STEVE MCCURRY LÁTÁSMÓDJA

Miért választottam Indiát? Soha nem jártam abban a kontinensnyi országban, de tudom, hogy egyszer majd elmegyek. Ezelőtt hét évvel szimbolikusan örökbe fogadtam egy kislányt – Kaviat –, aki most 12 évesen Tamil Naduban él, ahol buddhista szerzetesnők óvnak, tanítanak 200 árva gyermeket, ott laknak velük, reggel ötkor imádkoznak és kezdik a napot. Számomra India a színek és illatok világa. A kontrasztok és álmok tartománya. Amikor egy nem európai szerző fotósorozatáról kezdtem el írni, mindenképpen a fekete-fehér képekre gondoltam, kerestem Arun Titan fekete-fehér képeit, vagy a Mugil Krav-éit, de mindig előjött pár kép a képzeletemben és ezek mind Steve McCurry képei.

Ha az ember egyszer lát egy McCurry fotót, nem tudja elfelejteni Minden benne van, ami benne lehet egy fotóban. Nem csak a pillanat, a szín, a kompozíció tökéletessége, de az a mágia, amikor megszólít a kép és nem hagy nyugodni, egy perzselő szem vagy egy hozzád forduló tekintet, egy kéz vagy egy csend, amit magaddal viszel, megmozgatja az ember minden érzékét, egyszerre boldog és szomorú, vágyakozik és betelik. Ilyen Steve McCurry is, a szívével lát jól, akár a kisherceg. Hatásvadász? Lehet, de talán neki ez megengedett, mert túl van azon a konvencionális világon, ahol ne azt és ne úgy fényképezne, amit és ahol szeretne. Ő megteheti, ahogyan Lucien Hervé (eredeti nevén: Elkán László) megtehette a fényképészet törvényeinek elvetését. Amikor Neutra megbízta Hervét a pakisztáni nagykövetség lefényképezésével és előírta a felhők pozicióját a képen, Hervé annyit mondott: „– Felhő nem lesz!” (Forrás: Bán András: „A vizuális antropológia felé”)
Néha beállított képek McCurry képei? Még ez is lehet, de ott van minden, ami az adott kultúra része, ott van a mozdulatokban, a tevékenységekben, a hozzáállásokban, a terekben, közelségekben és távolságokban bármely fotóján.

A FOTOGRÁFUSRÓL
Steve McCurry
1950. február 24-én született Pennsylvaniaban, majd 1974- ben elvégezte a Színművészeti Egyetemet. Első fotója a Daily College-ben jelent meg.
Az első munkája után elment Indiába, ahol megtanulta: “If you wait, people will forget your camera and the soul will drift up into view.”
Következő állomásai a háborús zónák, először Afganisztán az orosz invázió előtt, aztán Irán, Irak, Szerbia, Libanon, Kambodzsa.

Nina

Az afgán lány” című fotója világszerte híres lett. Egy fiatal afgán lányt ábrázol a Peshawari menekült táborban. A kép a National Geographic címlapfotója lett 1985-ben, amitől McCurry egyszerre világhírűvé vált, soha nem volt még ennyire ismert egy fotó a „NatGeo” történetében.

Tizenhét év után McCurry megkereste a lányt és azt látta, a bőr változott, az idő eltelt, de a szeme és a lelke ugyanaz maradt. Eszembe jut Bán András és Biczó Gábor tanulmánya egy talált képről, amit egy német bolhapiacon talált Biczó Gábor és valahogy a sok kép közül megragadta őket és kutatni kezdték a kép történetét, egy képét, amiről nem igazán tudtak semmit. De a kép megfogott: a szem, az arc, valami abból, amit szavakkal nem lehet elmondani.

Ilyen az afganisztáni lány.

McCurry mindig az emberi lélek kisugárzását kereste a portrékban vagy a szituatív képekben, azt a bizonyos emberi létet és állapotot, ami több a pillanatnál, ami addig él, amíg a kép él az emberi képzeletben.
Bármely fotósorozatát választanám, elmerülnék a színek, fények és kompóziciók gyönyörében, sodorna a kép oda, ahol készült.
Néha szinte festményszerűek a képei, varázslatos világok kerülnek az ember szeme elé, világok ahol a szegénység és a tragédia kifele kiált, ahol az öröm és a fény magával ragad. Steve optikája mindent lát, mindent érez.
Mégis maradok Indiánál, annál a helynél, amely először hívta őt, ahol megtanult várni, és hinni.

