A KISNÁNAI MODELL

Az itt közreadott tanulmány célja bemutatni a kisnánai „Legjobb szándékokat”-at, azokat a lokálpatrióta kezdeményezéseket, amelyek a településen a turizmus és ezzel a kulturális élet és a gazdaság fejlesztését célozzák. Szabó Csaba – a kisnánai vár gondnoka, Tari Tünde – egy helyi vállalkozó, és Koncsos Sándor – település korábbi polgármestere főleg saját tapasztalataikról, vágyaikról, lehetőségeikről, jelenlegi helyzetükről beszélnek. Kisnánán egy európai uniós pályázat keretében megindult a vár turisztikai fejlesztése, amely – vélhetően – megváltoztatja a település jelenleg elfoglalt helyét hazánk idegenforgalmi látványosságai között. A település lakóinak, vezetőjének érzelmein és kezdeményezésein túl ismertetjük az Európai Unió turizmusfejlesztési stratégiáit és igyekszünk bemutatni az összefüggéseket a Kisnána lakóinak törekvései és a hazai és nemzetközi turisztikafejlesztési stratégiák között. Szándékunk az is, hogy egyfajta képet rögzítsünk arról, milyen volt a település a pályázat keretében megvalósult fejlesztések előtt.

Az 1990-es évek nem csupán a politikában, de Magyarország gazdasági szerkezetében is jelentős változásokat hozott. A mezőgazdaságban lejátszódó privatizációs folyamatok, a nagyüzemek ellehetetlenülése, az 1990-es évek gazdasági krízise főleg azokat a kistelepüléseket érintették súlyosan, amelyek lakossága szinte teljes egészében egyetlen üzem, vagy üzemcsoport alkalmazásában állt. A problémát tetézték a rendszerváltozás környékének rosszul átgondolt földosztásai, a kárpótlási jegy rendszere is, melynek során a birtokszerkezet elaprózódott, olyan kisméretű területek keletkeztek, amelyek sokszor egy család eltartására is alkalmatlanok.
Az ilyen módon nehéz helyzetbe került településeken a jelentős munkanélküliség és a nehézkes megélhetés számos további probléma okozója lehet. Ezek közül az egyik legsúlyosabb talán az elvándorlás, az a jelenség, amikor a – főleg a fiatalabb és magasabban képzett – rétegek a jobb megélhetés reményében elhagyják a falut. Ennek a folyamatnak számos negatív következménye van: a falvak lakossága elöregszik, a csökkenő gyerekszám miatt kihasználatlanná válik, megszűnik az iskola, az óvoda, tovább csökkentve a település megtartó erejét. A településen fejlődése lassan megtorpan, jelentős hátrányba kerülnek a jobb helyzetben lévő települések lakóival szemben.
A kistelepülések, falvak elnéptelenedésének, nehéz helyzetbe kerülésének folyamatát kizárólag olyan intézkedésekkel, programokkal lehet megállítani, amelyek hosszú távon képesek legalább a település önfenntartását biztosítani, vagyis növelik az adott területen a dolgozó, munkahellyel rendelkező emberek számát és a település, az önkormányzat bevételeit.
A turizmus, főleg az utóbbi években egyre népszerűbb „falusi turizmus” különösen alkalmas lehet a települések problémáinak megoldására. A (falusi) turizmus[1] a környezet meglévő értékeit használja ki (pl.: természetvédelmi terület, érintetlen falusi környezet, műemlékek, stb.), tehát ezek ápolására, fejlesztésére, karbantartására ösztönzi az adott környéken élőket. A turisztikai szolgáltatás komplexitásának köszönhetően változatos munkalehetőségeket kínál (pl.: gazdasági- vagy kommunikációs szakembereket épp úgy igényel, mint karbantartó és takarító személyzetet, stb.). Kulturális szempontból a turisztikai szolgáltatás nyújtóinak komoly kulturális haszonnal is jár: lehetőséget ad például a kultúrák közötti párbeszédre, tapasztalatcserére is. (Tasnádi, 11)
Hazánk 2004. óta az Európai Unió tagállama, az EU pedig hamar felismerte a turizmus jótékony gazdasági hatásait. „Az Európai Unió turizmusának további fejlődése szempontjából kiemelkedő jelentőségű – a lisszaboni stratégia új irányvonala alapján – az Európai Bizottság által 2006-ban kidolgozott, „Az EU új turizmus politikája: a partnerség erősítése az európai turizmus területén” (A renewed EU Tourism Policy: Towards a stronger partnership for European Tourism) című bizottsági közlemény (COM/2006/134.,2006.17.3.), amelynek középpontjában a tartós növekedés és a jobb minőségű munkahelyteremtés áll.” (Tasnádi, 21.)
A turizmusra nézve Magyarország is rendelkezik átfogó turisztikai programmal, ez a Nemzeti Turisztikafejlesztési Stratégia (NTS). A program számos megállapítást tesz hazánk idegenforgalmi helyzetével kapcsolatban. A helyzetelemzés jelen tanulmány szempontjából legfontosabb pontjai: a magyar turizmus legfontosabb résztvevői a kis- és középvállalkozások, hiányoznak a megfelelő ár/érték arányú szolgáltatások, emiatt az egy turistára jutó költés lecsökken, erős a szezonális- és a területi koncentráció. (Tasnádi, 28).
A turizmus hasznosságát, fejlesztő erejét bizonyítja, hogy a tanulmányunk szempontjából oly fontos örökségturizmus (ide tartozik a kulturális örökség és természeti örökség helyszíneken belül a világörökségek, a nemzeti parkok megőrzésére, bemutatására alapozott turizmus; lovas turizmus, falusi turizmus, gasztronómia- és borturizmus, nagy rendezvények turizmusa) az NTS-ben is kiemelt helyen szerepel (Tasnádi, 29.); a várakat, kastélyokat látogató turizmus pedig a turisztikai termékfejlesztés regionális szintű prioritásai között is szerepel. (Tasnádi, 30-31.)
A turizmus tehát magyar és Európai Uniós szinten is kiemelten fontos mind a nagyobb régiók, mint a kisebb települések felzárkóztatásának, gazdasági fejlesztésének szempontjából. Magyarország azon területein, ahol a munkahelyek hiánya amúgy is komoly gazdasági (és ezzel együtt kulturális, morális) problémát jelent, kiemelten fontos a turizmus fejlesztése, hiszen számos problémát képes orvosolni.
