HA A KÖNNY NEM LENNE SÓS…

Sri Lanka európai szemmel nagyon különös ország, ahol a repülőtéren száris alkalmazottak lebegnek a leggyönyörűbb pasztellszínekben, és premier plánban az elnök hatalmas képe fogad, mintha azt jelezné: „na, lám – ide tetted be a lábad az ÉN országomba” -, pedig az ország az övék, a többieké.

 

Ez a sziget ugyanannyira Ádámé, aki – amikor kiűzetett a paradicsomból –, rátalált egy legalább annyira szép helyre, mindig is szerencsés ember volt, ki tudja hol történt az egzisztenciális szorongás öröksége?

Ugyanúgy Buddháé is, aki – útjában az örök élet felé –, belebotlott ebbe a „sugárzó, fénylő országba”, amelynek a neve is mutatja, hogy nemcsak a klímája és az emberek kedvessége okán szerethető. (Srí Lanka jelentése magyarul: „Fényességes sziget”. A Szerk.)

Ezt akkor is tudja az ember, amikor túllép válltáskájával a kötelező ellenőrzéseken, vámvizsgálaton, és fényképezőgépével bolyong a sok hatalmas bőröndös turista közt. A ylang-ylang és jázmin illatos levegőben valami álomszerűség fogad mindenhol, mintha Isten színes diákat vetítene ezen a szigeten, és soha meg nem unná.

Egy verőfényes szép kozmikus időben Isten megalkotta a földet, és amikor látta mennyi igazságtalanság és nyomor veszi körül ezt a csodálatos tájakkal megáldott bolygót, lehullt egy könnycseppe, s így született meg Sri Lanka, a „könnycsepp alakú sziget”.

Mielőtt az utas elindul, megnézi a térképet, száz és száz leírást olvas, wikipédiázik, googlezik, kérdezősködik, fórumokon böngészget, majd a „mindent tudok” érzéssel kiszáll a repülőből, és lám: ott van előtte a teljesen más világ. Nem szebb és nem átlagosabb, nem jobb és nem rosszabb, hanem az az ország, ami egy másik mesében szerepel, az utólagos felejthetetlenben, ami úgy ívódik minden pórusba, hogy aztán majd évekig, néha egy életen át előjön a legváratlanabb elvágyódás pillanataiban.

Sri Lanka (korábbi nevén: Ceylon) kétezerötszáz éves írott történelemmel rendelkezik, mai lakói mégis mosolyognak és bölcsen hallgatnak – szingalézul és tamilul, vagy angolul –, ahogy épp kérik tőle. (Az ország névváltozatai is érdekesek, mivel a Lanka eredendően szanszkrit szó. A Simundu, vagy Simoundou görög. A Serandives latin, a Serendip perzsa, a Serendib pedig arab név. Tâmraparnî a hindiben terjedt el, Ismertté Ceylon néven lett – a latin Selan név alapján –, mely 1972-ig volt érvényben, akkor lett hivatalosan Srí Lanka. A Szerk.)

Az utakon és a tengerpartokon is mindenki mosolyog, kisgyermekét hátán cipelő anya vagy apa, a szaladgáló gyermekek, a sántikáló, zsákokat cipelő szárongos öreg férfiak vagy a rendőrök.

A fehér angol férfinak felállnak az idős nők a buszban, hogy foglaljon csak helyet a sofőr előtt kiakasztott, karácsonyfaizzókkal teleaggatott villogó Buddhával szemben, ha már a férfi fel tudott ugrani a lassuló buszba.

A vonaton a gyermekes anya átadja a helyet, mert talál ő másikat. Háromszázötven forintért négy óra vonatozás után eljut az ember bárhova. Közben ehet az újságpapírba csomagolt háromszögű süteményekből, vagy a zöld levelekbe csomagolt rizsből, amit a felszálló árus kínál egytizednyi euróért.

A vonatból kinézve, hatalmas kókuszpálmák, aloe verák, kaktuszok, gyönyörű zöld természet fogad, amilyen a kisfelekezetek giccses újságaiban szokott irreális rajzokban tündökölni.