A FOTÓ ANTROPOLÓGIÁJA
Előbb a dombot nézzük a képen és azután a képet a dombokon.” – így szól egy középkori kínai közmondás.

Van egy kép, megsárgult, töredezett, hátán elmosott írás. De rajta egy élet titka, a megállított idő illúziója, arcok a múltból, és mögöttük a rejtett fájdalmak, a váratlan örömök, születések és halálok, árnyékok és fények. Ki tudja kik ők, ki tudja kinek készült és ki tudja miért?

Ella azóta már rég nincs. Nézem a falon az arcképét, fekete dús haja alól a szép derűs szemét, enyhe mosolyát, elegáns ruháját, egész sugárzó fiatalságát. Olyan életerős, olyan szuggesztív! Utolsó képe, mielőtt Auschwitzba vitték volna, és alatta utolsó levele: „Ne búsuljatok, jól vagyok!”

Szandelszky Béla egyik képén egy fátyol alól egyetlen szem, egy hátra tekintő zöld szem, mintha valamit, vagy valakit keresne, a soha meg nem talált szabadságát, a ködbeveszett álmait. A kép körbejárta a világot, de már senki sem tudta ki van rajta. Évek múlva találtak rá a fátyol alatti arcra.

Egy kép –, egy nagyítás… Julio Cortazar novellájában egy bűnügy bontakozik ki, teljesen véletlenül a nagyítás folytán, egyetlen kép eredményeképpen.

Robert Capa: „A milicista halála” című fotográfiája egyetlen pillanat, amelyben megfagy az élet.

André Kertész ködje mögött egy elmosódott arc, egy árnyék és az egész amerikai emigrációs keserűség, egyetlen furcsa képben. A kép mögötti kép. Amit látunk, és ami onnan a mélyből jön kifele, hullámzik, hömpölyög felénk, az láthatatlan.
A szubjektum szeme, az alkotó szeme és a mi szemünk. Rétegek mögötti valóságok, képzeletek, látásmódok, intuíciók, empíriák, megélések, találkozások és elszakadások. Az igazság emez szeletének megannyi értelmezése, a lét opál fátyolán keresztül.

Ki volt Ella, ki volt Robert Capa, ki volt Julio Cortazar, és ki vagyok én?
Ki vagy te, aki nézed, ahogy nézem őt, aki néz? Micsoda időtlenség, ha a te pillanatod, találkozik az én pillanatommal, amelyben az ő pillanatát élem át!
Vajon milyen volt a te arcod, mielőtt a te anyád és a te apád találkozott volna?” (Zen koan)

Vajon milyen lenne egy olyan világ, ahol nincsenek képek, és milyen lenne a kép, ha a jövőt látnánk rajta, nem a múltat?
Sokszor gondolkodunk egy régi vagy távoli kép láttán azon – Kunt Ernő szavaival szólva –, „vajon a fotó valóban hű hasonmása-e annak, amit ábrázol? Az igazságot csalhatatlanul magába foglaló dokumentum, vagy különféle okú és célú manipulációk készséges eszköze?”
A másik nagy kérdés, hogyan értelmezzük az idegenséget a saját kultúránkban. Gondoljunk csak Ekmann kísérletére, amelyben az arcizmok kifejezését fényképezte le és megvizsgálta hogyan értelmezi azokat másik kultúra.