Házfal

JELEN ÉS MÚLT
Kisnána Heves megye gyöngyösi kistérségében található község, lakosainak száma kb. 1200 fő, közigazgatási területének több mint fele, 2000 hektár, természetvédelmi terület, a Mátrai Tájvédelmi Körzet része. Lakóinak 88,6%-a magyar, 4,1%-a cigány, 8,2%-a szlovák nemzetiségű. A lakosság több mint 85%-a római katolikusnak vallja magát.[2] A lakosság döntően a környező nagyobb településeken, Gyöngyösön, Egerben vagy a Mátravidéki Erőműben dolgoznak.
A település nevének első okleveles említése 1325-ből származik. A település a 13. században már a Kompolti-család tulajdona.
I. Károly kiskirályok elleni harca idején Az Aba nemzetségből származó Kompolitak a király pártjára állnak, ezzel komoly tekintélyt szereznek: tárnokmesterek, pohárnokmesterek kerülnek ki közülük.
A vár helyén az államalapításkor egy temető volt, amelyben felfedezhetők ókeresztény, bizánci keresztény, sőt még pogány nyomok is. Szent István rendeletének alapján minden tíz falunak templomot kellett építenie. Aba Sámuel a törvénynek úgy tett eleget, hogy a temető mellé egy templomot emeltetett. Később ezt a templomot palánkkal vették körül, majd – mivel a Kompolti család birtokaihoz kapcsolódóan már álltak itt épületek, az erődített területet fokozatosan várrá építették át. A vár érdekessége, hogy nem a település legmagasabb pontján helyezkedik el, a haza védelmében sem volt különleges szerepe, tulajdonképpen erődített birtokközpontként funkcionált. A környék dombjairól egyszerűen támadható volt, kútjának vize pedig – a vár alatt található, több száz éves temető miatt – elfertőződött, ami ostrom idején szintén komoly gondot jelentett.
A Kompoltiak kihalásával az Országh, majd a Losonczy család birtokába került vár legismertebb kapitánya Móré László volt, az ő idejében került sor a vár egyetlen, komolyabb ostromára is 1543-ban, amikor Móré emberi rajtaütöttek a Budai pasa kereskedőin és a pasa emberei bosszúból megtámadják a várat. Móré a legenda szerint úgy próbált menekülni, hogy kiszórta a kincstár aranyát a várat ostromlók közét. Azt remélte, hogy a támadók az arany miatt összevesznek és futni hagyják őt. A terve azonban nem sikerült: a várat a török elfoglalta, a kapitányt pedig Sztambulba száműzték. (Pláner: 2009.) A várat ezután a török – hogy ne legyen rablók fészke – leromboltatta.
Az 1600-as évek elején egy országgyűlésen még megemlítik, hogy jó lenne Nána várát újjáépíteni, erre azonban csak később kerül sor. Egészen a Mária Terézia idejében történt szlovák betelepítésig üresen állt a község és a vár.
Az idők során a vár állapota fokozatosan romlott, föld és növényzet takarta el. Ennek köszönhető, hogy megmaradt ilyen, viszonylag jó állapotban és elkerülte azt, hogy sok másikhoz hasonlóan, a Habsburgok lerombolják.
A szocializmus idején a műemlékvédelemnek is meg volt a maga ötéves terve, így a várak feltárásának, felújításának számát is meghatározták. Kisnánán az első feltárásokat Pamer Nóra vezette 1962 és 1966 között, majd 2008 júliusában az Eszterházy Károly Főiskola diákjai tártak fel újabb területeket.
A feltárások során számos érdekes lelet előbukkant. A kisebb leletek közé tartoznak a zöld-mázas kályhacserép-töredékek, egy 1456-ból származó Mátyás-dénár, de találtak fülbevalót és késpengét is. Talányos lelet a megmaradt templomtoronytól fél méterre talált, mellel a föld felé fordított, fej nélküli csontváz. Lehetséges, hogy ez a különös maradvány egy 14. századi kivégzés emléke. (Pláner: 2010.)
Ma a vár látványának legmeghatározóbb részei a lakótorony, a gótikus stílusú templomtorony és várfalak között található, Árpád-kori rotunda alapjai. A várban kisebb múzeum, az előtte található parasztházban pedig tájház működik.

A VÁRGONDNOK
Kisnána számára a múlt évtizedben lehetőség nyílt arra, hogy saját fenntartásába vegye a várat. Miután a Móré-várként is emlegetett műemlék kikerült a heves megyei anyaintézmény kezeléséből, 2006-ban Szabó Csabára bízták a Vármúzeum Gondnokságát. Amikor találkozunk, éppen azt magyarázza egy látogató családnak, miért vannak minden egyes várban olyan hatalmas lépcsőfokok.
Szabó Csaba: – Nagyon egyszerű: a páncélos katona nem tudja behajlítani a lábát, de aki civil ruhában menekül, az le tud szaladni a lépcsőn. A csigalépcső pedig azért kanyarodik mindig az az óramutató járása szerint, mert aki meg felfelé a jobb keze felé oszlopot talál, így a védekező nem tudja a jobb kezében lévő kardot használni, aki viszont védekezik, az a pajzsát az oszlophoz rakja, a jobbja viszont szabad, tud szúrni vele.
Hogyan lett Önből várgondnok? 
Sz.Cs.: – Tíz éve költöztem Kisnánára és mindig is érdekelt a vár, sokat sétáltam erre. Egyszer megtörtént, hogy valaki itt sétált, és amikor bement a várba, megkérdeztem, hogy mit látott. Azt felelte: „Hát egy csomó követ.”. Akkor még sok mindent nem ismertem a várral kapcsolatban, de azt például tudtam, hogy miért épült pont ide. Felmentem, elmeséltem és így a sok kő mindjárt más volt. Ennek aztán híre ment, és amikor a polgármesteri hivatal gondnokot keresett, akkor azt mondták, én talán alkalmas lennék. Kaptam egy füzetet, a Tájak, korok, múzeumok sorozat egyik darabját, eleinte abból vezettem a látogatókat. De tőlük is sokat tanultam, hiszen a többségük várbarát volt, sok helyen járt és elmesélte a tapasztalatot. Az előbbi információhoz is így jutottam.
Az ember attól lesz jó várgondnok, hogy szereti azt, amit csinál, hogy reggel úgy kel fel, hogy örül annak, hogy mehet a várba. Szeretni kell az embereket és akkor minden jön magától, a pozitív visszajelzés pedig sokszor többet és, mint a fizetésemelés. Ha kapnék egy másik állást, mondjuk kétszeres fizetésért, nem biztos, hogy elvállalnám. Itt nincs konkrét munkaidő. Ha rendezvény van, akkor egész nap itt vagyok. Nyáron 18 óra a záróra, de ha vannak vendégek, akkor este tízig maradok. Télen viszont előfordul, hogy szakadó hóban, jeges esőben korábban elmegyek. Sokszor a szabadidőmből áldozok a várra, van, amikor egész este a számítógép előtt ülök, hiszen sokan keresnek meg e-mailen is és ilyenkor mindenkinek válaszolok.
