A házasság intézménye nagyon fontos, ha nem a legfontosabb esemény egy roma fiú és lány életében. A frigy létrejöttével mindkét család újabb kapcsolatokra tesz szert vagy a már meglévőket erősítik meg. Ezek után a lányból asszony és a fiúból férfi válik. A változás a nyelvben is megmutatkozik, hiszen a shej-t (lány) romnyi-nak (asszony) és a shavo-t (fiú) rom-nak (férfi) fogja szólítani a közösség.

Amikor két fiatal egybekel, több lehetőség közül választhatnak a lakhatás szempontjából. Eldönthetik, hogy a fiú vagy a lány családjához költöznek, vagy pedig teljesen önállóak lesznek.
Ritkán szokott előfordulni, főként a fiatalabb korosztály (15-18 év) házasságkötése esetén az, hogy egyszer a fiú, másszor a lány szüleinél töltenek egy bizonyos időszakot, mindaddig, amíg meg nem tapasztalják, hogy hol érzik magukat nagyobb szeretetben és (anyagi) biztonságban. Több roma közösségnél megfigyelhető szokás, hogy gyermekeiket már kis korban ajánlják egymásnak.
Kisgyermekkorban ez tréfás megjegyzésnek hangozhat, később mindezt hivatkozási alapnak is felhasználhatja a párválasztás előtt álló fiú családja. „Kanak shaj zhav te mangavav tye sha more shaveske”?[1] – hangozhat el a szituációra jellemző kérdés.
A kérés, „lefoglalás” komolyságát néhány roma közösségben úgy fejezik ki, hogy a lánynak pénzt vagy arany ékszereket ajándékoznak, (amit valójában a családjának adnak) ezzel kimondatlanul kötelezték a lányt és családját a későbbi házasságkötésre.
Az említett két esetben a családnak meghatározó szerepe van a gyermekük párválasztásában.

Akkor, amikor a szülők ellenzik a házasságkötést, a fiú megszökteti a lányt. Ez azt jelenti, hogy a pár együtt tölti az éjszakát, majd pár nap múlva a fiú magukhoz viszi feleségét, aki ezentúl velük lakik. Átveszi az arra a családra jellemző szokásokat, hagyományokat, amelyben anyósa és férje lánytestvérei vagy sógornői segítenek neki.
Előfordulhat olyan eset is, hogy a szülők nem fogadják el a szöktetést és mihamarabb megkeresik az elszökött párt, majd hazaviszik a lányukat vállalva az ezzel járó szégyent.
Erre a szöktetésre olvashatunk egy idézetet N. Gusztávtól, akinek esetében mindkét család ellenezte a kapcsolatot. Habár született kér gyermekük, hat év után mégis elválasztotta őket egymástól a közösség.
„Elszöktettem a lányt, de a két család nem akarta, csak mi. Hozzánk szöktünk el, együtt éltünk lett két gyerekünk. Sajnos hat év múlva sikerült is szétszakítani minket. A lány odavalósi volt, lett két gyerekünk és utána elváltunk. Én neveltem fel őket.” (N. Gusztáv)
Az ismerkedéstől a párválasztásig lehetőség van arra, hogy fiatalok és családtagjaik közelebbről megismerjék egymást. Ennek természetesen megvannak az íratlan szabályai, amit mindenki nagyon óvatosan kezel, nehogy valamivel megsértsék egymást és veszélybe kerüljön a tervezett házasság.