Colier szerint a fényképezéskutatásban azonosítanunk kell a személyeket, a helyet, a politikai etnikai és rokoni kötődéseket, az ökológiai elemeket, folyamatokat, technológiákat, valamint a történeti eseményeket.
A fénykép az adott település kollektív vizuális emlékezete.
Előfordul, hogy a paraszti közegben a fényképezésnél a legszebb ruhájukat veszik fel, eltüntetik azt a viselkedést, ami a mindennapi viselkedés, felveszik azt a testtartást, amit az idegennel szemben felvesznek a fegyelmezett, de fegyelmező testtartást, és mivel hivatalos helyen való megjelenéstől idegen volt bármilyen érzelmi kifejezés, ilyen arcot vágnak, fogalmazza meg Kunt Ernő a „Fotóantropológia” című könyvében.
Releváns és revelatív egy kép?
Ha egyéni képről beszélünk, ami egy padlásról vagy gyüjteményből kerül elő, akkor végig kell járnunk a kép történetét. Meg kell találnunk azt a közeget, ahol készült, identifikálnunk kell a kép készítésének pillanatát, a helyi
jellegzetességeket, a család történetét, minél többet kell megtudnunk a kép leíró körülményeiről.
A kép mindig beszél és a kép narrativája egy antropológiai dokumentum lehet, egy már nem létező vagy egy még létező idegen kultúráról.
A történész időben keres, az antropológus térben. A kép a kettő találkozása.
Mccurry képei a globalizáció képei, hiszen ma már egy globalizált fotóművészetről beszélhetünk.
Az antropológus-fotós elmegy a világ szélére és rögzíti az akkor és ott eseményeit, a távolság már nem akadály. De vajon ez a könnyen elérhetősége a fénykép szubjektumának kinyítja a fotós perspektíváját?
A kép önmagában értékes, és a pillanat ott van a szemünk előtt, a saját kultúránkban, csak nem látjuk az erdőtől a fát.
Mégis a tér megnyíló perspektivája a vláasztás szabadságát nyújtja egy jó fots számára és McCurry tudta ezt és tudja mindmáig.

A HOLI ÜNNEP
A Holi hindu ünnep, Észak-India legextatikusabb fesztiválja. A gonosz Holika nevű démon halálának megünneplésére tartják. A turisták számára „a színek ünnepe”. A résztvevők színes porokat dobnak és színezett vizet locsolnak mindenkire, aki a közelükben van. A hideg évszak végén, a Falguna holdhónap utolsó teleholdjának idején tartják, ami rendszerint februárban, vagy márciusban van. Ezt az ünnepet mindenhol megtartják. Rádzsásztán India egyik szegény, de igen tradícionális tartománya, a nők kézzel varrják gyönyörű sokméteres ruháikat és forgó mozdulatokkal táncolnak, a bolygók forgását utánozzák, akár a szuffik.

McCurry Holi Fesztiválon készült rádzsásztáni képe, maga a színorgia. Fenntről fényképez, a zöld ember fejénél egy arc a fényképész felé néz. Nagyon szép kontrasztos kép, szinte érezni, ahogy Krisna cselekedeteit ünneplik, a gonosz Holika a zöldre festett felemelt démon meghalt a sok vöröses színű ember között. Érezni a képből a színkavalkád jelentőségét. Érdekes, hogy egy keresztény kultúrában felnőtt embert egy keresztre feszített Jézus szimbólumra emlékezteti a kép, csak míg ott a megváltó hal meg, itt a gonosz Holika. A pozíció ugyanaz.

Mégis van valami lebegő ebben a képben, mintha a zöldre festett alak elszállna, felfele szállna, ezt sugallja az átlós kompozició. Aztán, ha eltávolodik az ember a képtől, mintha Leonardo da Vinci Vitruvius tanulmányát látnánk, de persze ez csak a képzelet játéka. Holikát elégették és a kép nagyon leíró, mintha a tűz marná vörösen Holika zöld testét.

A színek orgiája egyetlen részletben, Holi ünnepén, ezen az impresszionista fotón.

Maradjunk Radzsasztannál, ahol a legszebb női ruhákat varrják. Száraz vidék, a nagyon szegény India része, harcos törzsek éltek itt, a Nap, a Tűz törzsei, akiket a mogulok leígáztak, de a sáfrán-öves harcosaik akkor is harcba szálltak, ha veszítettek és a nők és gyermekek máglyán égtek.

A nők kényszerházasságokat kötöttek. A fotóművész a rádzsásztáni nőket fényképezte le a következő fotójában.

A nők keményen dolgoznak, csákányolnak akár a férfiak és látni a képen a gyönyörű szárikat. A talaj száraz, teraszos. A két csákány bekeretezi az egymás felé forduló két nőt. Összetartás, csoportos munka a keménység, a szívósság és a kilátástalanság csákánykezes keretében. Látjuk a perspektivában a dolgozó emberek távolságait, felmérjük a kietlen földön végzett nehéz munkát.
Az arányok, a képen tíz nő és egy fehérbe öltözött férfi dolgozik.
Egyetlen fa.

