Az emberek ősidők óta bonyolult kapcsolati hálókat tartanak fenn embertársaikkal, próbálnak velük egyetértésre jutni. A rómaiak elfogadták a vox populi, vagyis a „nép szava”, a közvélemény tiszteletének filozófiáját. A hajdani királyok kegyenceket alkalmaztak a „köz” véleményének kipuhatolására, vagy olykor maguk tettek erre kísérletet (pl. Mátyás király híres álruhás kalandjai). A kommunikáció története persze szorosan összefügg az információtovábbítás eszközeinek és lehetőségeinek fejlődésével.
Aiszkhülosz – a görög tragédia megteremtője – „Agamemnon” című drámájában arról számol be, hogy hegycsúcstól hegycsúcsig leadott jelzésekkel órák alatt eljutott a trójai győzelem híre az elesett várostól 800 km távolságra lévő Argosz városába.
Julius Caesar i.e. 59-ben elrendelte, hogy a szenátusi és a főpapi határozatokat a Fórumon naponta ki kell függeszteni. Gyakorlatilag ez az első ismert újság, ami naponta jelent meg.
Marco Polo leírása alapján tudjuk, hogy az 1200-as évek végének Kínájában több ezer postaház sok ezernyi lóval, írnokkal, fáklyavivő személyzettel állt készenlétben annak érdekében, hogy a császár vagy a tartományi helytartók hírvivői fáradt lovaikat pihent állatokra cserélhessék.
A kereskedelem fejlődésével egyre több pontos és megbízható információra volt szükség a távolabbi területek gazdasági folyamatairól. A kereskedő céhek meghatározott napokon futárjáratokat szerveztek saját céljaikra.
A 15. és 16. század fordulóján a Franz von Taxis gróf a fontosabb útvonalak mentén postamestereket alkalmazott. Ők fogadták és indították útnak azokat a lovas hírmondókat, kurírokat, akik maguk is sok érdekes hírt hoztak-vittek. Az élelmesebb postamesterek kezdték ezeket a híreket összegyűjteni, városonként csoportosítani és rendszerességük miatt Ordinari Zeitungnak nevezett levél formájában továbbítani a megrendelőknek.
A mozgatható betűkkel történő nyomtatás technikáját Európában Johannes Gutenbergnek tulajdonítják, bár voltak előzményei a találmányának. Így Európában a 15. századtól kezdve papírra nyomtatták a könyveket.
Hogy Gutenberg találmánya az információáramlás milyen lavináját indította el, azt most nem kell részleteznem.
A public relations fogalmi elemei egyidősek az emberiséggel.
Elég csak az ókori Római Birodalom politikai gondolkodásának példájára hivatkozni, akik a közvélemény fontosságát a „vox populi, vox dei” (a nép szava Isten szava) szlogennel hangsúlyozták.
Richelieu bíboros volt az első államférfi, aki felismerte a módszeres tájékoztatás jelentőségét az állam és az alattvalók, valamint a külföldiek véleményének alakítása szempontjából. 1631-ben megalapította La Gazette című állami újságot, melynek egyik deklarált célja a hamis hírek elterjedésének megakadályozása volt.
A 18. századi Angliában számtalan példáját találjuk a politika és a kultúra összefonódásának, így többek között ilyen volt az is, amikor az angol kormány levelező hálózatot hozott létre annak érdekében, hogy a társadalom helyzetéről, gondolkodásáról folyamatosan informálódjon. E hálózat felelőse Daniel Defoe volt, de ki ne ismerné Jonathan Swift, vagy Dickens műveit, amelyekből árnyaltan kitűnnek a kor szociális gondjai, és a közönségkapcsolatok befolyásolására tett kormányintézkedések ellentmondásai.
A bécsi kormány már 1769-ben megalkotta azt a rendeletet, amely mérföldes lépés volt a public relations fejlődésében: kötelezte a hatóságokat, hogy az újságírókat rendszeresen tájékoztassák aktuális intézkedéseikről, és a döntések előzményeiről. Az 1860-as években Ausztria ismét meglepő eszközöket kezdett alkalmazni céljai elérése érdekében: újságírókat pénzelt és lapokat vásárolt meg Poroszországban, hogy javítsa az osztrákokról kialakult képet, de ez a törekvésük – ezzel a módszerrel – természetesen nem lehetett igazán eredményes.
A public relations 20. század előtti európai fejlődés-történetének másik fontos momentuma a mai napig működő első kulturális propaganda-intézetnek – ma szívesebben neveznénk „pr-intézetnek” – az Alliance Francaise-nak a megalapítása 1883-ban, amely a francia kultúra elterjesztésére és népszerűsítésére hivatott.
A nyilvánosságszervezés és a közönségkapcsolatok tudatos alakításának történetét kutatók a public relations amerikai kezdetét a függetlenségi háborúhoz (1775-1783) kapcsolják.
Az első pr-esnek (az igazsághoz közelebb állna, ha csak „agitátornak” neveznék) Benjamin Franklint tekintik, aki dezertálásra buzdította a brit katonákat, akiknek földet, pénzt, szabadságot ígért. Lelkesítő beszédeinek és akcióinak hatására a brit hadsereg egyhatoda letette a fegyvert.
