ANTROPOLÓGIAI ÚTKERESÉS KAZAKISZTÁNBAN

„Az antropológus sokszor elfelejti, hogy a másik életében való <részvétel> valójában –elkerülhetetlen- betolakodás”[1]– vélekedik Zempléni András„Az antropológusok képessége arra, hogy komolyan vetessék velünk, amit mondanak, nem annyira a tényszerűségen vagy az elméleti elegancián múlik, hanem inkább azon, hogy képesek e minket meggyőzni arról, amit mondanak, az valóban annak az eredménye, hogy mélyére hatolnak a tárgynak… a másfajta életformának, hogy így vagy úgy valóban ott voltak…”[2]– irja Geertz. Betolakodás, jelenlét, meggyőzés s a kérdés, hogyan lesz ebből tudományos munka. Mi kell ahhoz, hogy egy antropológiai írást a „tudományos világ” elismerjen, s mi kell ahhoz, hogy egyáltalán antropológiai legyen?! Kérdés halmaz, bizonytalanság, tapogatózás, érzék, érzelem s a velük való folytonos küzdelem! Érzéketlenség, kívülállósság, globális nézőpont, egyéni szemlélet. A pont ez esetben pedig nem jelenti a felsorolások befejeztét.
„Minden emberi tudományok közül talán az antropológia faggatja legtöbbet önmagát, hogy mi is valójában, s a válaszok inkább átfogó világképeknek vagy hitvallásoknak hangzanak, mint egy tudományág leírásának.”[3]
Oly sok elismert antropológustól tudjuk, nem lehet egzaktan interpretálni az antropológia mibenlétét, azt hogy hogyan kell művelni” és ki írása tekinthető hitelesnek. Véleményként csak annyit fűzhetek hozzá, akkor járjuk az igazak útját, ha nem sablon szerint dolgozunk. Hiszen ez esetben bizonyos fokú szabadságra teszünk szert a terepen való „akciónkat” s annak saját kultúra nyelvére való átfordítását illetően.
Rálátás, intuíció, belső indíttatás és megint csak sorolhatnám pont szempontjából árván hagyva a mondatot. Egy dolog felől lehetünk szinte csak bizonyosak, mely a tereptapasztalat fontosságát emeli ki. Pozitív s negatív oldal is mutatja magát ez esetben, hiszen az antropológia szele nem csak a világ különböző távoli szegleteibe, de még akár veszélybe is sodorhat.
Az antropológus kincse tehát a tapasztalat. Tapasztalat azonban nem termelődik belső indíttatás nélkül. De mit ér a belső indíttatás, ha nem tudjuk átadni, amit láttunk, érzetünk s a bűvös szó, tapasztaltunk a „terepen”. Az pedig, hogy mit tapasztalunk a sors műve-e? Tagadhatatlan, a sors számláját a kelleténél talán sokkal többször növelik azok a nem várt fordulatok… én azonban esetünkben az antropológus (avagy még csak növendék) személyétől teszem a „tapasztalás minőségét” igazán függővé.
Mindig is érdekelt honnan származunk, mint magyarok, s kik lehetnek rokonaink, így esett választásom Kazakhsztánra.