Mi az, amit a vár Önnek köszönhet? 
Sz.Cs.: – Az elnyert pályázat[3] tulajdonképpen teljesen független az én tevékenységemtől, de természetes, hogy részt veszek benne. A felújítás után például a mostani évi 13-15.000 látogató helyett 50.000 kellene emelni a látogatószámot. Ezt szerintem el is leget érni, de persze tenni kell érte.
Most például megtettem azt, hogy minden iskolának, amelyiknek meg tudtam szerezni a címét, küldtem egy levelet arról, hogy mi látható itt és hogyan vagyunk nyitva. Így tudnak rólunk és sokan el is jönnek: érdekes dolog, hogy rengetegen érkeznek az Alföldről, hiszen ott nincsen semmi ilyen jellegű. Azok viszont, akik Borsodból vagy Nógrádból érkeznek, többnyire mind várbarátok.
Fel szoktam öltözni középkori ruhába is és kiállok a parkolóba karddal a kezembe. Az emberek jönnek, megállnak és megkérdezik, van-e itt valami. Én pedig mondom nekik, hogy „persze, itt egy vár”…
Érdekes magyar tulajdonság, hogy ha a parkolóban áll öt autó, akkor a hatodik is oda fog állni, mert látja, hogy itt biztosan van valami érdekes. Néha elgondolkozom azon is, hogy megkérem néhány ismerősömet, hogy parkoljon le a vár előtt…
Szervezésben is van, ami valamennyire nekem köszönhető: egyszer volt itt egy látogató, akiről kiderült, hogy történészhallgató. Itt szállt meg és szólt, hogy Abasáron van egy ásatás, menjek át és nézzem meg. Átmentem és megkérdeztem, hogy lehetne-e nálunk is valami ilyesmi. Rábólintottak és jöttek. Ez egy igazi, alulról jövő kezdeményezés volt, csak sajnos valami adminisztrációs probléma adódott, pedig régész-technikusok és az Egri Vármúzeum képviselői is itt voltak és ellenőrizték szakmailag.
Ezek szerint volna még feltárandó? 
Sz.Cs.: – Az eredeti ásatások még a hatvanas években történtek, de a leletanyag úgy 30%-a feltáratlan maradt. Akkor főleg a falakat igyekeztek megtalálni, a többi nem volt annyira központi kérdés. A várfal előtt az 1910-20-as évektől két magántulajdonú ingatlan, két ház is áll. Ha ők engedélyt adnának rá, azon a területen nagyon sok érdekes dolgot lehetne találni. Csakhogy a telektulajdonosokat nem sok minden ösztönzi erre. Az a leletanyag, ami a földben van, ugyanis állami tulajdon, be kell szolgáltatni. Ki ásatná fel így a kertjét? Az viszont gyakran előfordul, hogy az eső kimos valamit,  vagy például a vakond túr ki egy-egy érmét, cserépdarabot.
Mi az, amit a vár tud adni Kisnánának?
Sz.Cs.: – Van egy vitézi rendünk, a Solymos vitézek is. Nélkülük nem lehetne pályázatokon indulni és számos rendezvény nem is jöhetne létre: a várjátékok például úgy zajlanak, hogy ez a csapat elmegy a környékbeli várjátékokra szerepelni, az ottani vitézi csapat pedig eljön hozzánk.
Van egy baracknap nevű rendezvényünk is. A történelemhez semmi köze, viszont a helyi idős hölgyek kiváló lekvárt főznek, a betérők pedig megleshetik a munkát és megkóstolhatják a végeredményt. Ezzel is csak egy baj van: ha igazán hivatalossá akarnánk tenni a dolgokat, akkor ezeknek a 60-70 éves néniknek mind számlaképesnek kellene lenniük. Márpedig ebben a korban rávenni valakit, hogy legyen egyéni vállalkozó és tanulja meg kitölteni az áfás számlát — elég nehéz.
December 25-én karácsonyi Lélekmelengetőt szoktunk tartani. Meggyújtunk egy máglyát az udvaron, van forralt bor, a gyerekek pedig kiállnak és betlehemes játékot adnak elő. Ide ilyenkor igazán örömből jönnek el. De nem csak a rendezvények jelentenek sokat. Nagyon sok házat megvesznek a külföldiek, itt is van legalább négy ház svéd tulajdonban. Szeretnek idejönni az emberek, mert tudják, hogy ha itt vesznek nyaralót, akkor adott a várjáték, a nyári rendezvények. Inkább jó irányba befolyásolja ezt a települést. Ha megvalósul a pályázat, akkor szerintem vállalkozók is fognak ezekre a rendezvényekre építeni. Hiszen ha ötvenezer ember idejön, akkor abból sokan meg fognak állni egy tányér levesre és ez nekik is bevétel.
Másodállásként már most is többen élnek a falusi turizmusból. Ennek a térségnek az ilyen dolgok nagyon fontosak, hiszen egyetlen változása van: a turizmus. Nagyobb cégek itt nem nagyon vannak, munkahely is kevés, ahhoz is ingázni kell. Sok jó ötlet van, csak az emberek félnek kockáztatni és belevágni.
Mit lehetne tenni, hogy még jobban ki lehessen használni a vár előnyeit? 
Sz.Cs.: – Elsősorban az emberek gondolkodását kellene megváltoztatni. Egyszer előfordult, hogy fenn voltam a várban és láttam, hogy megáll itt néhány komolyabb, külföldi rendszámú autó. Szaladtam le, hogy fogadjam őket, de nem volt már ott egyik autó sem, amikor leértem. Idős nénik beszélgettek a kerítés előtt. Megkérdeztem őket, hogy „Nem volt itt véletlenül három autó?”. „De” –mondták. „Hát nem mondták nekik, hogy várjanak meg, és akkor bejöhetnek a várba?” – kérdeztem. Erre az egyik néni azt mondta: „Hát, ha idejön, tanuljon már meg magyarul!”. Na, így nem lehet.
Ezeknek a néniknek is meg kellene értenie, hogy nekik is jó, ha sok látogató jön ide. Tegyük fel, hogy mondjuk süt kenyérlángost a kemencében és el tudja adni. Persze, rá kell beszélni őket, hogy ezt csak hivatalosan csinálják és csak ÁNTSZ-engedéllyel.
