A SZABADSÁG FELTÉTELEI

Van ez az izé. Hogy egy állam polgárai önérdekeiket érvényesítve szabadon közösségeket alakíthatnak, amelyek függetlenek a kormánytól, sőt, akár annak ellensúlyaként tevékenykednek. Nos, ezt hívják civil társadalomnak.

Ernest Gellner

Ernest Gellner szerint ez a folyamat a nyugati demokrácia alapvető sajátossága, és sokkal jobban leírja azt, mint akár a „demokrácia” szó – mert amíg az csak a rendszer azon elemére utal, hogy az állampolgár közvetlenül részt vehet képviselőinek kiválasztásában, addig a „civil társadalom” szókapcsolat ennél sokrétűbb sajátosságra mutat rá: hogy ezen államok polgárai jóval tágabb spektrumban folyhatnak bele saját ügyeik intézésébe, mint a rivális rendszerekben élők. Ugyanakkor az, hogy erre lehetőségük van, voltaképpen a történelem nagy csodája, és kialakulása korántsem volt törvényszerű. Kezdjük ott, hogy bár az antik társadalmakat szokás a demokrácia honának tekinteni, de a mai kor szabadságfogalmainak semmiképpen sem feleltek meg. Mert ha szabadság alatt azt értjük – én azt értem –, hogy az egyén szabadon választhat identitást magának, akkor a görög városállamok ezt nem tették lehetővé, az identitást ott is a hagyomány testálta a személyre, nem a személy választotta magának. (Vagy ha választott egyet, hát esetleg kapott mellé bürökpoharat is.)

A civil társadalom nem volt lehetséges később sem, legalábbis addig, amíg a politikai és gazdasági hierarchiák egybeestek, mint a feudalizmus és a monarchiák évszázadai alatt. Azonban ahogy ezek elkezdtek elválni egymástól, elkezdődött az egyén szakosodása, majd létrejött az ún. moduláris ember*, és máris megteremtődtek a civil társadalom feltételei.
De azért még mindig nem volt rózsalugas az út, amíg a civil társadalom végre valóban megszülethetett. Nem csoda, hogy oly sokan köszönik, egészen jól megvannak nélküle. Az ázsiai kultúrák más utat választottak, és az iszlám számára is idegen a fogalom – ennek okait Gellner külön részletesen (és szellemesen) elemzi**.
Ráadásul nincs hiány riválisokban sem: ott van a nacionalizmus és persze a marxizmus*** is.
Mindkettő ugyanazért viseltetik zsigeri ellenszenvvel a civil társadalom iránt: mert úgy véli, az állam homogén közeg kell legyen, központilag meghatározott célokkal, a civil társadalom pedig ebbe az egyenletbe a maga széttartó igényeivel nem fér bele, kvázi különálló, független társadalmakat hoz létre magán a társadalmon belül. És ez nagyjából megmagyarázza azt is, a centralizációra törekvő jobboldali populista vezérdemokráciák miért kísérlik meg folyamatosan démonizálni őket – mert amikor a civil társadalom igényt tart az állami források egy részének kezelésére vagy ellenőrzésére, egyben lehetőséget teremt magának arra, hogy saját értékei mentén jutalmazzon bizonyos teljesítményeket. Ám a kormányok szeretik, ha a jutalmazás és büntetés monopóliuma náluk van, ezért akarnak maguk rendelkezni lehetőleg minden forrás fölött. Ezért nem kell nekik Baumgarten-díj, inkább Térey-ösztöndíj, abba könnyebben bele tudnak piszkálni.
Hihetetlenül hajlékony fejtegetés – Gellner pazarul ért ahhoz, hogy finom kitérőket tegyen, de azokat mindig hibátlanul visszavezesse a fősodorhoz. Igazi kulcsszöveg a modern nyugati társadalom specifikációinak megértéséhez. El fogom még olvasni, azt hiszem. Egyszer majd.