Republic of Kazakhstan - vector map

A világ kilencedik legnagyobb országa területén napjainkban él egy kis közösség, melynek tagjai egy bizonyos „madjar” törzshöz tartozónak vallják magukat. „Felfedezvén” őket az internet hálójába gabalyodva, sebtében jött a gondolat, velük kapcsolatba kell lépnem mihamarabb. Természetesen az sem volt mellékes, hogy az addig kialakított, gondosan ápolgatott antropológus énemet próbára tegyem.
A madjar törzs volt a kiindulópontom, azonban ahogy „kiértem a terepre” céljaim megváltoztak, már tudtam, nem a „kint élő magyarság” tanulmányozása miatt sodort Közép-Ázsiáig az antropológia szele. Az érzést az is megerősítette, hogy felfedezett kis törzsem a végeláthatatlan kazak sztyeppéken túl élt.
Terepem ebből kifolyólag az évekkel ezelőtti főváros, Alma-Ata vagyis Almaty lett.
Érkezésem utáni két hét elteltével, amikor már kezdtem megszokni a közép ázsiai „klímát”, konkrétan meghatározott kutatott terep s témakör nélkül, erdélyi kapcsolataimnak köszönhetően felbukkant egy középkorú mongol-kazak férfi a mindennapjaimban, ki segítőmmé, „mentorommá” vált. Ő volt a reménysugár, ki révén visszataláltam a Kazakisztánba vezető céljaim, gondolataim világába, hisz a tapasztalatlan antropológus (nem beszélve a tapasztaltról) hajlamos arra, hogy elfelejtse, miért van a terepén vagy egyáltalán azt, hogy terepen van (utalnék itt a Malinowski naplójában olvasottakra). A kutató bizonyos idő elteltével beintegrálódhat az idegen kultúrába, s ha nem figyelmes, elveszítheti megkülönböztetett kutatói státuszát.
„ Az igazi alkotástól elválaszthatatlan egy bizonyos fokú érzéketlenség más értékek vonzereje iránt, amely elutasításukig vagy akár teljes tagadásukig terjedhet…nem lehet ugyanis úgy szeretni a másikat és azonosulni vele, hogy közben mégis különbözőek maradunk tőle…ha megvalósítjuk a teljes kommunikációt a másikkal, ez előbb utóbb mindkettőnk kreativitását a pusztulásba sodorja.”[4]
Huszonnégy éves hajadon lányként Kazakisztánban (pontosabban egész Közép Ázsiában) nem egyszerű leforgású az élet, hiszen a helyi lakosok szinte „üldöznek” kérdéseikkel a családalapítást illetően. Esetemben e problémakör alól mentorom sem vonta ki magát, akinek éppenséggel volt egy velem egy idős fia. Tartsa magát Alma-Ata bármennyire is modernnek, a tradicionális módon való szülők keresnek a gyermeknek férjet, feleséget még mindig él a kazak kultúrában.
Személyem jó feleség alapanyagnak bizonyulván mentorom fejébe szeget ütött a gondolat, mi lenne, ha bemutatna egyetlen fiának. Nem éreztem terhesnek a próbálkozást, ezért észérvekkel megmagyaráztam, miért nem én vagyok a megfelelő alany e szerep betöltésére. Szavaim megértő, egyáltalán információt dekódolni szándékozó fülekre nem találtak, de nem csüggedtem, ráfogtam a „csatornazajra”.
Szívemre vettem vagy sem, a történések áramlata sodort magával.
Amikor a fiúval találkoztam – ki csak kazakul s mongolul beszélt anyanyelvi szinten , melyek közül  én egyiket sem értettem – mindig ott volt az apuka, ki amit s ahogyan akart lefordított egyetlen gyermekének. Rövid idő elteltével felfedezvén, hogy az orosz nyelv lehet a mentsvárunk (melyet mindketten egyforma erős alapszinten beszéltünk) nyugodt lélekkel szervezett nekünk találkákat különböző indokokkal. Enyhe erőltetés s a házassági kérelemre kapott nemleges válaszom figyelmen kívül hagyása nekem nem igazán szúrt szemet. Olyannyira nem, hogy kezdett megnyugodni lelkem antropológus fele, olyasfajta inputokat érzékelvén, melyek lecsillapították a pontosan körülhatárolt kutatási téma hiányát érintő aggodalmat. Üzentem is „haza”: témámat megtaláltam, van már értelme annak, hogy itt vagyok (antropológiai szempontból is), mongóliai kazakok identitását fogom vizsgálni napjaink Kazakisztánjában, mint posztszovjet országban (tisztában lévén azzal, hogy a Szovjetunió felbomlása mennyire nagy hatással volt az emberek hovatartozás tudatára s életük addigi folyamára) s ehhez is alapembereim mentorom és családja. Kaptam a választ: szuper.

