 

1920-as évek, Madridjában  találkozik  a spanyol és az európai művészet három későbbi nagy egyénisége: Salvador Dali, Luis Bunuel, és Frederico Garcia Lorca. Azon kívül, hogy hármójuk között  igen szoros barátság alakul ki, mindegyikük művészetében megjelenik az a látásmód, ami később eltérő mértékben ugyan, de meghatározza  a pályájukat is: a szürrealizmus. Pontosabban csak kettőjükét határozza meg: Bunuelét egy ideig a mozgókép világában, és Daliét a festészetben, mert Lorca tesz ugyan egy kis kitérőt ebbe az irányba, de neki  ez nem  válik a fő formanyelvévé.
Viszont ebből a kis kitérőből születik meg a Ha elmúlik öt év – Az idő legendája című  darabja, amit még ő maga is színpadra vihetetlennek tartott.

Gergely Beatrix fotográfiája

Ez a szürrealista színházi  kísérlet nagyon eltér Lorca többi darabjától, amik  a súlyos  tradíciókkal terhelt andalúz világban zajló sorstragédiák.
A Ha elmúlik öt évben ilyesmikről szó sincs. A darabnak ugyan van egy kis cselekményszála, ami mentén értelmezhetőek a képek, a színpadi történések:  egy fiatalember 5 évet vár  a szerelmére, de az öt év leteltével aztán másba szeret bele, mi pedig közben  bepillanthatunk az öt éve álomszerű világába, a tér-idő fura játékaiba, ami a képzeltében, vagy a miénkben (?) játszódik, de a „cselekmény”  inkább csak egy laza sorvezetőként van jelen, semmint valódi történésként.
Néhány éve vidéken futott egy előadás, amihez a nézőket a színpadra ültették fel egy hatalmas kuka köré, és abban nézték a darabot, ami szürreális monológokból állt. A végén a nézők egyetlen hang, taps, pisszenés nélkül felálltak és merev, szinte lárvaszerű arckifejezéssel távoztak.
Még a ruhatárban sem szóltak egymáshoz.

Gergely Beatrix felvétele

Nem lett volna meglepő  ha a Ha elmúlik öt év végén is valami ilyen reakciót ad a közönség, hiszen annyira zavarba ejtő volt ez a fura kaotikus tér-idő játék, dallamos költői nyelvezettel, lázálomszerű képekkel. De nem így lett. Ez a közönség vagy udvariasabb volt, vagy kevésbé fordította ki magából ez a megdöbbentő a szürreális színház, némi taps után – arckifejezésben is – rendezetten távozott.
Az egész lázálomszerű káosz – Zsámbéki Gábor rendező értelmezésében lebilincselő. Nehezen lehet szabadulni a függöny legördülése után is Fullajtár Andrea napszerű álom-alakjaitól, vagy Kovács Lehel sorslapokat hetykén kikártyázásától.
Talán nem ez lesz a következő év kasszasikere a Katonában, amiért majd letapossák az emberek egymás sarkát, de igen merész és különleges előadás.

Zsámbéki Gábor

Aki a történet megértését, valamifajta lineáris történetmesélést vár, szép ruhákban, nagy tanulságokkal, az semmiképp ne menjen el rá. Aki viszont szeret furcsa, idegen, álomszerű hangulatokra felülni és ide-oda csúszkálni, teljesen magára hagyva, az okvetlenül menjen és nézze meg.
Nem fog csalódni.