A colomboi vasútállomásból kifele kisboltok százai, mindenhol füstölők az utcán, egy buddhista pap a hívők kezeire fonalakat köt, „hogy megóvjon a rossztól”; miként a vonatban mellettem utazó kis Minoli homlokán is a festék megóvta a kisgyermeket a szerencsétlenségtől, és ahogy az informatikus apukája mondja: „tisztán tartja az Arcot”. Milyen jó lenne nálunk is egy-egy tiszta arc ígérete, ahol annyi arcunk közül néha már azt sem tudjuk, hogy melyik a valódi.

Egy colomboi könyvesboltban is kedvesek. Einsteint gyönyörű spirál jelekben olvassák, és ha a turista leejteti a pénztárcáját (amiben az ő öt havi fizetésüknek megfelelő pénz van), aki megtalálja, visszaadja. Egy európai számára ismét egy valószínűtlen jelenet.

Nem kell nekik több mint, ami adódott, nem viszonyítanak, s nem méricskélik az érzéseket és az élet dolgait, mert számukra a létezés mindig épp az a pillanat, amit akkor és ott megélnek. A fehér ember tisztelik, bár néha nem értik.

Ha fáradtak, vagy dolguk van, kiszolgálják, segítenek a fehér embernek, de nem értik miért nyűgös. A dolgok ugyanis számukra elrendeltek.

Galleban a törvényszék mellett, a halpiac szomszédságában, ahol az ügyvédi szobák az utcára nyílnak, és mindenki benéz: jogerősen elítélt rabok dolgoznak, vannak úgy harmincan, s megállás nélkül ásnak a harminckét fokos melegben.

Két őr áll mellettük, távol, ültek a padon és bámulták a tengert. Miért nem szöknek meg? Két dolog miatt, mert a következő életükben akkor ugyanezt kell tenniük, illetve mert a sziget kicsi és előbb utóbb megtalálnák őket, akkor meg duplán ülhetnek. Nincs hova menni, ezért élni kell és értékelni az átélt pillanatot.

Kandy egy gyönyörű város, hatalmas tóval a közepén és kis zöld erdővel fölötte. Itt van a Buddha Foga Temploma. Egy fognak ekkora tiszteletet adni, még csak nem is egy szent jobb, egyetlen fog, aminek ez a gyönyörű templom épült.

Mindenhol füstölők és gyertyák. Este hatkor a dobok megszólalnak és valami különös transz alakul ki. Az emberek felsétálnak az emeletre, ahol a buddhista pap megáldja őket. Mindenki lótuszvirágot visz és elhelyezi a szentélyen.

A hófehér ruhák világítanak a gyertyák fényében, Buddha nagyon boldog lehet ennyi szépségtől, akkor is, ha ma már fog nélkül tekint le az örökkévalóságból.

Mintha egy láthatatlan szál egy pillanatra elszakadna ég és föld között.

A koldusasszony az utcán ugyanúgy hisz az „örök élet” megváltásában és reméli, hogy a következő életei során már soha többé nem lesz koldus. De nem sok itt a koldus, hiszen Sri Lanka lakóinak 70%-ának van háza és munkája. Az öregek, amikor meghalnak, ráhagyják házaikat a fiatalokra, mindenki épít házat, fából, tehéntrágyából, kőből. Az ország lakóinak 92 százaléka dolgozik, még ha csak napi fél eurós bérért is. (A munkanélküliség jelenleg 8%-os. A Szerk)

A lakosság nagyrésze buddhista, de szép számban vannak tamilok és még keresztények is. A tamilok kisebbségben vannak, és mint minden kisebbség, harcolniuk kell a jogaikért, azért a Tamil Tigrisek lázadókból álló szervezete támadásokat intézett és az ország nem csak a béke szigete volt pár évvel ezelött, hiszen a Buddha Foga Templomában is robbantottak, a lótuszok sok sírást hallhattak azon a teliholdas napon.