A következő képen rádzsásztáni férfiakat látunk. Csodálatos háromszög-kompozíció.

A piros turbán, fehér ing, kék háttér nagyon szép kontraszt. Mozdulataik a tétlenség mozdulatai, karba tett kéz, leengedett kéz, fáradt lefele hajtott fej. A felső férfi a semmit nézi. A kép aranymetszése szép, a színek árnyalatokban jönnek elő, főleg a kék. A sárga ajtó fényt teremt a képben. Vajon beállitott kép vagy így ülnek nap, mint nap? Itt is támpont számunkra Kunt Ernő Fotóantropológiája, ahol a falusi néni a lépcsőn keresztbetett kézzel, ünneplő feketében olvas, amit végül megfejtettek, hogy nem más, mint egy beállitott kép, hiszen falun nem érnek rá a lépcsőn olvasni az asszonyok, főleg nem ünneplőben és mivel sok dolguk van, nem ülnek lépcsőre.
Vajon ők mindig itt ülnek?
Bízzuk Steve McCurry lelkiismeretére!

A KASZTRENDSZER
A kaszt szó portugál eredetű. 1567-ből származik az első feljegyzés az indiai társadalom kasztokra tagoltságáról. A portugálok a rendszert casta-nak nevezték el; innen került a kifejezés a világ többi nyelvébe. A kasztrendszer merev társadalmi berendezkedés, amiből nem lehet kilépni. Azt hirdeti, hogy az emberek egyenlőtlennek születtek, és hogy vannak, akik születésüknél fogva tisztátalanok. Hogy az emberek kitaszítandók olyan vétkekért, amiket öntudatlanul, vagy súlyos betegen, saját életük megmentésének érdekében követtek el (például európaiaiktól kaptak enni). Hogy teljesen hiábavaló a kitaszítottság ellen küzdeni.
A hindu egész életében egyetlen kaszt tagja, amiből nem léphet ki.
A kaszthatárok merevek, az egyes osztályok között nincs átjárás.
A három felső osztályt a sudráktól egy beavatási szertartás választja el. A beavatási szertartásra a felnőttkor határán kerül sor. Ekkor avatják be a fiatalokat a vallási misztériumokba; ez a második születésük. Ennek jele a bal vállon függő szent fonal, amit sosem vesznek le. A sudrákat nem avatják be, ők egyszer születnek.

A HÁZASSÁG
Minden hindu lánynak férjhez kell mennie, mielőtt nemileg éretté válik. Ha a szülők nem tudtak párt találi lányuk számára, akkor képletesen férjhez adták egy tárgyhoz, egy növényhez, vagy egy súlyosan értelmi fogyatékos  férfihoz. Esetenként akár a férjezetlenül elhunyt lányt is férjhez adták erre vállalkozó férfiakhoz. Bár a gyermekházasságokat 1929-ben betiltották (és az alsó korhatárt férfiaknál 18, nőknél 14 évben állapították meg), az indiaiak azonban ügyet sem vetnek erre a törvényre, amit az állam sem igyekszik betartani.
A legtöbb ortodox hindu szerint a nők csak egyszer mehetnek férjhez. Van olyan kaszt, ami kiközösíti az özvegyasszonyt, ezzel pokollá teszi az életét. Ennek az lehet az oka, hogy elmarad a régebben kötelező rituális önfeláldozás (szati). Aki mégis vállalja, azt szentként tisztelik halála után.
Orissza államban jobb a helyzet; itt az özvegyasszony újra férjhez mehet. Az új férjnek szintén özvegynek kell lennie. Ha nem az, akkor szimbolikus házassággal, majd a fa, mint feleség elpusztításával szimbolikusan özveggyé teszik. A feleség feltétlen hűséggel tartozik férjének. A férj szabadabban él, tarthat ágyasokat. Az ágyasnak olyan kaszthoz kell tartoznia, amelynek tagjai adhatnak a férfinak vizet. A férj nem ehet az ágyas főztjéből, és nem étkezhet vele. Nemi érintkezés történhet. Az érinthetetlen szeretővel való viszonyt drákói szigorral büntették. Mindkettőjüket megvakították, a nő rokonait pedig eladták rabszolgának, vagy megölték őket.

