Van ez az izé. Hogy egy állam polgárai önérdekeiket érvényesítve szabadon közösségeket alakíthatnak, amelyek függetlenek a kormánytól, sőt, akár annak ellensúlyaként tevékenykednek. Nos, ezt hívják civil társadalomnak.

Ernest Gellner

Ernest Gellner szerint ez a folyamat a nyugati demokrácia alapvető sajátossága, és sokkal jobban leírja azt, mint akár a „demokrácia” szó – mert amíg az csak a rendszer azon elemére utal, hogy az állampolgár közvetlenül részt vehet képviselőinek kiválasztásában, addig a „civil társadalom” szókapcsolat ennél sokrétűbb sajátosságra mutat rá: hogy ezen államok polgárai jóval tágabb spektrumban folyhatnak bele saját ügyeik intézésébe, mint a rivális rendszerekben élők. Ugyanakkor az, hogy erre lehetőségük van, voltaképpen a történelem nagy csodája, és kialakulása korántsem volt törvényszerű. Kezdjük ott, hogy bár az antik társadalmakat szokás a demokrácia honának tekinteni, de a mai kor szabadságfogalmainak semmiképpen sem feleltek meg. Mert ha szabadság alatt azt értjük – én azt értem –, hogy az egyén szabadon választhat identitást magának, akkor a görög városállamok ezt nem tették lehetővé, az identitást ott is a hagyomány testálta a személyre, nem a személy választotta magának. (Vagy ha választott egyet, hát esetleg kapott mellé bürökpoharat is.)

A civil társadalom nem volt lehetséges később sem, legalábbis addig, amíg a politikai és gazdasági hierarchiák egybeestek, mint a feudalizmus és a monarchiák évszázadai alatt. Azonban ahogy ezek elkezdtek elválni egymástól, elkezdődött az egyén szakosodása, majd létrejött az ún. moduláris ember*, és máris megteremtődtek a civil társadalom feltételei.
De azért még mindig nem volt rózsalugas az út, amíg a civil társadalom végre valóban megszülethetett. Nem csoda, hogy oly sokan köszönik, egészen jól megvannak nélküle. Az ázsiai kultúrák más utat választottak, és az iszlám számára is idegen a fogalom – ennek okait Gellner külön részletesen (és szellemesen) elemzi**.
Ráadásul nincs hiány riválisokban sem: ott van a nacionalizmus és persze a marxizmus*** is.
Mindkettő ugyanazért viseltetik zsigeri ellenszenvvel a civil társadalom iránt: mert úgy véli, az állam homogén közeg kell legyen, központilag meghatározott célokkal, a civil társadalom pedig ebbe az egyenletbe a maga széttartó igényeivel nem fér bele, kvázi különálló, független társadalmakat hoz létre magán a társadalmon belül. És ez nagyjából megmagyarázza azt is, a centralizációra törekvő jobboldali populista vezérdemokráciák miért kísérlik meg folyamatosan démonizálni őket – mert amikor a civil társadalom igényt tart az állami források egy részének kezelésére vagy ellenőrzésére, egyben lehetőséget teremt magának arra, hogy saját értékei mentén jutalmazzon bizonyos teljesítményeket. Ám a kormányok szeretik, ha a jutalmazás és büntetés monopóliuma náluk van, ezért akarnak maguk rendelkezni lehetőleg minden forrás fölött. Ezért nem kell nekik Baumgarten-díj, inkább Térey-ösztöndíj, abba könnyebben bele tudnak piszkálni.
Hihetetlenül hajlékony fejtegetés – Gellner pazarul ért ahhoz, hogy finom kitérőket tegyen, de azokat mindig hibátlanul visszavezesse a fősodorhoz. Igazi kulcsszöveg a modern nyugati társadalom specifikációinak megértéséhez. El fogom még olvasni, azt hiszem. Egyszer majd.

* Értve ezalatt olyan embert, aki rövid átképzéssel beilleszthető a társadalmi rend számos különböző szegmensébe. Ami amúgy sokkal forradalmibb újítás, mint ahogy gondolni szoktunk rá. Kábé kétszáz éve egy földműves a földműveléshez értett, a kovács a kovácsoláshoz, az orvos pedig az orvosláshoz (vagy ahhoz se), gyermekeik pedig többnyire az apai tudást felszívva ugyanebben a szakirányban helyezkedtek el. A foglalkozások között az átjárás tehát minimális volt. Tulajdonképpen a 20. század vívmánya, hogy paraszt nagyszülők munkás gyerekeinek gyermekeként tanárképzőre járhattam, majd egy panelgyárban kötöttem ki, amit aztán – hála a Magasságosnak – könyvesbolti hivatásra cserélhettem. És ha ezt is megunom – nem unom meg –, akkor akár elmehetek útburkoló munkásnak is. Egy ilyen életút régen nagyjából elképzelhetetlen volt, de legalábbis csodaszámba ment volna.

**
Amúgy ez a rész kifejezetten tanulságos a két civilizáció különbségeinek tekintetében.

***
Gellner amúgy szemmel láthatóan szívesebben beszél a marxizmusról mint riválisról. Ennek számos oka lehet – például az, hogy amíg a nacionalizmus ill. a nacionalista jellegű kormányzatok deklaráltan nem ellenségei a civil társadalomnak (csak tettekben), addig a marxizmus egész nyíltan vall ellenszenvéről. Másfelől pedig a mű megjelenésének idején még friss volt a marxista világbirodalmak összeomlásának sokkja****, és Gellner joggal érezhette úgy, hogy inkább őket vonja be a vizsgálódásba.

A hatalmi erőszak képviselője és a civil társadalom szereplői (A kép csak illusztráció)

**** Amely összeomlásra a szerző szellemes választ ad: értelmezésében a marxizmus azzal, hogy a materializmus tanát hirdette, egyfajta szekuláris vallás hozott létre. Tehát nem profanizálta a szakrálist, hanem épp ellenkezőleg: mindent, ami addig profán volt (a munka, a gazdaság, a történelem, és egyáltalán: az emberi élet valamennyi szegmense), szentségként kezdett kezelni, olyasvalamiként, aminek a szebb jövő elérésében elengedhetetlen szerepe van. A szocialista ember ugyanis mindig szocialista ember kell legyen: miközben focizik, eszik vagy alszik, egyformán a szocializmust kell építse. De ezzel a marxizmus elvette a privát teret az egyéntől, ahol az megpihenhet, az egyén pedig ebbe belefáradt – ezért történhetett meg, hogy amikor végül a Szovjetunió összeomlott, az ennyire végleges és teljes érvényű volt. (Kiegészítésül azért mi, magyarok hozzáfűzhetjük: Kádár János értette az ebből fakadó veszélyeket, és reagált is rájuk, sokkal szélesebb privát szférát biztosítva alattvalóinak, mint azt a többi szovjet szatellitállam tette.)

A szabadság feltételei (könyvborító)

Kiadó: Typotex Kft.
Oldalak száma: 163
Borító: fűzve
ISBN: 9789639548183
Fordító: Csaba Ferenc
Hivatalosan engedélyezett, szó szerinti másodközlés. Forrás: Kuszma’s Reviews