A polgárháború 1983-ban robbant ki és 2009-ig tartott. A tamil lázadók vereségével véget érő háború utáni rendszer a keménykezű elnöknek is köszönhető -, valamit valamiért. Noreliaa hegy csúcsán van, amig Kandyban harmincöt fok van, három óra búszozás után egyből csak tiz fok. Noreliában él a legnagyobb tamil közösség és mellette van pár kilométerre Sita temploma. Sitát, az indiai királynőt elrabolta a sri lankai majomkirály és odavitte az erdőbe. Ám Rámán, az indiai király utánnajött és hazavitte. Azt persze senki sem kérdezte Sitától, hogy „akar-e viszatérni a kasztrendszerbe, innen gyönyörű erdei szabadságból?”

Az indiaik Depawalikor ide özönlenek az aprócska templomhoz, mert ilyen jelentősége van ennek a helynek. Színes kendőket kötnek a templom udvarán álló fára, megköszönik életük boldog pillanatait. Az modern európai ember számára, már szinte elképzelhetetlen a színes kendő, amit egy láthatatlan autoritásnak ad, hálája jeléül, pedig nemrég még a csíksomlyói templom falain sok köszönet került és kis fémlábak, kezek, fejek jelzik a gyógyult szerveket az oltár közelében.

Érdekes az is az európai éttermekhez szokott turista számára, hogy amikor az utcai kicsinyke büfében kihozzák a szószokat, és a párolt, sült zöldséggombócokat mártogatni, valamint a főétel currys rizst, akkor villát, kanalat, kést nem adnak hozzá, hisz mindenki kézzel eszik. De adnak egy darab újságpapírt, ezúttal nem olvasás céljából, hanem abba kell belepréselni a gombolókat és lapitgani.

Ha nem jutna el az ember egy ilyen büfécskéig, akkor az utcai királykókusz-árustól is lehet venni egy pohár kókuszlevet, amiben benne van az egésznapi ásványi anyag-szükséglet. Mellette rendszeresen jön a kis „– Mondd anyádnak hozzon pénzt!” – jellegzetes füttyel működő balatoni autókat felidéző lehetőség is, csak itt állandóan a Santa Claus is coming to town-nal idegesíti az aludni vágyókat. Van benne péksütemény, ami ha édes is csípős. A chilli fertőtlenít, nem véletlen a használata, ahogy az emberi tapasztalat intelligenciája sem.

A makákó majmocskák élénken figyelik a történeteket, kicsinyeiket nyugodtan hozzák-viszik, s a tuk-tukok zakatolása sem zavarja meg őket. A budhista papok harmadosztályon utaznak a vonatban, ott lógnak a többi tülekedő ember közt. Absztrakt képnek tűnik: elképzelni például a római pápát, amint a sok izzadt, nevetgélő, eszegető, tülekedő ember közt utazik öt órát egy vonaton harminc fokos melegben…

Vannak kispapok, akik főiskolára járnak, korábban utcagyermekek voltak, loptak, verekedésekben vettek részt, s most a hitélet tölti ki a mindennapjaikat.

Ők is mosolyognak, természetesen viselkednek, és megérzik a dolgok alakulását, hiszen többet éltek át, mint az egész Vatikáni Konklávé együttvéve.

Amikor a gyermek kicsi, lehajol és megcsókolja az anyja lábát, a felszentelt buddhista fiatal pap előtt az öreg nagyanyja, aki annyit izgult érte, aki nevelte és ápolta, amikor beteg volt, remegve lehajolt és megcsókolta a fiú lábát.

Sri Lankán az ember együtt él a természettel, magától értetődő módon „benne él” vele, s általa – az élet egy folyamatos ajándék.

Fontos a holnap is, de az élet a mában zajlik. Minden pillanatért mosolyognak.

Olyan ez, mint amikor egy antropológus elment egy törzshez és azt látta, hogy szinte mindenki éhezik, sok a beteg, de ők mosolyognak és boldogok. A pillanatnak szólt, hogy még ezt is ajándékba kapták. Az antropológus megértette, hogy ők nem a jövőben gondolkodtak, hanem a jelenben.