Lábjegyzetek

* Értve ezalatt olyan embert, aki rövid átképzéssel beilleszthető a társadalmi rend számos különböző szegmensébe. Ami amúgy sokkal forradalmibb újítás, mint ahogy gondolni szoktunk rá. Kábé kétszáz éve egy földműves a földműveléshez értett, a kovács a kovácsoláshoz, az orvos pedig az orvosláshoz (vagy ahhoz se), gyermekeik pedig többnyire az apai tudást felszívva ugyanebben a szakirányban helyezkedtek el. A foglalkozások között az átjárás tehát minimális volt. Tulajdonképpen a 20. század vívmánya, hogy paraszt nagyszülők munkás gyerekeinek gyermekeként tanárképzőre járhattam, majd egy panelgyárban kötöttem ki, amit aztán – hála a Magasságosnak – könyvesbolti hivatásra cserélhettem. És ha ezt is megunom – nem unom meg –, akkor akár elmehetek útburkoló munkásnak is. Egy ilyen életút régen nagyjából elképzelhetetlen volt, de legalábbis csodaszámba ment volna.

**
Amúgy ez a rész kifejezetten tanulságos a két civilizáció különbségeinek tekintetében.

***
Gellner amúgy szemmel láthatóan szívesebben beszél a marxizmusról mint riválisról. Ennek számos oka lehet – például az, hogy amíg a nacionalizmus ill. a nacionalista jellegű kormányzatok deklaráltan nem ellenségei a civil társadalomnak (csak tettekben), addig a marxizmus egész nyíltan vall ellenszenvéről. Másfelől pedig a mű megjelenésének idején még friss volt a marxista világbirodalmak összeomlásának sokkja****, és Gellner joggal érezhette úgy, hogy inkább őket vonja be a vizsgálódásba.

A hatalmi erőszak képviselője és a civil társadalom szereplői (A kép csak illusztráció)

**** Amely összeomlásra a szerző szellemes választ ad: értelmezésében a marxizmus azzal, hogy a materializmus tanát hirdette, egyfajta szekuláris vallás hozott létre. Tehát nem profanizálta a szakrálist, hanem épp ellenkezőleg: mindent, ami addig profán volt (a munka, a gazdaság, a történelem, és egyáltalán: az emberi élet valamennyi szegmense), szentségként kezdett kezelni, olyasvalamiként, aminek a szebb jövő elérésében elengedhetetlen szerepe van. A szocialista ember ugyanis mindig szocialista ember kell legyen: miközben focizik, eszik vagy alszik, egyformán a szocializmust kell építse. De ezzel a marxizmus elvette a privát teret az egyéntől, ahol az megpihenhet, az egyén pedig ebbe belefáradt – ezért történhetett meg, hogy amikor végül a Szovjetunió összeomlott, az ennyire végleges és teljes érvényű volt. (Kiegészítésül azért mi, magyarok hozzáfűzhetjük: Kádár János értette az ebből fakadó veszélyeket, és reagált is rájuk, sokkal szélesebb privát szférát biztosítva alattvalóinak, mint azt a többi szovjet szatellitállam tette.)

A szabadság feltételei (könyvborító)

Kiadó: Typotex Kft.
Oldalak száma: 163
Borító: fűzve
ISBN: 9789639548183
Fordító: Csaba Ferenc

Hivatalosan engedélyezett, szó szerinti másodközlés. Forrás: Kuszma’s Reviews

Author: Járvás Péter

1998-ban érettségizett Nagykőrösön, majd felsőfokú tanulmányait az ELTE TFK magyar-művelődésszervező szakán kezdte, de nem végezte. Könyvesbolti szakmai pályafutása Budapesten, egy Múzeum körúti üzletben kezdődött, később Magyarország piacvezető könyvkereskedelmi cégéhez került. Hat éve folyamatosan ír online könyves recenziókat, dinamikusan bővülő karakterszámmal. 2015 óta a Merítés-díj zsűrijének állandó tagja. További írásai: Kuszma

Vélemény, hozzászólás?