IMG_0138
A szerző felvétele

„…sakkjáték…a nyitójáték hagyományos helyzeti lépésekkel, elhelyezkedünk, vizsgálandó alanyokat találunk és így tovább, aztán a középjáték komplex, kevésbé szabványosítható kombinációi, az ember kezdeményez, erre-arra tapogatózik és miután a figurák már kint állnak a hadszintéren, és ők is tapogatózni kezdenek, megpróbál kapcsolatokat létesíteni közöttük, végül a minimalista végjáték merevebb, formálisabb …”[5]– olvahatjuk Geertz elméletét az antropológiai kutatásról.
Mentorom meghívása saját családjához vacsorára, talán a komplexebb középjáték kezdetét jelentette. Tradicionális magyar ételek készítése s „európai mivoltomra” való tekintet a család minden lépésében érzékelhető volt, ami igazán frusztráló tudott lenni egyes esetekben. Néha el is kezdtem gondolkozni, én adok-e arra okot, hogy hímes tojásként bánnak velem, aztán eszembe jutott mindaz, amit a „nagyok” már évtizedekkel ezelőtt megírtak:  bármit is teszel, betolakodó maradsz s mindig megkülönböztetett címmel leszel ellátva, te vagy a „ fehér ember”, ki természetéből fakadóan nem közéjük tartozik. Amikor már ezzel is megbarátkoztam, akkor jöttek az ígéretek.
Lévén mentorom még hetek elteltével sem tudott rávenni arra, hogy igent mondjak a házassági „felkérésre” (amibe a fiának édes kevés beleszólása volt, hiszen nem volt képes dekódolni a közöttünk lefolyó verbális kommunikáció üzenetét, a non verbális pedig nem volt elegendő e bonyolultan zajló téma fonalának kibogozásához) akkor léptünk át a második fázisba, Lilla lelkének befolyásolásához.
„Elintézem neked, hogy addig maradhass Kazakisztánban ameddig csak akarsz, a nyelv teljes körű elsajátításához legalább 2 évre lenne szükség, szerzünk neked ösztöndíjat és a lakhatásra sem lesz gondod…”- annak felfedezése, hogy mennyire szeretem Kazakisztánt, hozzávetőlegesen két hetébe került mentoromnak. Nem volt nehéz rájönni s mentoromat sem ejtették a fejére, nyomban felhasználta a birtokába került ismeretet „ellenem”. Lefestett jövőképem rettentően kedvemre volt. Boldogságom azonban nem tartott sokáig. „ Segítek neked, hogy Asztanában[6] te válj a legnagyobb antropológussá, a kazak-magyar kapcsolatok ápolójává, megvannak hozzá az ismeretségeim, Lilla nagy embert csinálok belőled”– talán ez volt az a perc, amikor részben lehullott a lepel. Kissé megvakított a kazak kultúra „csillogása” a valóságba csak az aggódó családom vezetett néha vissza, több ezer kilométeres távolságból azonban nehéz volt hatni rám. Így mentorom következő invitálására is igent mondtam az Almatyhoz közeli faluba rokonlátogatásra.
Kíváncsiságom határtalan volt! Akkor még nem tudtam hogyan, de „őket akartam kutatni”!
Megszerettem ezeket az embereket s már nem érdekeltek az „antropológia szabályai”.

z_a5aa22b9
A szerző felvétele

Csak az járt a fejemben, hogy ez az én munkám lesz s hidegen hagy mások, máshol hogyan, milyen módszerrel, kimutatott vagy ki nem mutatott, de erőltetett hidegséggel viseltettek. Miért ne lehetne úgy terepmunkát végezni, hogy igazán szereted azokat akikkel „dolgozol” s nem tartod meg az előírt távolságot.
Azt, hogy mindezt hogyan helyezem tudományos keretek közé, még nem tudtam.
„Ha a megfigyelő és a megfigyelt közötti kapcsolat <viszony> sikeres, akkor – ahogy sokan vélik- a szerző és a szöveg kapcsolata <a szignatúra kérdése> azt magától követni fogja… A problémát a következő jelenti: teljesen rejtve marad a szöveg megalkotásának az a sajátossága, hogy látszólag tudományos, de nagyrészt saját tapasztalatokra épül.”[7]
Újból hangsúlyozandó a saját tapasztalat fontossága!
„Az én utam más” – gondoltam, s bíztam abban, hogy a Geertz által említett „nem szerzői beállítottságú fizikus olimposzi nyugalma” és „a szuperszerzői beállítottságú regényíró fejedelmi öntudata” között megtalálom az egérutat, mint aki már régóta ezt műveli.  Nem vettem azonban figyelembe azt, hogy valójában egyik tulajdonságra sincs szükségem, mivel „az első azzal vádolható, hogy érzéketlen, az embereket tárgyakként kezeli, hogy csak a hangokat hallja, de nem a zenét….”,  a második ellen felhozható, hogy „impresszionista, az embereket bábukként kezeli, hogy nem létező zenét hall…”. [8]
E gondolatok csak összezavartak, így inkább a saját útkeresésre koncentráltam.
Egy szombati napon elindultunk abba a bizonyos kazak faluba a rokonokhoz, ahol tárt karokkal fogadtak. Bemutatták a birtokot, kiszolgáltak –túlzásokba is estek-, de mint már említettem, megszoktam. Miután elfogyasztottuk a fejedelmi vacsorát, egy „szent szobába” kísértek, ahol a rangidős nagymama szokott nyugovóra térni, másik faluban tartózkodása miatt azonban engem illetett a szoba, hiszen ott „biztosan nem történhet velem semmi rossz”. A Koránból származó idézet, mely az ágy fölé volt függesztve, rendeltetett arra, hogy „megóvjon a rossz szellemektől, melyek éjszaka rám találhatnak”.

