Szűcs Tamás külpolitikai újságíró, a „Fotelkalandor” blog szerzője, 50 éves, nős, három gyermek apja. Tanult szakmája szerint latin-történelem-indoeurópai nyelvészet szakos bölcsész, de tanult sumert, akkádot, szanszkritot és még számos más holt nyelvet. Dolgozott marketingesként, volt vállalkozó, utazásszervező, újságíró. Állítja: „mindenbe szívesen belefog, amihez nem ért”. Amihez ugyanis ért, arra nincs igazán kereslet. A többi meg nem komoly dolog. Kiderült: „a tudományos munkához sincs igazán affinitása, túl felületes hozzá.” A mai tudomány azt kívánná meg, hogy az ember egész életén keresztül csak egyetlen dologgal foglalkozzon, arról tudjon meg mindent – de akkor ott van még az a sok más dolog a világban, ami szintén érdekes, azzal mi lesz? Az újságírásban azt szereti, hogy „éppen a felületes embereknek való – akik nem akarnak mindent tudni a dologról, csak éppen annyit, amennyi itt és most érdekes – a többi maradjon a szakemberek dolga.” Tizenhárom éve van a szakmában, mégis kissé idegenül érzi magát a „médiások” közt. Pedig volt már főszerkesztő, hírigazgató, szerkesztőségvezető; dolgozott tévénél és rádiónál (ott az „Év Rádiósává” választották), hetilapnál, és online médiumnál. Szakterületei: a turizmus és a külpolitika – bár szigorúan véve egyik sem szakmája, hiszen nem tanulta, csak tanította ezeket is. Amikor nem ír, és épp nem neveli három gyermekét, vagy nem dolgozik, akkor utazik. Aztán ír az utazásairól. Az utazás az igazi élete: a mozgás, az újabbnál újabb helyek felfedezése, mert azt vallja: ez nyitja meg az ember gondolkodását, relativizálja, teszi empatikussá. Azért él, hogy valódi élményei legyenek, amiket aztán át lehet adni másoknak. Azt mondja: „akinek semmiben sem sikerül különösképpen kitűnni” (magát ezek közé sorolja), „az legalább élvezze az életét, mert egyébként végképp semmi értelme.”

Indiai pillanatfelvétel

Indiai pillanatfelvétel

PR Herald: – Az utóbbi hónapokban az tapasztaljuk a magyarországi média világában, hogy jelentős átrendeződések történnek: tulajdonosváltozások, lapbecsődölések, átigazolások, újszülött közmédiumok tolófájásai jelentkeznek. Az Ön korábbi főszerkesztése alatt működő GloboPort Média miként tudott érintetlen maradni ebben a szokatlanul nagy nyüzsgésben?
Szűcs Tamás
: – A GloboPort nagyon kicsi, és – lehet mondani sajnos – eléggé marginális érdeklődési kört elégít ki. Az Európán kívüli hírek egyáltalán nincsenek a hazai érdeklődés célkeresztjében. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem érdekesek. Szerintem például nagyon is. De a mindennapi diskurzusban nem szerepelnek olyan mértékben, mint a politikailag motivált magyarországi történetek. Őszintén szólva például gőzöm sincs, hogy a mi néhány ezer olvasónknak mi a pártállása, vallási meggyőződése, véleménye az egyes megosztó belpolitikai kérdésekről. Gyanúm szerint vannak ilyenek, meg olyanok is. Ahogy egy filatelista is lehet bal vagy jobboldali, meg egy sporthorgász is, ha a hobbijáról olvas, akkor a bélyegek vagy a halak izgatják és nem az aktuálpolitikai események. Mivel pedig kicsik vagyunk, és nem foglalkozunk a bulvár-celebekkel sem, a pénzt nem hozzuk, hanem visszük. Így nem kerül különösebb küzdelembe, hogy megvédjük az akárminket is, amit a kutya sem akar elvenni.

001

Nem veszélytelen szakma…

– Önnek, mint külpolitikai újságírónak mi a véleménye arról a jellegzetesen hazai szerkesztői gyakorlatról, hogy egyes globálisan jelentős hírek egyáltalán nem jelennek meg a magyar nyelvű sajtóban, vagy csak jelentős késéssel?
Szűcs Tamás: – Örülök ennek a helyzetnek. Különben semmi különlegeset nem jelentenénk a magyar palettán. Amúgy – magánemberként – persze szomorúnak tartom. Leginkább azért, mert hamis tudatot ébreszt a magyarokban. Azt, hogy a mi gondjaink, eredményeink, gondolkodásunk, hagyományaink vagy bármi másunk „különleges”. Mert másfélét nem is ismerünk. Ez pedig a legvadabb, leggonoszabb, és legbutább ideológiák felé is nyitottá teszi a magyar társadalom egy – sajnos jelentős – részét. Sokkal jobban kellene ismerni a világot ahhoz, hogy magunkat reálisan tudjuk értékelni. A világ ismerete nem luxus, hanem az önismeret egyik legfontosabb alkotóeleme kellene, hogy legyen. Nem az.