Sri Lankan, ha valaki gazdag segíti a másikat, ha valaki elvesztette a szüleit, akkor felnevelik a többiek, ha valaki elért valamit, akkor hálás és segítenie kell a másiknak, hogy ő is elérje, amit lehet.

Ezen a szigeten a tenger sodrása nagyobb, mint máshol, és az emberek tudják, hogy az Indiai Óceán is követi a természet törvényeit. Néha iszonyú áldozatokat követel.

A sofőr – akinek a barátnőjét besodorta a Cunami –, a mai napig hallja azt az éjszakai telefoncsörgést, a nő utolsó segélykiáltását a szomszédos településről, a tragédia éjszakáján; pedig eltelt nyolc év, és a férfinak ma már gyermekei és saját családja van.

A divattervező fiú keresztény, és mindenkin segít, mert ha ő feljutott, akkor ezt az ajándékot tovább kell adnia.

Az utcán egy ismeretlen nő órákig kíséri a tudatlan gazdag turistát, segít megtalálni a szállodát, aztán megfordul, még egyszer hátramosolyog és elmegy.

Az elefántok soha nem emigrálnának onnan és a kék páva olyan kék, akár az ég maga.

Sri Lanka az a hely, ahol mindenki álmodik, és egész különös álmok jönnek elő, amik máskor, máshelyt soha. Itt „még török üzletemberek is ilyen álmokról számoltak be”, és egyes képzőművészek szerint „a sziget egy archaikus tudatalattival bír, mindenkit inspirál”.

Ha egyszer az ember eljut ide, már soha nem felejti el, úgy ivódik bele minden pórusába, mint a levegő, és biztos, hogy visszavágyódik.

A cikk szerzőjének dokumentumfilmje ITT nézhető meg:

 

Author: Turós Margaréta

„Megkülönböztetni a hallgatást – a fecsegéstől, a mélységet – a felület álságos csillogásától, az állandó nevetséges igyekezetet – a bölcsességtől, a ripacsságot – az igaz szótól, a hazug meséket – a természet és természetesség igaz kisugárzásától, az erőltetett imázst – az önmagából eredő Erőtől, a mindenben résztvevő erőlködését – a kívülállóság benne-lévőségétől… – Azt hiszem, ezt tudja az a Tibeti Láma.” - írja Turós Margaréta, aki Szamosújváron, a kis örmény városban, a francia diákforradalom évében, egy fagyos januári napon született. Iskoláit Kolozsváron végzi, az akkori 3-as számú matematika-fizika, mai Báthory Gimnáziumban. A Bolyai Tudományegyetem kémia-fizika szakának befejezése után Budapesten kezd tanítani. A szegedi József Attila Tudományegyetemen 2003-ig elvégzi a filozófia szakot is, „keresve az élet nagy értelmét”. Diplomamunkáját Emil Cioran pesszimista filozófiájából írja, aki mindmáig szívügye maradt, akár az emigráció és az otthontalanság témái. 2013-ig megszerzi a harmadik egyetemi diplomáját, a miskolci Egyetem Kulturális Antropológia vizuális szakán. Egyórás vizsga-dokumentumfilmjének címe: „Itthontalanság”. Fiatalkora óta rendszeresen fotózik. 2013 óta a PR Herald online lap kulturális antropológia rovatvezetője. 2014-ben az Air France légitársaság országos fotóverseny döntőse, a párizsi Charles de Gaulle repülőteret fotózza. A tanítványaival közös fotókiállítását – „Újpalota: egy pillanatnyi élet” – Szipál Márton nyitotta meg. 2014-ben volt az első önálló, bemutatkozó fotókiállítása – „Színeim története” címmel – a Gozsdu Udvarban. Ezt követően az Izraeli Kulturális Intézetben, a Massolit Galériájában, valamint Indiában, Franciaországban és Kubában is kiállították a fotográfiáit. Öt kontinens 52 országában járt, öt nyelven beszél, „street photographer”-nak vallja magát. tigramave@hotmail.com

Vélemény, hozzászólás?