Az 1861-65-ig tartó polgárháborúban Abraham Lincoln elnök önmaga „pr-főnökeként” is működött. Célul tűzte ki a rabszolgaságot ellenző csoportok támogatásának megszerzését Európában, ennek érdekében előre felkészített megbízottai átgondoltan megfogalmazott kiadványokat terjesztettek. Nyílt levélben fordult más országok népeihez, felismerve a nemzetközi kapcsolatok jelentőségét:
„Tisztában vagyok azzal, hogy önmagunk megvédésének feladata egyes-egyedül az amerikai népnek adatott meg. De tudom azt is, hogy más népek szimpátiája vagy antipátiája milyen befolyást gyakorolhat a háború kiterjedésére vagy elhúzódására.”
1917-ben a hadüzenetet követően Wilson elnök létrehozta a Tájékoztatási Bizottságot (a Külügy-, Hadügy- és a Tengerészeti Minisztérium részvételével), amit vezetőjéről – George Creel-ről – a mai napig Creel-Bizottság-ként emlegetnek a történészek. Ennek a szervezetnek a célkitűzése valójában a háború népszerűsítése, a polgárság hazafias érzelmeinek felkeltése, valamint a függetlenségi háború után megromlott angol-amerikai viszony konszolidálása volt. Röplapokat szórtak a német vonalakra, dezertálásra buzdítva a német katonákat; tudósításokat juttattak el semleges országok sajtóorgánumaihoz, tudva, hogy azokat a németek is olvassák; megszervezték Wilson sokszorosított beszédeinek terjesztését.
Wilson volt az első amerikai elnök, aki rendszeresen tartott sajtótájékoztatókat, ami ettől az időtől kezdve a kormányzati munka nélkülözhetetlen őr-eszközévé vált.
Magát a „public relations” kifejezést – a ma ismert értelmének megfelelően – először a „Yearbook of Railway Literature” című évkönyv 1879-es kiadásában használták.
A pr első vállalati alkalmazója Ivy Ledbetter Lee, aki munkaadóinak kedvező arculatot kívánt teremteni, a kellő tudatossággal végzett, szervezett tájékoztatás révén.
Lee eredeti szakmáját tekintve – a világ sok más befolyásos kommunikációs tanácsadójához hasonlóan – újságíró volt, majd a nyilvánosságszervezésben rejlő lehetőségeket felismerve 1904-ben létrehozta az első professzionális pr-irodát. Legismertebb megbízatását 1906-ban kapta, amikor a bányaiparban kitört sztrájkhullámot kellett megfékeznie, amit sikerrel végre is hajtott. A megbízatás elvállalásának pillanatától kezdve munkája során két alapfeltételt szabott a vasút képviselőinek: teremtsenek számára állandó kapcsolatot a felső vezetőkkel és kapjon szabad kezet a tények objektív feltárására, a sztrájkolók és a sajtó képviselői előtt.
E feltételek és az ezekkel összefüggő elvi és gyakorlati kérdések a mai napig a hatékony pr-munka alappillérei.
1914-ben ő lett John D. Rockefeller közvetlen tanácsadója, tulajdonképpen neki köszönheti Rockefeller, hogy őt is a vállalati pr úttörői között tartják számon. Ivy Lee tevékenységét, amely során Rockefeller „kapzsi kapitalistából barátságos öregemberré” vált, a gyermekeknek tízcenteseket osztogató és a kulturális, jóléti intézmények támogatására, a tudományos alapítványok létrehozására dollármilliókat költő nagyvonalú mecénás legendáját ma már esettanulmányként oktatják az amerikai egyetemeken.
Az első világháború utáni években tűnt fel az amerikai public relations másik neves személyisége: Edward L. Bernays.
1923-ban megjelent „Crystallizing Public Opinion” című könyve az első, teljes egészében a nyilvánosságszervezéssel és közönségkapcsolatokkal foglalkozó elméleti munka. Edward Bernays a világon elsőként írta le a pr-szaktanácsadók tevékenységi körét és elemezte az általuk alkalmazott módszereket.
Bernays is újságíróként dolgozott korábban, majd a Creel-bizottság tagja lett. Elsőként vállalta el külföldi kormányok pr-megbízásait. Tevékenységének köszönhető például az első világháború után a Csehszlovák Köztársaság és Litvánia elismertetése.
A második világháború egész időszaka és az azt követő évek az amerikai gazdasági élet és ezzel együtt a pr-szakma nagyarányú fellendülését, megerősödését hozták. 1948-ban alapították az első – az egész Amerikai Egyesült Államokat átfogó – Public Relations Szövetséget (PRSA), amelynek hivatalos lapja az 1944 óta megjelenő Public Relations Journal.
A 20. század negyvenes éveiben a világon még csak öt számítógép működött. Ehhez képest a hetvenes évek elején már ötvenezer, a 90-es években pedig 140 millió.
Egy transzatlanti telefonkábelen 1960-ban még csak 138 egyidejű beszélgetést lehetett lefolytatni, 1995-ben már 35 milliót.
Az ötvenes években már az USA csaknem minden jelentősebb vállalatánál önálló pr-részleg működött. A szakma képviselőinek jelentősége a hatvanas évek közepén átmenetileg háttérbe szorult, az utóbbi két évtizedben azonban ismét visszanyerte régi rangját, különösen mióta a közvéleményt befolyásoló bizonyos társadalmi csoportok bizalmatlanná, időnként kimondottan ellenségessé váltak egyes multinacionális nagyvállalatokkal és iparágakkal szemben.