Van itt például egy néni, aki mindenféle dologból készít lekvárt, dióból, kökényből, talán még cipőfűzőből is… Ő, amikor itt vannak a turisták, lejön, árulja a kis lekvárját, de úgy, hogy kóstoltat. Nem áll oda, hogy itt van egy üveg lekvár 800 forintért, hanem ad egy műanyag kanalat, a vendég megkóstolja, rájön, hogy finom és venni szeretne belőle. Akkor pedig a néni előhúz egy üveget és csak annyit mond, hogy éppen van eladó. A végén pedig a vendég úgy érzi, hogy milyen aranyos volt a néni.
Persze meg van itt is az a réteg, akik aluliskolázottak és nem lehet őket bevonni semmibe. Rendeztem például egy „várrendberakást”, olyat, hogy egy metszőfogót vagy egy szemeteszsákot kellett hozni mindenkinek és nem csak a várban, de a környéken is rendbe tettünk mindent, hiszen ez nehéz egy embernek.  Pécsről, Szegedről, a fővárosból, minden honnan jöttek. A legkevesebben, néhány lelkes helybéli, meg a vitézi csapat kivételével innen a községből. Viszont a rendezvényekre mindenki jön és segít. A továbbiakban nincsen probléma csak az első, kezdeti lépésekkel.
Volt olyan, hogy eljöttem otthonról hétfőn, és amíg ideértem huszonöten állítottak meg, hogy láttak a Duna TV-ben. Az Ízőrző című műsor nemzeti ételeket mutat meg és mivel ez egy Szlovák település így sztrapacskát meg egyéb különleges ételeket mutattunk be. Volt velem egy interjú, amit leadtak. Mindenki nagyon örült neki, hogy szerepeltem és láttam rajtuk, hogy szívesen vették volna, ha benne vannak ők is, ez pedig mindenkinek bíztatás, hogy vegyen rész a közösség életében aktívabban is.
Több magyar település van, ahol áll egy vár és azt reklámozzák is. Amikor azonban a látogató megérkezik, legfeljebb egy táblát talál és belépőt fizet, de még csak egy leírást sem kap. Kisnána viszont más… 
Sz.Cs.: – A várnak van egy jelentős vonzereje. Hála istennek most már ott tart a dolog, hogy lassan az összes környékbeli fogadóban ki van plakátolva, szórólapozva a vár, és ha valaki megszáll környéken, akkor ajánlják neki. Én is elsorolom, hogy itt a környéken mit érdemes még megnézni. Hála istennek az elmúlt években hivatkoznak is arra, hogy például a feldebrői altemplomban ajánlottak minket, tehát ez oda-vissza működik. A környékbeli középkori várjátékokkal is ugyanez a helyzet, ha van egy várjáték a környéken, akkor kiteszem a plakátot és szólok a látogatóknak, hogy menjenek át oda is és nézzék meg. Nem egymás elől halásszuk el a látogatókat.
Sok helyen úgy működik a dolog, hogy csak addig érdekelt a várak üzemeltetésében, amíg profitot termel vele. Fontos, hogy pénztáros legyen, és a belépőjegy fogyjon, de hogy utána a látogató milyen szájízzel távozik, az senkit nem érdekel. Persze vannak, akik sokat adnak arra, hogy visszatérjen a látogató. Számunkra is ez a legfontosabb dolog, de persze nem lehet mindenkinek megfelelni. Tavaly volt egy íjászverseny, és aznap – érthető okokból – nem lehetett egyedül várat látogatni. Aznap volt körülbelül 600 vendég, ebből 595 teljesen meg volt elégedve, mer láttak olyan középkori ruhába öltözött embereket, különleges célok voltak, a zene és az ételek, minden középkori volt s volt egy család, akik felháborodtak, hogy nekik tíz perceket kellet egy helyben állnia, pedig ők fizettek belépőt, és amikor hazamentek egy nagyon furcsa levelet írtak a polgármesternek, hogy mit képzel az ember…
Pedig kaptak egy élményt.  Szerencsére a várlátogatók 95%-a rendes ember, de vannak olyanok, akik szerintem csak azért indulnak el otthonról, hogy belekössenek valakibe.
Tavaly volt egy ügyvéd-látogatónk, aki azt mondta: mit képzelünk mi, hogy nincs leaszfaltozva a parkolótól a hídig a vár melletti rész, mert sáros lett a cipője. A vár mellett az aszfaltút elég furcsán mutatna. De szerencsére ez a ritkább hozzáállás.
Az is igaz, hogy nem vagyok például mindig itt a bejáratnál, hiszen felmegyek a látogatókkal a várba. Az a tapasztalatom, hogy ilyenkor tisztességgel megvárják, amíg visszajövök és kifizetik a belépőt. Aki bejön jegy nélkül, az sem rosszindulatból teszi, amikor rájön arra, hogy ez egy önkormányzati fenntartású vár, rögtön megveszik a belépőt.
– Lehet várbarátokat nevelni?
Sz.Cs.: – Igen! Én szívem szerint betiltanám az Internetet. Ez diktatórikusan hangzik, de így van. Olvastam ugyanis más olyan bejegyzést, hogy kerüljétek meg a várat, másszatok be a falon nyugodtan, „úgyis csak egy hülye van ott.”.
Az internet nagyon jó reklámozás céljából, de sajnos nagyon sok a téves információ. Például a mostani belépőjegyünk háromszáz forint, de az Interneten egy helyen 120 forint volt olvasható, ráadásul valamilyen hivatalos oldalon volt olvasható. Akkor előfordult, hogy megállt itt a vár alatt egy autóbusz, kiszállt belőle a pedagógus és közölte, hogy itt van harminc gyerek és ő már összeszedte a 120 forintot. Ilyenkor az a kérdés, hogy mit csináljak: mondjam, hogy nem ennyi a belépő? Akkor mindenki visszaszáll a buszra és elmegy. Vagy mondjam, hogy adok ennyi kedvezményt és akkor bejönnek és mind megnézik a várat?
A várra vigyázni kell, vannak például web-kamerák kirakva, mert a nyári melegebb estéken előfordul, hogy bejönnek. Este, mikor elmegyek még nincsen itt szemét, mert a látogatók nem szemetelnek, de amikor reggel jövök, már itt a hulladék és tudom, hogy nem a szél hordja ide. Egyszer előfordult, hogy idekinn felejtettem a telefonomat és zárás után visszajöttem érte. Fiatalokat találtam itt egy üveg borral meg egy szál gyertyával, akik megijedtek, hogy most mi lesz, hogy rajtakaptam őket. Megmondtam nekik, hogy maradjanak, mert ezzel nincsen semmi baj, de ha jönnek ki a várból szedjék, össze a szemetet. Inkább a szombat esti buli után hazatérő fiatalok szoktak itt bajt csinálni.