Az ismerkedés időszakát külön szakaszokra lehet bontani. Az első az udvarláskérés, amikor a fiú családja elmegy a lány családjához „szót emelni”, elmondva, hogy a fiú komoly szándékait szeretné bebizonyítani az udvarlás ideje alatt. A jegyben járás után következhet az esküvő, aminek költségeit a két család egymás között megosztva viseli. A leírtak a vidéken élő kelet-magyarországi roma (cerhar, bodóc, csurár) közösségekre jellemzőek.
A budapesti szokások interjúalanyaim elmondása szerint annyiban másak, hogy a családok látogatása előtt a két fiatal már jobban megismeri egymást. A szülők már csak az esküvő időpontjában egyeznek meg, persze csak akkor, ha áldásukat adják a fiatalok házasságkötésére. Az udvarlás és a jegyben járás első időszakában a fiú és a lány édesanyja, gyakran a nagymamák jelenlétében megerősítik azokat a viselkedési módokat, amelyeket elvárnak a fiataloktól. Ilyenkor a társaság legidősebb tagja megemlíti, hogy a házasodni készülő pár nem létesíthet szexuális kapcsolatot.
Az oláh cigánylányoknak esküvőjükig meg kell őrizniük tisztaságukat. Ezzel a tágabb közösség előtt is megadják egymásnak a tiszteletet, így senki nem szólhatja meg őket. Az első időszakban nem tartózkodhat a lány egyedül a fiú társaságában, mindig van velük legalább egy családtag. Komoly udvarlónak (több hónapos udvarlás után) számít az a fiú, akivel a jegyese elmehet egyedül a moziba vagy egy koncertre. A jegyesség ideje alatt, ahogy később a házasságban a fiúnak több minden dolog megengedett a lányhoz képest, akinek mozgástere nagyon korlátozott.
Az adatközlők közül az idősebbek vidéki lakhelyükön kötöttek házasságot. Esetükben elmondható, hogy párválasztásuk több szempontból endogám volt.
Mindenekelőtt fontosnak tartották, hogy a jövendőbelijük cigány legyen, ezen belül oláh cigány és vele megegyező csoporthoz tartozzon. Előnynek számított, ha azonos településen is lakott. Erre az endogám házasságra olvashatunk példát N. Gusztávtól és E. Gusztávtól.
„Annyira természetes volt, hogy cigányt veszek el, mint a kezem meg a lábam. Tudom, hogy nem tudnám mással megérteni magam”. (N. Gusztáv)
„Tudatosan cigányt választottam. Nagyon fontos volt. Van a családban egy vegyes házasság és a gyerek fél cigány, fél magyar. Az unokatestvéreim egyfolytában ugratták szegényt, hogy akkor most ő valójában mi? Hiába szóltam nekik, akkor is folytatták. Akkor határoztam el, hogy az én gyerekeim nem fogják ezt átélni”. (E.Gusztáv)
Interjúalanyaim közül hárman már Budapesten laktak, amikor megházasodtak. Ezek közül ketten fontosnak tartották, hogy párjuk olyan oláhcigány legyen, aki szintén vidékről költözött a fővárosba.

„A férjem családja is vidéki volt, apáink együtt dolgoztak. Onnan az ismertség. De mi egy cigány klubban ismerkedtünk meg, aztán kért tőlünk udvarlást”. (B.Zita)
Három személy exogám házasságot kötött. Ketten magyar cigány és egy ember magyar származású feleséget választott magának. Róluk elmondható, hogy a cigány nyelvnek csak passzív használói, a roma hagyományokat többnyire ismerik, de azokat csak részben alkalmazzák. Gyermekeik nem, vagy csak nagyon keveset beszélnek anyanyelvükön. Ellentétben az első két csoporttal, ahol a gyermekek is mindennapos nyelvhasználók. A következő interjúrészletben adatközlőm kifejti, hogy párválasztásánál miért nem volt elsődleges fontosságú, hogy kedvese (oláh) cigány legyen.
„Nem mertem volna megtenni azt, hogy csak járogatunk, együtt vagyunk és nem véresen, halálsoan komoly a sztori. Az én életem pedig tele volt olyan csajokkal, akikkel járogattunk néhány évig, de valami miatt nem lett belőle házasság, gyerek meg stb. De ezt egy cigánylánnyal megtenni nonszensz, tehát elképzelhetetlen. Ha találtam volna cigány lányt, akkor az hótziher hogy az nem fért volna bele… Azt nem tudom, hogy az ő fejébe, meg az ő apjának a fejébe, de az enyémbe se. A nem cigány lányok esetében azért ez egy felmentés volt a kötelezettségek alól. Ha tetszik, ha nem.” (D. Gábor)
Érdemes részletesebben is kifejteni a fiatal meny szerepét az oláh cigány családokban. A menyecske elfogadása az anyós részéről valójában az első gyermek megszületése után történik. Az ezt megelőző időszakban a közösség esélyt lát arra, hogy a fiatalok nem maradnak együtt életük végéig. Ezt bizonyítja az E. Gusztávtól való idézet is, melyben megtudjuk, hogy felesége és közte társadalmi különbségek voltak. Mindez akkor szűnt meg családja számára, amikor első lányuk megszületett.

