Koromsötét volt, amikor elindultam hazafelé. Hosszú nap volt mögöttem, reggel a márkushegyi bányában kezdtem: dokumentumfilmet forgattunk az 1983. június 22-i bányaszerencsétlenségről; harminchét bányászt ölt meg a sújtólégrobbanás; megkerestük a volt igazgatót és főmérnököt; találtunk túlélőt is, aki először vitt virágot a barátja sírjára – egyszer talán elmesélem ezt is. Este már a repülőtéren jártam. Rokonokra várva hunyorogtam, hogyan vágnak utat a gépek fényei az éjszakában. Odafenn dárdaként merednek előre, hasítják a levegőt, a földön pákaként égetik izzó fehérre a betont. A gép mögött pedig fekete újra minden, a dárda és a páka után nincsen nyom, csak vaksötét.

Visszafelé a városba fáradtan surrogtak a kerekek az aszfalton, a rádió azt mondta, rohamosan hűl a levegő, az égbolt felhőtlenül mutogatja magát ezen az éjjelen. Halkan duruzsolt a ventillátor, lassú szving ringatta a holdat, és tudtam, a rokonokat mindjárt kiteszem, a garázs pedig messze van a lakástól, gyalog kell átvágni a fél kerületen. Fél tizenkettő volt, fél óra múlva holnap.

Szeretem a holnapokat.

*

Lassan haladtam sarokról sarokra, a harmadiknál ereszkedő kocsmaredőny alól kaptam felest – vizespohárban a hidegre való tekintettel. Egy fiatal fiú, lehetett vagy tizennyolc, kihasználta a résnyi fényt és besurrant a kimérésbe. Mire végeztem a pohárral, előmászott ő is, és diadalmasan emelte a magasba zsákmányát:

– Fűtőanyag.

Egy kanna bort tartott a kezében.

– Holnap estére aztán itt legyél, te is meg a kanna ára – szólt a csapos, és egyetlen mozdulattal lerántotta a redőnyt a földre. A zajtól nem hallatszott a választ, de nem is szólt a fiú, csak bólintott, vagy valami hasonló.

Egy irányba vitt az utunk. A csaposé, a fiúé meg az enyém. A csapos csoszogott, a fiú szipákolt, én krákogtam a pálinkától. Némán mentünk öt sarkot. Ott a csapos a fiúhoz fordult.

– Dolgoztál ma?

– Építésen.

– Nem látszol fáradtnak.

– Délben el kellett mennie a főnöknek.

– És a pénz?

– Napi háromezer. Holnap az egész hetet ideadják.

– Majd meglátjuk – mondta a csapos és lefordult jobbra, egy keskeny utcába. A fiú jó éjszakát kívánt, és magához ölelte a kannát.

Ketten mentünk tovább.

– Rendes a csapos – magyarázta. – Nála még van hitel.

– Kifizeted holnap? – néztem a kannára, amit úgy szorított, hogy elfehéredtek az ujjai.

– Van cigid?

– Nincs.

– Kár, mert erős dohányos vagyok. Cigire nincs pénzem.

– Hogy lehet így valaki erős dohányos?

– Mindig akad, mint bor is – mondta és megállt egy épület kiszögellésénél. – Én megérkeztem.

Sehol sem láttam a bejáratot. Nem is volt. Árnyék bukkant elő a sötétből, egy lány árnyéka, aki a fényre érve is alig látszott többnek, mint árnyék. Magához ragadta a kannát, letekerte a tetejét és fölküzdötte a kanna száját saját szájához. A fiú hol a lányt nézte, hol engem. Nem szólt, csak pislogott szaporán. A lány mohón ivott, azután csuklani kezdett, és cigit kotort elő zsebéből, két szálat, a fiúnak is adott, a gyufa feje csak harmadjára izzott fel a dobozon. Miután nagyot szippantottak, jól teleszívták tüdejüket füsttel, megcsókolták egymást.

– Ez kicsoda? – bökött felém a parázzsal a lány.

– A krimóban találkoztunk.

– Van cigije?

– Nincs.

– A kerülettől van?

– Mit tudom én…

– Orvos?

– Dehogy.

– Akkor minek hoztad ide?

Míg beszélgettek, volt alkalmam megfigyelni a helyet, ahol álltunk. A szemem fokozatosan hozzászokott a félhomályhoz, és kirajzolódott a két épület találkozása. Leginkább hegyesszöghöz hasonlított a körülbelül tíz négyzetméternyi terület. A föld paplanokkal volt teleszórva. Pirossal, sárgával és talán neonzölddel. A paplanok mozogtak. Hol felemelkedtek, hol lesüllyedtek. Olykor krákogás hallatszott alóla, máskor szuszogás.

– Nagyon lázas – mondta a lány. – Félrebeszél.

– Kicsoda? – kérdeztem.

– A húgom – felelte a fiú.

– A húgod fekszik a paplanok alatt?

– Igen.

– Beteg?

– Majd meggyógyul.

– Hány éves?

– Tizennyolc.

– Te magad is alig vagy annyi…

– A húgom tizennyolc.

– Ez a lány pedig a feleséged, ugye?

– Két hónapja – mondta büszkén a füstölgő lány.

– Nem kellene orvoshoz vinni? – mutattam a paplanok felé.

– Nem orvos kell ennek, hanem meleg szoba.

– Miért nem mentek haza?