Élhető ez a falu? Van itt helyük a fiataloknak? 
Sz.Cs.: – Én városinak érzem magam, a legtöbb ismerősöm még most is városi. Én azt szoktam meg, hogy ha kitalálom, hogy vasárnap délután kell valami a boltból, akkor le tudok menni megvásárolni. Vidéken ez nincsen. Cserébe van jó levegő, van kert, ki tud ülni bográcsozni úgy, hogy senki nem zavarja. A gyerekeim hallani sem akarnak arról, hogy valaha is elmenjünk innen és ők épített környezetben éljenek és játszótéren játszanak. Azt mondják, hogy ott nem lehet. A patakban lehet jót játszani, a fára mászva lehet jót játszani, meg a várban lehet jót játszani, igaz, az egy kicsit veszélyes. És nekem is jobban tetszik egy tetőtől-talpig koszosan, korgó gyomorral hazaérkező gyerek… És a városban sokkal több a negatív tapasztalat is, például a sok részeg ember az utcán. Azt hiszem, ha nem itt dolgoznék, talán városban élnénk, mert ott mások a lehetőségek, az iskolák…
Nagyon jó a Kisnánai általános iskola, de jövőre a középső fiam például ballag és a településen nincsen középiskola, tehát valószínűleg a környező városok valamelyikébe kerül. Ha még enné is tovább menne, amit nagyon remélek, akkor pedig tényleg csak Budapest marad. Az egyik fiam ráadásul hallássérült, neki mindenképpen a főváros marad.
A fiatalok zömmel elmennek. Akik visszavándorolna, a nyugdíjasok. Visszajönnek a szülői és nagyszülői házba, hogy itt éljenek öregkorukban. Ez a település annyiban szerencsés, hogy éppen az Egert Gyöngyössel összekötő útvonal közepére esik és ezért elég nagy a mozgás, vannak lehetőségek, ezrét nincs annyira elhagyatva, mint például azok a települések, ahol már se posta nincs, se élelmiszerbolt. Ez tehát egy jól ellátott község.
Mi az, amit még tenni lehetne Kisnánáért? Mi az álmod?
Sz.Cs.: – Szívem szerint nem csak a hódoltság időszakát hangsúlyoznám ki, hiszen az a terület, mint említettem ezer éve lakott. A vár nyugati oldalán lévő üres területre építenék egy jurtát, köré istállót és korabeli állatokat, sólyombemutatót terveznék.
Jó lenne rábeszélni a környék lakóit, hogy ne így éljenek, hogy térjenek vissza a régi életmódhoz, műveljék a földet, használják a lovaikat. Olyan lenne, mint egy skanzen. Ha az ember szétnézne, úgy érezné, hogy egy időutazásban van része.
Németországban, egy vár tövében van egy olyan falucska, ahol szintén van egy vár, bár közel sincs olyan állapotban, mint a miénk. Az emberek kilencven százaléka a turizmusból él. Nappal az utcákat felszórják szalmával, hogy ne lehessen látni, hogy alatta aszfalt van, nincs kirakatüveg, de van például egy porta, ahová be lehet menni. Ott két, középkori ruhába öltözött ember egy felforrósított követ beledob egy dézsába, amitől felmelegszik a víz és meg lehet benne mosakodni – ötven centért. Ennyit kell azért fizetni, hogy középkori módszerrel melegített vízbe mártsuk a kezünket, de az emberek kifizetik, mert ez érdekes. A Hortobágyon is van egy bácsika, aki egyszer szekérrel jött haza és német turistákkal találkozott, akiknek lerobbant az autója és leintették, hogy vigye el őket a legközelebbi városig. Fölvette őket és látta, hogy tetszik nekik. Úgy gondolta, hogy ezt megcsinálja többször és hirdette magát. Most már ott tart a dolog, hogy tíz lovaskocsija és lovászlegénye van, ő pedig ül a babérjain és profitál a dologból. Ilyen kis dolgokon múlik minden. Ki gondolt volna arra, hogy annak, akinek korábban volt két rossz lova meg egy széteső kocsija az később ilyen színvonalon meg tud élni?
Ezek szerint a public relations, az ismertség is nagyon fontos? 
Szabó Csaba: – A vidéki emberre amúgy is jellemző, hogy például vasárnapra rendbe teszi a portáját. Itt is tudják, hogy a várjátékok lesznek, akkor „jönnek a sok népek” és rendet kell csinálni. Ilyenkor a környékbeli gyümölcsösöket is megnyírják, hogy szép látvány fogadja a betérőket. De vannak ennél rafináltabb reklámok is. Tavalyelőtt volt itt egy ifjú pár, akik szerettek volna az esküvőjük után itt a várban fényképeszkedni és megkérdezték, hogy mennyibe kerülne. Mondtam, hogy semmibe, csak egy kérése van: hogy a fényképész műtermébe tegyék ki a fényképet és a kisnánai vár szórólapját. A következő három hónapban nagyon sokan jöttek Gödöllőről, ahová a kép került. Azok, akik valamiért beszaladtak a boltba, látták, hogy mi milyen szép helyen vagyunk.
A személyes élmény az egyik legjobb reklám. Ha valaki hétfőn visszamegy dolgozni és megkérdezik a kollégák, hogy hol járt, akkor elmesélheti, hogy a kisnánai várban volt. A kollégáit a dolog érdekelni fogja és akkor ők is eljönnek. Gyakran előfordul, hogy a vendégek úgy érkeznek, hogy azt mondják: „Itt volt a múlt héten piros pulóverben a Pista.” Én meg ilyenkor bólogatok, hogy persze, persze, egy nagyon kedves család volt. Nem lehet megjegyezni ennyi embert, de számít, hogy a vendégek úgy érezzék, hogy törődnek velük.