„A feleségemet akkor fogadták el, amikor megszületett az első kislányunk. Addig mivel szegényebb volt, nem szerették. Aztán már átvette a szokásokat, képviselte a mi családunkat. Soha nem volt, hogy én most anyu mellett vagy valami, de este meg tudtuk beszélni, amikor már nem volt fül, nem volt tanú.”
Kivétel nélkül minden interjúalanyom megemlítette a párválasztásnál a szoknya viseletének kérdését. Az oláh cigány közösségekben az a szokás, hogy a lányok 12-14 éves koruktól hosszú szoknyát viselnek. A nők ezzel erkölcsösségüket és férjük iránt való hűségüket fejezik ki. Amíg vidéken ennek még ma is hagyománya van, Budapesten ez az íratlan szabály már nem olyan szigorú.
A nők hordhatnak térd alatti szoknyát, de olyan családok is előfordulnak, ahol a szoknya viselete már nem elvárt. A következőkben ezekre az esetekre olvashatunk példákat.

„Ahhoz, hogy a nejem meg tudjon jelenni egy ilyen Anzug-ban…Hát ugye külön öltözködési szokások voltak. Ha apám jött, akkor a feleségem öltözött. Mondjuk ebben nagyon megtámogattam őt, hogy apám elkezdett háborogni télvíz idején, hogy mi az, hogy nadrág, meg erre meg arra. Én meg, hogy ugye apu nekem kell, hogy tetsszen? Azt mondja jó… És mondom, ha én nézni akarom, akkor ez van… Apu kikészült.. .Mondom akkor megbeszéltük. Különben a szoknya alá hamarabb alányúlnak, a nadrág az nehezebben… Igaz, apu? Ez már akkor volt, amikor Pesten voltunk.” (E. Gusztáv)
„A hosszú szoknyát nem vártam el a nejemtől. Mert hát ugye régen csak azt hordták, de azt a hosszú szoknyát olyan könnyű felhajtani, mint a pinty, már bocsáss meg, hogy így mondom.” (F. Zsolt)
Látjuk, hogy a „szoknya nélküli életet” hiába fogadta el a férj, sok esetben az elfogadás a tágabb családnak vagy a közösségnek évekbe telt. Olyan közösségi eseményeken, ahol több roma találkozhat, a feleség ma is szoknyát vesz fel jelezve ezzel az elvárt viselet elfogadásának tiszteletét.
A feleség szerepe napjainkban már nem korlátozódhat a korábban elfogadott gyermeknevelésre és a háztartásvezetésére. Ahhoz, hogy ma megéljen a család, mindkét félnek dolgoznia kell, hiszen csak így tudnak boldogulni és a gyermekeket felnevelni, taníttatni. Az interjúalanyok közül 7 családban a szülők fontosnak tartották azt, hogy gyermekeiket taníttassák. Egy főnek még óvodáskorú a gyermeke, egy személynek még nincs gyermeke.
„Ha egy asszony nem dolgozik, az úgy nem jó. Régen más volt, habár akkor is batyuztak a nők. Ma már nem megengedhető, hogy csak a férfi dolgozzon. A felső kategóriás cigányok úgymond máshogy gondolkoznak. Már nem biztos, hogy cigánylányt vesznek el. Nekem máshogy volt, fontos volt, hogy cigány legyen. Én nem értettem volna meg magam egy magyar lánnyal. Cigánynak cigány a párja.” (F. Zsolt)
Adatközlőm is megerősíti azt, hogy a megélhetés szempontjából, fontos, hogy mindkét szülő dolgozzon. Ezáltal elmondható, hogy a nők mozgástere tágul, a vidéki helyzethez képest.

A házasság szerepe nagyon fontos a romák életében. Vannak akik endogám, és vannak akik exogám párválasztáson mentek keresztül.
Konklúzió lett, hogy azok az interjúalanyaim, akik vidéken házasodtak össze az előbbi, míg akik Budapesten, az utóbbi módon választották ki házastársukat.
(Cikksorozatunk következő része a nyelvről és annak használatáról szól, kitérve a fővárosi nyelvhasználat hasonlóságaira és különbségeire, valamint a nyelv megjelenési formáira. A Szerk.)
[1] „Mikor mehetek megkéretni a lányodat a fiamnak?”