IMG_0129
A szerző felvétele

Egyre érdekesebb kezdett lenni a történet. Belelátni a világukba, miután órákon keresztül tartó meséket hallhattam a kazakok Szovjetúnió felbomlása utáni hányatott sorsáról, érdeklődésemet csak fokozta. Jegyzeteltem is bőszen, eleinte leginkább csak gondolatban. A naplóírás fontosságát nem tudtam komolyan venni.
Búcsúzáskor két ölelés között dekódoltam néhány ismerős kazak szót, melyet mentorom a férfi rokonokkal váltott, az a bizonyos szó pedig a feleség volt nevemmel karöltve. Mint azt már említettem, elvakult s kiéhezett voltam az ismeretlen kultúra nyújtotta új világra s eleddig nem is köszöntött be a józanság állapota. Azon a napon azonban kitisztult a kép, mint a fiú feleségjelöltjét vittek el a faluba.
Az úton Almaty felé mentorom fia, hozzám szegezte a kérdést, tudnék-e Kazakisztánban élni?! Megint kihasználták védtelenségemet, de nem mondtam igent.
E kirándulást követően nem találkoztam a családdal 3 napig s kezdtem megint megvilágosodni. Miért kellene máris eldöntenem, hol szeretném leélni az életemet és miért kellene párt választanom, én „csak” terepmunkát végezek.  Azok az emberek, akiket néhány hete ismerek, miért kényszerítenek döntés elé?! Keserű érzés lepett meg, de rajtam kívül megoldani a problémámat senki nem tudta. Valahol legbelül felsejlett a kérdés lehet, hogy tényleg túl közel kerültem „a terepemhez”? De őket akarom kutatni, hogyan tehetném ezt másképp?
„Lilla, én mindig is magyar feleséget szerettem volna magamnak, én legbelül magyar vagyok, értsd meg, te egy madárka vagy, aki iderepült hozzánk, ez egy jel…”- hangzott el mentoromtól egy illimunált pillanatában, melyet felesége és fia jelenlétében közölt velem, miközben ők mosolyogva, de nem értették a magyar szót. Én pedig csak bólogattam. Teljesen idegen helyzetek álltak elő s fogalmam se volt hogyan kezelhetném őket.
Nem akartam megbántani senkit. Ellenben ők áthágva antropológus kutatói burkomat már a személyes szférámhoz férkőztek. Ezt nem nézhettem tétlenül. Elhatároztam, hogy még várok, hiszen ők voltak az én „kutatásom”, hogyan is szakadhattam volna el tőlük, azonban az érzés, hogy csak a bajt vonzom az életükbe, elkedvetlenített.
Mentoromat egy pénteki napon láttam utoljára. Megszokott módon találka a „terepemmel”, már nem volt vele a férj jelöltem, egyedül jött s elmentünk vacsorázni (kis kocsma, bárányhús hagymával, s lepénykenyérrel kazak módra). Kicsit furcsán éreztem magam, ha globális nézőpontból vizsgálom a dolgot, van abban valami nem teljesen természetes, még „Kazakisztán végeláthatatlan pusztáin” is, hogy egy 24 éves lány egy igencsak középkorú férfival vacsorázgat egy kis kocsmában, miközben az eleinte a fiának volt elképzelve. Elnéztem neki, mert még akkor is nagyon érdekelt az a fránya identitás…
Egy pillanatban azonban csöngött a telefonja. Fölvette s kicsit távolabb sétált asztalunktól. Nem értettem sokat kazakul, ezért nem sok értelmét láttam titkolózásának. Amikor visszafáradt az asztalhoz megkérdeztem mire vélhetem az előbbieket, mire elmesélte, hogy feleségével társalgott, aki úgy tudja, hogy ő épp a munkaasztalát koptatja s ezért el akarta kerülni, hogy bárminemű kocsmában termelődő zajrészecskék szűrődjenek át a kommunikációs csatornán! Ezt már naiv antropológusi énem is viszonylag hamar fordította: hazudott a feleségének miattam.