Sokan vannak, aki visszajárnak, sőt van olyan család, aki minden hónapban visszajön. Visszahozza őket a vendégszeretet és az, hogy a vár mindig más arcát mutatja: más napkeltekor, más napnyugtakor, más télen és más napsütésben. Ők kicsit már otthon érzik magukat, jönnek és érdeklődnek… Az ásatás előtt például használt könyveket árultunk. A MÁV Kórház könyvtárát selejtezték le és két raklapnyi könyvet megkaptunk, amit darabjáért 100 forintért árultuk és kiírtuk, hogy aki könyvet vesz, az hozzájárul a régészek ellátásához. Volt, aki meg sem nézte, mit vesz, csak az számított, hogy segítsen. Amikor visszajöttek, sokan kérdezték, hogy árulunk-e még könyvet. Ez most sajnos már nincsen. Az állam mostohagyerekként kezeli ezeket a dolgokat. Például kiadja, hogy milyen kedvezményt kell adni. Vajon miért határozhatja meg az állam egy olyan intézmény belépőjegy-árát, amelyet nem ő tart fenn? Én persze próbálom rugalmasan kezelni a dolgokat, ha például valaki idehoz 3-4 busznyi gyereket, akkor a két-három pedagógus kísérőnek nem kell megvennie a jegyet. Ha ugyanis a látogató nem azt érzi, hogy csak meg akarják „jól meg akarják fejni, akkor sokkal szívesebben marad és jön vissza. Nekünk pedig ez a legfontosabb.
„A GYÖKEREI NÉLKÜL ELVESZIK AZ EMBER” 
Tari Tündéhez Szabó Csaba irányít el. Mint mondja a „Virágos Tündinek” nagy tervei vannak: állatsimogatót szeretne nyitni, hogy gyerekek és felnőttek megismerkedhetnek a magyar hagyományokkal. Amikor Tündével beszélgetni kezdünk, kiderül, a tervek ennél jóval többről szólnak.
Tari Tünde: – Két vendégszobát szeretnék felhúzni, de nem olyat, mint egy szokványos hotel. Igazi falusi berendezést szeretnék, szalmazsákkal, fa bútorokkal. Azt szeretném, hogy aki ide jön, az megtanulja tisztelni a környezetét, együtt tudjon élni az állatokkal, a természettel. Van például két libám, amik hogyha költés van, képesek lehúzni az emberről a nadrágot. Én azt szeretném, ha ezek szabadon lehetnének az udvarban, úgy, mint ahogyan nagyanyáink idejében szokás volt. Az, aki ide betér, az nem egy biztonságos helyet talál majd, ahol elé hozzák az állatokat: a vendének meg kell majd tanulni vigyázni magára és tudnia kell, hogy ha meg akar nézni egy állatot, akkor azt oda kell magához csalogatnia.
Érdekli ez az embereket? 
T.T.: – Tavaly már csináltunk egy lovastábort gyerekeknek. A kamasz kislányoknak első nap ki kellett tenniük az asztalra a mobiltelefont és az egyéb eszközöket. Reggel felkeltünk és megmondtam, hogy addig nincs reggeli, amíg ki nem takarítottak a lovak körül. Első nap még megtörtént, hogy ketten fogták a lapátot, a többiek nézték őket, de a végére megtanulták, hogy ha öten vannak, akkor öten is kell dolgozni. Úgy ment minden, mint a régi parasztok idejében. Addig nem ettünk, amíg munka volt.
Minden nap kitaláltuk például, hogy mi legyen ebédre. Amikor azt mondták, hogy szilvásgombóc, együtt kezdtünk el dolgozni rajta, a lányok pedig csodálkoztak, hogy nem a fagyasztóból vesszük elő a mirelitet. Nagyon élvezték, kipróbálták, hogy milyen, hogy ha nem gömb alakút csinálnak, hanem mondjuk, szív alakút. Beletettük a forró vízbe és néztük, hogy mi történik…
Úgy tűnik: nagyon mély gyökerei vannak Önben ennek a lelkesedésnek. 
T.T.: – Végzettségemre nézve agrármérnök vagyok és mérlegképes könyvelő. Gyöngyösön születtem, a nagyszüleim voltak Kisnánaiak. Gyerekkoromból arra emlékszem, hogy már két évesen térdig jártam a libaürülékben, de úgy éreztem, az itteni élményeim a fontosabbak, nem azok, amiket Gyöngyösön gyűjtöttem a játszótéren.
Sokfelé megfordultam már, éltem Budapesten és éltem Stockholmban is. Nem mondom, hogy nem szerettem a várost, mert a telefon, az autó, az uszoda mind az életünk természetes részévé válik, de úgy jöttem vissza ide parasztlánynak, hogy ezt a „kötényes-overallos feelinget” abszolút felvállaltam. Mert sokféleképpen lehet élni, de a gyökerei nélkül elpusztul az ember.
Amikor a lányom három éves volt, megkértem, hogy menjen el a száz méterre lévő postára és dobjon be egy levelet. Amíg a virágboltunktól a postáig elért hatan hívtak fel, hogy „Tündi, tudod, hol van a lányod?” – Hát ezért jó itt lokálpatriótának lenni.
Ezek szerint másoknak is segít? 
T.T.: – Azt tervezem, hogy lesz egy olyan nálunk, hogy „A mi bótunk”, így hosszú ó-val, ahol azok a termékeket árulják, amik itt a faluban készülnek. Én is igyekszem odafigyelni arra, hogy amiből tudok, abból olyat veszek, ami Kisnánán készült, és ha lenne ilyen bolt, akkor azt könnyebb lenne eladni.
Szeretném, hogyha az idős nénik, akik mellől eltűnt a család és most egyedül élnek egy nagy házban, felkelnének és kitakarítanák a tisztaszobát, hogy vendéget fogadjanak. Ezek az asszonyok, akiknek most annyi az esemény az életükben, hogy vasárnap elmennek a templomba, ezt nem a 10.500 forintos szállásdíjért fogják csinálni. Azért dolgoznak majd, hogy a vendég betérjen, majd másodszor is betérjen, és végül karácsonykor küldjön egy képeslapot. Így mindenki jól jár!
Az is fontos lenne, hogy ha egy gyerek betér a várba, ott kapjon valamit: kipróbálhassa az íjászatot, a vitézkedést, a lándzsadobást. A Solymos vitézek olyan fiatalok, akik most kedvtelésből „csócsálják” egymást és rengeteg energiát ölnek az egyesületükbe. Ők tudnának mit mutatni a gyerekeknek – és ha ezt teszik, akkor megérdemlik, hogy rendesen megfizessük őket érte.
Soha, senkitől, az idős néniktől sem azt kérem, hogy nekem dolgozzanak. Itt mindenki a saját érdekének kell, hogy engedelmeskedjen. Ha valakinek az az érdeke, hogy el legyen adva a lekvárja, akkor én csak segíteni tudok neki ebben. Ez nem alárendeltségi viszonyokról szól: ez életközösség és sorsközösség. Persze semmit sem könnyű megvalósítani ma, amikor az NAV „Kék Könyvet” kér a szülő-gyermek kapcsolatról…
Közös érdekünk, hogy mindenkinek legyen megélhetése. Sajnos vannak emberek, akik nem dolgoznak és várják, hogy a szájukba repüljön a sült galamb. Szerintem ezeket az embereket viszont egy dolgozó közösség előbb-utóbb kiveti.