– Mert olyan nincs. Intézetből szabadultunk, mind a hárman. Eddig futotta albérletre, most meg nem vesznek fel bennünket a hajléktalanszállóra. Csak azért, mert házasok vagyunk, és a feleségemnek van jövedelme. Havi tizenhétezer. Takarít egy áruházban a város szélén.

– Miért nem mentek másik albérletbe?

– Ételre sem sok a pénz.

– És a munkád?

– Próbálkoztam, de bent ragadtam egy vállalkozásban. Két hónap van még hátra a törlesztésből. Karácsonyra talán lesz új albérlet.

Megemelkedett a paplanerdő, egy kócos fej bukkant elő alóla. Hatalmas szempár bámult felénk, vizesen csillogott a sötétben, akár a szén, amit reggel a mélyben láttam. Gyönge hangon cigit kért. Kapott bort a láz ellen, cigit a jobb közérzetért. Csöndben voltunk, míg ivott, néztük, ahogyan rágyújt. Nem ízlett a bor, nem volt jó ötlet a cigi. A fiú odabújt mellé, az árnyék is követte. A fiú azt mondta, hajnalban kel, indul az építkezésre. Betakaróztak.

Zavartan álltam, nem tudtam menni. Nem tudtam hinni. Manapság megesik, hogy azt sem hiszem, amit látok.

*

Valahogy mégis hazaértem. Lefürödtem forró vízzel, fogat mostam, befeküdtem az ágyba. Sokáig néztem a plafont, hajnalig vártam az álmot.

Az öregről álmodtam, az öregről megint. Még újságíró gyakornok koromban találkoztam vele, házi faladat volt, életem első hajléktalanja. Vagy a börtönben ült, vagy a parkban, télen többnyire a hajléktalanszállón. Most is szürke kabátban állt előttem, úgy ahogyan először megláttam, mosdatlanul, zsírosan, fogatlanul, állatias vigyorral. Tizenhét évet ült összesen – rablásért. Mindig csak lopott, elvett, elcsent, nála ez így alakult. Két asszony hagyta ott, a második kétszer is, a harmadikat ő maga üldözte el, miután belátta, ő már csak visszaeső lesz örökkön-örökké, amíg a világ végleg a sötétebbik oldalára nem fordul. Aztán meghalt a fia, és ettől megváltozott az életfelfogása. Akart még egy fiút, akart nagyon, csak már asszonyt nem talált a vágyhoz. A régiekhez hiába ment, új életük szégyenfoltja lett már az is, hogy becsengetett hozzájuk. Újak meg nem akadtak, aki pedig mégis, az asszonynak is kevés volt, nemhogy anyának. Az évek percekként teltek, az öreg elmúlt hatvan, a börtönévek jócskán csúfítottak még ezen az állapoton. Így állt előttem az öreg, a söntés mellett nagykabátban, és azt mondta: “– ’86 óta elvált vagyok, magamnak, saját szakállamnak gazdája. Lehúzóm van, pengém nincs. Ez nem élet. Nem érdemeltem ezt az élettől. Mintha mindig banánhéjra lépnék. Pedig úgy szeretnék…szóval…úgy szeretnék egy korban hozzám illő asszonyt, lakással. Nem az, hogy bakingenes palota negyvennyolc szobával, elég volna egy is. És egy fiú…” Állt a pultnál, és ömlött belőle a szó. Furcsán ejtette a szavakat. Mintha megrágta volna a hangokat. Az volt az érzésem, minden hangot eléget, mint fenyőt a tűz. Ropogva beszélt: „– Nem így kéne bánni velünk. Akkor inkább vegyék le éjjel a háztetőt, és permetezzenek le minket olyan lopakodó micsodával. Mert a szép, csendes halálnál nincs szebb. Reggel hat órakor ott állna tizenkét fekete gyászkocsi, és forogna az udvaron. Ki, be, ki, be. Vastepsiben. Ez kéne.”

Felébredtem. Próbáltam felidézni az öreg arcát, nem sikerült. Csak elmosódott árnyként jelent meg a falon. Évekkel ezelőtt mondták: arccal a patakba fagyva találtak rá karácsony másnapján.

A valóság néha olyan álomszerű.

*

Reggeli után visszamentem az épülethez. A fiúnak és a lányoknak semmi nyoma, még csikket sem találtam a földön. A portást kérdeztem, látott-e három fiatalt paplanokkal a hónuk alatt, de megesküdött, hogy arról ő biztosan tudna, ha hajléktalanok vackolnák be magukat a sarokba. Utasítása van ugyanis, hogy zavarja el őket.

Este, a szerkesztőségből jövet, a kocsma felé vitt az utam. A csapos azonnal megismert, és szó nélkül kitöltött egy felest. Szabadkoztam, azért jöttem, hogy a kannás fiú kifizette-e a tegnapi bort. Rendezte a számlát – mondta a férfi –, és búcsúzóul elvitt még egy teli kannát. Állítólag falura ment, mert ott olcsóbb az élet, és szállást ígért neki az egyik vállalkozó. A csapos semmit sem tudott a fiú húgáról, de elmondása szerint egy ismeretlen lányt bevitt a mentő délelőtt a kórházba, mert eszméletlenül feküdt a padon.

Hazafelé az épület felé mentem, hátha ott vannak a paplanok. Dobozokat és újságkötegeket találtam csak. A papírlapok között két férfi aludt. Testüket vastag frottír törölközőbe csavarták. Alig szuszogtak, álmuk visszafojtott mozdulatlanságba dermesztette őket.