– Egy professzionális hírportál irányítása mellett hogy jut ideje Önnek beutazni a félvilágot (eddig 119 országban járt), és folyamatosan írni a tréfás elnevezésű „Fotelkalandor” blogot? Ez egyfajta grafománia?
Szűcs Tamás: – Egyre kevésbé. Így aztán ott inkább s személyes élményeimet, és az utazásaimhoz kapcsolódó történeteket osztok meg. Azért nem érdektelen így sem, csak sokkal ritkábban frissül, mint szeretném.
– Külpolitikai újságíróként a Föld melyik válságövezetét ismeri a legalaposabban, melyik régió vonatkozásában mondhatja magáról, hogy annak szakértője?
Szűcs Tamás: – Sokkal inkább vagyok generalista, mint specialista. Azért hagytam ott a tudományt is, mert az egyetemi körökben egyre inkább elvárás, hogy az ember egy minél szűkebb szakterületbe ássa bele magát, minél mélyebben. Ez nekem sosem volt kedvemre való. A világban nagyon sok érdekes dolog van. Most, a külpolitikai újságírásban sem akarok ilyen korlátozásokat. Sok mindenhez értek – mondjuk így – felületesen. Annyira, amennyire kell. Igyekszem átlátni a folyamatokat, látni a “big picture“-t, de nem elveszni a részletekben. Elég sokat mozogtam a Közel-keleten, és ezt a régiót az átlagnál jobban ismerem, de például lenyűgöz és szórakoztat az indiai belpolitika is – a munkám során pedig az utóbbi időben elég sok kapcsolatom lett Afrikával. Minden területnek vannak nálam „nagyobb” és ismertebb szakértői, de ez nem is baj – az én munkámban az a lényeg, hogy annyira értsek mindenhez, hogy értelmesen tudjak a specialistákkal beszélgetni.
Mi az Ön médiaszakmai véleménye a Charlie Hebdo című francia szatirikus hetilap szerkesztősége ellen intézett merénylet után folytatott szerkesztőségi gyakorlatról?
Szűcs Tamás: – Ez az ő döntésük, nyilván jól végiggondolták, és megtanácskozták, amúgy sem illendő, hogy egy általam ismeretlen szerkesztőség gyakorlatát minősítsem. De pár megjegyzést azért fűznék a témához általánosságban: a terroristák nem azért támadtak, mert egy marginális szubkultúrát kielégítő, pár ezer példányban megjelenő lap ilyen, vagy olyan rajzokat tett közzé. Támadtak, mert gyilkolni akartak, félelmet akartak kelteni. Ha a Charlie Hebdo-t elítéljük, el kell ítélnünk azokat is, akik kóser boltokat nyitnak Párizsban, vagy akik feltárták és múzeumba tették az asszír régiségeket. Az, hogy erről egyáltalán vita van, mutatja, hogy mennyire nem akarjuk megérteni ezt a jelenséget és a mögötte lévő okokat. Nem igaz, hogy mindez a „muszlimokat”, vagy akár a franciaországi muszlimokat sértette oly mértékben, hogy bármit tenni kellene. Jelenleg sokkal több franciaországi muszlim szolgál a rendőrségben és a hadseregben, mint ahányan szélsőséges csoportokhoz kötődnek. Egy friss felmérés szerint a brit muszlimok 94%-a teljes mértékben lojális Nagy-Britanniához. Európának – véleményem szerint – nem ezen kellene rágódni, hanem a mainál sokkal keményebben kiállni a saját elvei, és hagyományos szövetségesei mellett. Keményen fel kellene lépni az európai muszlimok közt terjedő szélsőséges nézetek ellen – kiutasítani mindazokat, akik ilyeneket prédikálnak, bevonulni Líbiába, és fegyverrel rendet teremteni, és szárazföldi csapatokat küldeni Irakba, hogy megvédjék az ottani kisebbségeket, és leverjék a terroristákat. Utána pedig az ISIS teljes vezérkarát, sőt teljes támogatói bázisát nemzetközi mostre perekben elítélni.
– Na, majd látjuk, hogy mit hoz a közeli jövő ezen a téren, s beigazolódnak az Ön víziói…
Addig is további kellemes és tanulságos „Fotelkalandokat” kívánok!