Ha látják a jó példát talán ezek az emberek is dolgozni kezdenek…
T.T.: – Nem hiszem, hogy példakép lennék. Ha ide jön valaki, azt látja, hogy egész nap egy lila overallban vagyok, térdig járok a sárban és vizet hordok vödörszám a lovaknak. Lehet, hogy lerombolom magamról a pozitív képet, ami eddig az Olvasóban élt rólam, de én ezeknek az embereknek nem akarok segíteni. Nem tudok, és nem akarok megváltoztatni senkit. Próbáltam és nagy árat fizettem érte… Csak mutatni tudok valami mást az embereknek.
Mi lesz, ha igazán beindul a fejlesztés, s megnő a vendégszám a faluban? 
T.T.: – A vár miatt igyekszem kihasználni a viszonyokat, hiszen aki kinéz a várból, az pont az én kertemre néz. A bátrabb apukák majd beállhatnak fát hasogatni is. A gyerekeknek szeretném megmutatni a falusi munkákat. Elmegyünk megnézni, hogyan készül a lekvár. Van egy hölgy, aki szőnyeget készít, és akinél a gyerekek láthatják, hogy mennyi munka van abban, amin járnak. Aztán van egy pálinka-készítő bácsink is – még nem tudom, hogyan, de ezt is beillesztem majd a gyerekprogramok közé…
Hogy mi történik akkor, ha tényleg nagyon népszerű lesz ez a hely, még nem nagyon gondolkoztam. Egy biztos: nem úgy lesz, hogy a nagy kereslet miatt vaktában felhúzunk még két-három szobát. Ha sokan jönnek, majd felemeljük a szállásdíjat vagy válogatunk a vendégek között, mert ezt nem elsősorban a pénzért csináljuk. Ha lejön ide valaki én biztosítani tudom neki a nyugalmat, akár azt is, hogy a szobában ne legyen telefon és térerő. Azt gondolom, akinek erre szüksége van, az meg fogja fizetni.
– Van olyan, hogy „álmai Kisnánája”? 
Tari Tünde: – Álmaim Kisnánája? Az olyan, mint most!
A KORÁBBI POLGÁRMESTER 
Koncsos Sándor, Kisnána korábbi első ember visszafogottabban beszél a vár és a falu jövőjéről. Bár bizonyos szempontból szerencsésnek tartja a község helyzetét, azért bevallja, bizonyos dolgokban elkélne még a segítség. Kisnána Eger és Gyöngyös között félúton van. A Gyöngyösvisontai Erőmű és az azt kiszolgáló üzemek és a bánya viszonylag biztos hátteret jelent nekünk munkahelyek szempontjából, ez az, ami nekünk igazából megteremti a jövőt. Nemrég volt egy szén-dioxidkvóta-védelmi törvény, amit a pártok végül nem fogadtak el. A mi képviselőnk is ellene szavazott. Nem azért, mert a környezetünkre nem kellene figyelnünk, hanem azért, mert más, nagy CO2 kibocsátó országoknak, Németországnak, vagy Franciaországnak még eszébe sem jutott, hogy ilyen törvényt hozzon. Jó lett volna az EU-ban elsőnek, eminens tanulónak lenni ebből a szempontból, de az ország nem bírta volna el 70-80000 munkahely megszűnését. Kisnána sem.
Mivel lehetne a községnek segíteni? 
Koncsos Sándor: – Természetesen pénzzel. Az önkormányzat most is súlyos, 37 milliós forráshiánnyal küzd, de mi nem adjuk fel a fejlesztéseket: Leader[4]-falu vagyunk, ez kisebb pályázatokon keresztül sokat segít, ilyen a kilátóépítés, vagy a rendezvénysátor beszerzése, a hangos híradóhálózat fejlesztése, utak javítása – és persze a közösséget is összerántja. Sajnos azonban, minden pályázathoz önerő kell és most szoros időket élünk.
– Milyen most Kisnánán élni?
K.S.: – Annyira sok gyerek nincsen Kisnánán, de az iskolánk fennmaradt, a környező településekről is járnak ide gyerekek. Az elmúlt időszakban 100 millió forintot költöttünk rá, szép iskola és szakmai, pedagógiai szempontból is jó: nem jellemző a gyerekeinkre például az a fajta szélsőséges magatartás, mint ami máshol előfordul. Aki tanul és komolyan veszi a munkáját, az tovább tud tanulni. Kisnánán van ugyan számottevő munkanélküliség és sajnos ez 95%-ban a roma lakosságot érinti, de ez nem etnikai kérdés: akik nem dogoznak, azok között sokan nem tanultak, és már 20 éve munkanélküliek, vagyis vannak olyan családok, akiknek a gyerekei 20 éve nem látták azt, hogy a szüleik dolgoznak és a helyzetnek nem sokat használ, hogy a segélyük most több mint a munkabér… Van azért jó példa is: van olyan roma ember a faluban, aki autóval jár és a saját kocsmáját vezeti és a falubeliek többsége is beilleszkedett, azok, akiknek hivatalos munkahelye nincsen, is próbálnak dolgozni. Aki boldogulni szeretne, az elmegy napszámba, vagy más lehetőség után néz. A közösségnek pedig nagyon fontos, hogy valaki dolgozzon, hiszen nem szorul segélyre, és amíg dolgozik, addig semmi rosszat nem csinálhat: nincs ideje rá.
Megjelenik az önkormányzat terveiben a falusi turizmus? 
K.S.: – Persze, mi tervezünk, csak az emberek nem terveznek… Az önkormányzat ebbe nem nagyon szólhat bele. Amikor rendezvények vannak, akkor feltöltődnek a szálláshelyek, de máskor ez azért nincs így. Mostanában, azt hiszem, a wellness-szolgáltatások a népszerűek, ebben pedig Kisnána nem nagyon tud mit nyújtani.
Azért megtesszük, amit lehet: van például egy kovácsműhelyünk, amit ajándékba kapott az önkormányzat és ezt felújítottuk. Van egy műemlék könyvtárunk és az Országos Kéktúra útvonala is érinti a településünket, a magunk módján igyekszünk mindezt kihasználni.
Jó az önkormányzatnak, hogy itt van a vár? 