A képen a nőt házasítják. Hihetetlen erős kép. A nő sír, a férj nevetve vigasztalja a tulajdonát. A jobb oldali nő arcán részvét a gyönyörű ékszerek és szári mögött, keze telehennázva, de szorítja egyik kéz a másikat, a bal oldali férfi mintha elgondolkodna, mintha megismétlődne valami, a jobb oldali nőre nézne, de nem mer. A férj keze bekebelezi a feleséget, magához vonja. Érdekes a rózsaszín sál, amit az első férfi fog és a feleséghez kötődik, ha elengedi vége, elmehet az új férjhez. Feje fedett, mert már feleség lesz.

Minden benne van ebben a képben.

A FELSŐ RÉTEG
A palota, a rendezett kert, a bútorzat, a szolgák testtartása, mind a jólétről és a kiszolgálásról szólnak. Mintha nem is az utcai India lenne. Az angol gyarmati múlt idéződik itt fel: az úrnő és az úr teáznak nagy eleganciában, fényes cipőben, öltönyben, drága száriban és a szolgáló ruhája is kifogástalan. Elöl-hátul védelem. A kaszt előkelői.

AZ ÉRINTHETETLENEK
Az érinthetetlenek több száz kisebb kasztot alkotnak. Általában páriákként (tamil: dobos) emlegetik őket; ez a név honosodott meg több nyelvben. Eredetileg ez a szó egy nagyon alantas kaszton kívüli kasztot jelöl. Magukat inkább dalitnak (elnyomott) hívják. Az „osztályok a településen belül elkülönülnek, az ‘egyszerű’ kaszton kívüliek a falu szélén laknak, és a legalantasabb kasztok, mint például a páriák a falun kívül, a földeken készült kunyhókban élnek”. Az érinthetetlenek egyben megközelíthetetlenek is. Meghatározott távolságot kell tartaniuk a felsőbb kasztok tagjaitól, különösen a bráminoktól. Egyes vidékeken máig szigorúan veszik ezeket a szabályokat. A legalsó kasztokhoz tartozók ezeken a vidékeken kénytelenek csengőt viselni, hogy figyelmeztessék a közeledőt jelenlétükre.

Ők a szegénység emberei, a koldusok, a kilátástalanok. Mccurry képén már majdnem nem is ember megy meghajolva, csont soványan, fehér lepelben. Aranymetszés. Jobbra a sors kereke, kopott falak, sovány tehenek. Egy másik India. Az első szekér eldől, mintha minden mállana, esne szét ebben a szürkeségben.

ARÁNYOK
A fotográfiában az arányok nagyon fontos szerepet játszanak, egy kép, ahol az arányok kifejezőek mélyen a tudatunkban marad.

Lehet az a szimmetria, vagy a felrúgott szimmetria.

McCurry inkább szimmetrikus fotós, képein az arányok a fotógráfia szabályaihoz alkalmazkodnak.

Nagyon jól komponált, tökéletes képei vannak, talán túl tökéletesek.

India a kontrasztok világa. A következő képeken az arányok a döntők.

Egy arányos India.

A teve hatalmas a kisgyermekek mellett, az öreg meg nagyon öreg a kisgyermekek korához képest. „Tér és idő” – akár ez is lehetne a képek címe. Távolságok. A teve háta mögött a kisteve, az öreg-gyermek háta mögött a kisgyermek. Mind csodálatos békében és egyensúlyban.

A SZENT FOLYÓ
Indiában a víz szent, ezért fontos a folyókban való megmártózás, aminek helyszíne lehet a szentnek tekintett Gangesz, Sipra vagy a Godavari. Az ünnep eredete a jó és a rossz közötti harc, ami az istenek és a démonok között zajlott le. A harc tárgya egy korsó volt (kumbh), amiben a halhatatlanság nektárját tartották. Visnu elrohant a korsóval, de repülés közben négy csepp a földre hullt.

Mccurry képén a gyermekek virágszirmokat visznek, ezeket általában a vízbe dobják és mécseseket tesznek a vízre a Divalin, a fény ünnepén.