Realizáltam, kijózanodtam, antropológiai elvakult énemet észhez térítettem s még azon az estén véget vetettem a folyamatnak. Nem helyes hogy a „terepem” életébe ennyire belefolytam s az sem hogy ő az enyémbe.
Tapasztalatlan antropológus növendék voltam, ki minden megszokott közegben nem természetes cselekedetet, szándékot az idegen kultúra számlájára írtam, mint még interpretálhatatlan elemet. Jól tudom, így vagy úgy de belekeveredünk „terepünk” életébe, már csak a jelenlétünkkel felkavarjuk az állóvizet. Amikor már nem tudom meghatározni státuszomat s pontos helyemet a kutatott közösségbe, akkor csúszik ki a talaj a lábam alól s beköszönt az érzés: odaveszett minden.
Ekképpen omlott össze kazakisztáni kutatásomnak első vonala.
„Minden antropológus, aki már megpróbálta, tudja: a fő nehézség, hogy szinte lehetetlen kifejezni, miben is áll egész pontosan ez a tudomány…”[9] vagy hogyan kellene azt művelni..
Ha valaki bebizonyítja nekem, hogy a terepmunka, „ki mit talál s mit visz haza”, nem személyiségfüggő, azt elküldöm magam helyett a következő munkáim helyszínére, ha úgy sem számít ki a kutató s milyen „karakterisztikákkal” rendelkezik…
Ezek lehetnek a terepmunka egyes, esetlegesen felmerülő nehézségei, de természetesen a végleges antropológiai mű születésének útja kifürkészhetetlen, így ez csak az oda vezető út első lépése, a másik mérföldkő a tapasztalatok (kihangsúlyoznám, sikeresnek tekintett terepmunkákra értve) leírása, „világgal” való megosztása.
Minél több tapasztalat, annál sikeresebb terepmunka- nem hinném, hogy feltétlen igazságot jelentene. Ahányféle terep, annyiféle tapasztalat, egyedül talán az önismeret az, ami segíthet, melynek egyik legjobb módja a terepmunka végzés… ördögi körbe keveredtem volna?
„Ami végül is kikerekedik a beszámolókból…engem egy ősrégi Red Skelton-filmre emlékeztet… Skelton fiúknak szóló kalandos történeteket ír..fel alá járkál és diktál az írnoknak <Vagány srác csapdába esett a sátorban…körös körül indiánok…a préri lángokban áll…kifogytak a golyói…nincs több ennivalója…közeleg az éj…hogyan jut ki Vagány srác a sátorból? vége a 22. fejezetnek > rövid szünet, Skelton összeszedi a gondolatait…majd 23. fejezet < miután Vagány srác kijutott a sátorból…”.[10]

[1] Zempléni,2000, p.181
[2] Geertz,1994,p.400
[3] Geertz, 1995,p.22
[4] Geertz,1994,p. 335
[5] (Geertz,1995,p.25
[6] Kazakisztán fővárosa
[7] Geertz,1994,p.404.
[8] Geertz, 1994
[9] Geertz,1995., p.25
[10] Geertz,1995, p.25

Felhasznált irodalom:
Geertz, Clifford 1995 A tény után. Részletek a könyv egyik fejezetéből – Magyar Lettre Internationale 18. Online:http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre18/10.htm
Zempléni András (2000): Hallgatni tudni. A titokról és az etnológus mások életébe való betolakodásáról. Tabula 3(2) 181-214
Geertz, Clifford (1994): Jelen lenni: Az antropológia és az írás helyszíne In.  Az értelmezés hatalma. Budapest, Századvég Kiadó (397-415)
Geertz, Clifford (1994) A sokféleség édes haszna. In: Az értelmezés hatalma. Budapest, Századvég Kiadó (332-351)

Author: Sipos Lilla

Vélemény, hozzászólás?