K.S.: – Érzelmileg nagyon sokat jelent nekünk: mindenki kötődik hozzá, a gyerekkorunkat jelenti, hiszen a várban nagyon sokat lehet játszani, kalandozni. Sajnos anyagi szempontból jelenleg viszont teher. Hiába, hogy ez egy értékes, történelmi műemlék, a fenntartása nem tartozik az önkormányzat kötelező feladatai közé, ezért nem is jár rá támogatás, sőt, a bevételt, ami 3 millió forint körül van, le is vonják a normatívából… De reméljünk, hogy a pályázat után előnyünk lesz a várból.
Mi az, ami a pályázatnak köszönhetően fog megvalósulni? 
K.S.: – Ez egy regionális operatív pályázat, a község méreteihez képest óriási összeget, 300 millió forintot nyertünk. A szlovák tájházat felújítjuk, a jelenlegi, várba vezető híd helyére pedig csapóhidat építtetünk. Létesülni fog egy borkóstolóhely a vár alatti pincében és lesz egy opálbemutató-termünk is, ahová remélhetőleg visszakapjuk majd a Természettudományi Múzeumtól a Kisnánán talált 4 mázsás opált is.
A vár akadálymentes lesz, a lakótoronyban pedig zárt lépcső épül. A torony alsó szintjén felszerelünk egy érintőképernyős rendszert, hiszen a mozgássérültek számára nem tudjuk biztosítani a teljes bejárhatóságot, de legalább ilyen módon ők is láthatják a várat és a benne tervezett kiállítást.
A vár alatt lesz egy többcélú terem és egy vizesblokk. Itt lehet majd rendhagyó történelemórát, esküvőt, céges rendezvényt is tartani. Lesz egy szabadtéri színpadunk és egy itt lesz Magyarországon először virtuális séta.
Virtuális séta? 
K.S.: – Jártunk Ausztriában és megnéztük, hogy hogyan működik a rendszer. Nálunk egy magyar vállalkozó kivitelezi majd. Egy helyiség padlójába érzékelők lesznek beépítve. Az emberek elsétálnak közöttük, úgy mintha a várban sétálnának, a szerkezet pedig kivetíti a falra a vár eredeti középkori képét. Fodrozódik majd a víz teteje és lobogni fognak a zászlók…
– Hány munkahelyet teremt ez Kisnánának?
Koncsos Sándor: – Maga a vár négyet-ötöt. Ezeket az embereket képezni fogjuk, lesz számukra nyelvtanfolyam is. De várnak ma 13-14.000 látogatója van, amit legalább 50.000-re tudunk majd emelni. Reméljük, hogy ha megjelenik ez az 50.000 ember a vállalkozók is megtalálják itt a számításukat!
Kisnánai Vár
KONKLÚZIÓK
Mint a három interjúból kiderül: a kisnánai lakosok életében – a megnyert regionális operatív pályázattól függetlenül is – fontos szerep jut a várnak, érzelmi és anyagi szempontból egyaránt.
A község lakóinak tervei jól szemléltetik a falusi turisztika „A turizmus jelentősége magyar és nemzetközi szinten” alcím alatt leírtakat. A három megkérdezett egybehangzóan azt állítja, a vár képes hozni és tartani a vállalt 50.000-es látogatószámot, és ahogyan Szabó Csaba fogalmaz, a látogatók közül sokan meg fognak állni egy tál levesre, vagyis megnő a különböző, turistákra építő vállalkozások iránti kereslet, ez pedig munkahely-teremtő hatású, ezáltal csökkenhet az általa is említett, községet sújtó migráció.
Tari Tünde vállalkozásában lehetőségeket kínál az időseknek, a helyi iparosoknak, kézműveseknek is. Számukra az anyagi haszon mellett a kulturális nyereség is kiemelkedő fontosságú: az idős emberek ápolhatják, fenntarthatják a hagyományaikat, életük célt kap, tudásukat (és egyáltalán, önmagukat) állandóan frissen kell tartaniuk.
A Kisnánai falusi turizmus hosszú távon csökkenti a község függőségét a környező területek gyáraitól, üzemeitől és segíthet a faluban élőknek abban, hogy segélyezettből, munkanélküliből hasznos tevékenységet folytató, dolgozó emberekké váljanak.
Kisnána lakóinak „legjobb szándékai” tehát hosszú távon jóval többet is jelenthetnek, mint egyszerű álmodozást.
Kezdeményezéseikkel nem csupán saját boldogulásukat és önállóságukat teremthetik meg, hanem sok értelemben közös, „nemzeti” érdekünket is szolgálják, akár pozitív példán, szemléletformáláson, vagy „csupán” védett örökségünk karbantartásán keresztül.
FELHASZNÁLT IRODALOM
Tasnádi József Dr.: A turizmus az Európai Unióban és Magyarországon. http://profitalhatsz.mkik.hu/vallalkozok/Turizmus.pdf.
A Magyar Köztársaság Helységnévtára, 2009. Központi Statisztikai Hivatal http://portal.ksh.hu/pls/portal/cp.hnt_telep?NN=12502
Kovács Dezső Dr.: „Falusi és vidéki turizmus” értelmezések a nemzetközi irodalomban. miau.gau.hu/miau/60/fanclub/mfc02/2.rtf
Pláner Lajos: A Kompoltiak vára a Mátraalján: Kisnána. in: Várak, kastélyok templomok. 2009. október V/5. (15-17. oldal)

[1] A falusi turizmus kifejezés definíciója számos problémába ütközik (bővebben ld.: Dr. Kovács Dezső: Falusi és vidéki turizmus” értelmezések a nemzetközi irodalomban. – interneten elérhető: miau.gau.hu/miau/60/fanclub/mfc02/2.rtf – utoljára megtekintve 2010. március 27.) A szövegben többnyire a „faluban zajló turizmus”, a falusi életet középpontba helyező turisztikai szolgáltatások értelmében használom.
[2] A Magyar Köztársaság Helységnévtára, 2009. Központi Statisztikai Hivatal  – interneten elérhető:  http://portal.ksh.hu/pls/portal/cp.hnt_telep?NN=12502 – utoljára megtekintve: 2010. március 27.
[3] Kisnánai Vár komplex turisztikai hasznosítása a XXI. század kihívásainak megfelelően ÉMOP-2.1.1/b-2f-2009-001
Kivitelezés ideje: 2010. 01. 01. – 2011- 06. 30.
kedvezményezett: Kisnána Község Önkormányzata
támogató: NORDA Észak-magyarországi Fejlesztési Ügynökség
Támogatás összege: 300088120 Ft.
[4] Az Európai Unió Leader-programjáról ld. bővebben a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium honlapját: http://www.fvm.gov.hu/main.php?folderID=908 – utoljára megtekintve: 2010. március 30.

Author: Tóth Enikő