A fókusz a fiú szemére esik, a lány a lesütött szemű, igazi indiai nő. A háttér homályban, egy mécsest tesz valaki a vízre. A virágszirmok élénksége és a víz gyönyörű kékje éles kontraszt. A kép élesítve van, de nem zavaró. Mintha kijönne a fiú a képből és a virágszirmok elénk esnek. Festményszerű kép.

Ganesa szoborral egy fiú halad a vízben, hátulról látjuk, közép kompozícióban, valahol messze a reális világ, a város.

és amikor azt hiszzük, már nem lehet fokozni ezt a kékséget, és ezt a fényt, akkor McCurry megmutatja, hogy lehet:

Agra víze, a felfordult Tádzs Mahallal, akár egy Glen Brown festmény, szinte fejre állnánk, hogy lássuk a tükörképet.

Megfordított valóság, az illuzió tükrében. A vízben India szentsége.

Vagy a fényekben: Jodhpur fényei. A ház ház mellé épült India, a bádogházak Indiája, de micsoda kép! Ehhez is McCurry kell! Fentről, egy emeletes ház ablakából, szűrővel és a mítosszal a szívében.

India arcai McCurry szemével, vallás, gazdaság, történelem, emberi történetek, fények, színek, illatok – képekben.

Egy amerikai magányos ember elindult egyszer Indiába és India befogadta, megtanította várni és megtanította, hogy a világ sokszínű, csak fel kell fedezni. Ott áll a lábunk előtt vagy a fejünk felett, csak fel kell nézni.

Az antropológia története erről is szól: fent és lent, a kultúra ott van mindenhol, minden apró részletben, a hollisztikus látásmódban, a kulturális relativizmusban, a világban ahol élünk.

A TÉMÁVAL KAPCSOLATOS SZAKIRODALOM
Bán András: A vizuális antroplógia felé (2008)
Kunt Ernő: Fotóantropológia
Mary Warner Marien: A fotográfia nagykönyve (Typotex, 2011)

Author: Turós Margaréta

„Megkülönböztetni a hallgatást – a fecsegéstől, a mélységet – a felület álságos csillogásától, az állandó nevetséges igyekezetet – a bölcsességtől, a ripacsságot – az igaz szótól, a hazug meséket – a természet és természetesség igaz kisugárzásától, az erőltetett imázst – az önmagából eredő Erőtől, a mindenben résztvevő erőlködését – a kívülállóság benne-lévőségétől… – Azt hiszem, ezt tudja az a Tibeti Láma.” - írja Turós Margaréta, aki Szamosújváron, a kis örmény városban, a francia diákforradalom évében, egy fagyos januári napon született. Iskoláit Kolozsváron végzi, az akkori 3-as számú matematika-fizika, mai Báthory Gimnáziumban. A Bolyai Tudományegyetem kémia-fizika szakának befejezése után Budapesten kezd tanítani. A szegedi József Attila Tudományegyetemen 2003-ig elvégzi a filozófia szakot is, „keresve az élet nagy értelmét”. Diplomamunkáját Emil Cioran pesszimista filozófiájából írja, aki mindmáig szívügye maradt, akár az emigráció és az otthontalanság témái. 2013-ig megszerzi a harmadik egyetemi diplomáját, a miskolci Egyetem Kulturális Antropológia vizuális szakán. Egyórás vizsga-dokumentumfilmjének címe: „Itthontalanság”. Fiatalkora óta rendszeresen fotózik. 2013 óta a PR Herald online lap kulturális antropológia rovatvezetője. 2014-ben az Air France légitársaság országos fotóverseny döntőse, a párizsi Charles de Gaulle repülőteret fotózza. A tanítványaival közös fotókiállítását – „Újpalota: egy pillanatnyi élet” – Szipál Márton nyitotta meg. 2014-ben volt az első önálló, bemutatkozó fotókiállítása – „Színeim története” címmel – a Gozsdu Udvarban. Ezt követően az Izraeli Kulturális Intézetben, a Massolit Galériájában, valamint Indiában, Franciaországban és Kubában is kiállították a fotográfiáit. Öt kontinens 52 országában járt, öt nyelven beszél, „street photographer”-nak vallja magát. tigramave@hotmail.com