Karácsony van Havannában. De Havannában nagyon rég nem volt karácsony, a kormány „ideológiai diverzionizmusnak” nevezte a karácsony vallási ünnepét. Nem volt karácsonyfa, senki nem kapott ajándékot, nem szóltak a karácsonyi dalok. A legtöbb, amit ünneplés címén tenni lehetett:  a család közösen fogyasztotta el a disznósültet.

Tizedszer ültem öt év alatt ugyaz asztalnál, ugyanannak a sörözőnek a teraszán Havanna egyik legismertebb terén, de közben az utóbbi két alkalom között eltelt két évnyi Covid időszak.

– Meséld el, amit láttál, elmondhatod úgy, ahogy láttad! – mondta  kubai ismerősöm. Hát ez lett Kuba, így mondd el!

– Úgy fogom elmondani, ahogy láttam, és ahogy éreztem. A te és az én szemem által láttatva, egy olyan szubjektív amalgám lesz, amiben felcsillannak majd a te és az én objektivitásom éles szikrái. A te keserűséged, most még csak az én nosztalgiám. Mondd, miért jönnek ide a turisták?

– A klíma miatt, a zene miatt, az emberek kedvessége miatt, az olcsó nők miatt.

– Hát a klíma maradt, az emberek kedvessége sem sokat változott, a nők ára lehet lement, és a zene…itt elszorult a torkom.

Lássunk hát neki! Kuba a tánc, a zene, a rum, a kiselejtezett amerikai csillogó rózsaszín Cadillack-ek országa és a nevető embereké. Fidel, Che és Jose Marti portréi minden falfestésen láthatók, amint épp  harcolnak a forradalomért, és ha jobban lehetne élni, hát az nem ártana, de ha nem, a kubaiság mindent kárpótol. Yosoycubano! – mondja a fehér, moreno, mesztic, fekete és megannyi bőrszínű, élesen csillogó barna szemű kubai.

YosoyCuba!  – visszhangzik mindannyiszor fülünkbe a Paradzsanov film mondata, amikor Varadero fehér homokos, türkiz vizét látjuk a posztereken, vagy a  dohányföldeken mosolygó szalmakalapos, izmos fekete férfiakat, Havanna Malecon partját, ahol a tenger istennője, Yemaja néha mérgesen vetődik a partra, és haragja a ciklon által a házakig elér. Elegua, a sors istene fentről nézi a kubaiak útját, a fehérbe öltözött, mosolygó, fehéresernyős szanterákat, akik egy év múlva átmennek a keresztelési rítuson, és ott fognak majd salsázni kis haspólóban az éjjeli Havanna utcáin, a futkározó gyermekek közt.

Karácsony van Havannában. De Havannában nagyon rég nem volt karácsony, a kormány „ideológiai diverzionizmusnak” nevezte a karácsony vallási ünnepét. Nem volt karácsonyfa, senki nem kapott ajándékot, nem szóltak a karácsonyi dalok. A legtöbb, amit ünneplés címén tenni lehetett:  a család közösen fogyasztotta el a disznósültet.

Sétálok egyedül a híres, turistá által kedvelt utcákon, de nem jönnek velem szembe nevető amerikaiak, franciák, németek. Keserű fekete arcok állnak hosszú sorokban kenyérért vagy olajért. Bemegyek egy kapualjba, kéz alatt veszek egy olajat, látom rajta, hogy már vagy kétszer sütöttek benne, de így olcsóbb, hát megveszem. Olyan sötét kapualj, le akarom fotózni, rám szólnak, hogy ne tegyem. Akkor ez illegális vásár? Nem az. Kik az eladók, és ki vagyok én, a vevő? Az emberek olajjegyre olajat vásárolnak, és ahol kicsit több van, eladják kéz alatt, hogy vehessenek kenyeret ugyancsak  kéz alatt. De hova lettek a boltok? A boltok egy bizonyos kártyával működnek, amin valuta van, csak külföldről lehet feltölteni, tehát az Amerikába disszidált rokonok tehetnek rá pénzt. Szédülök, nem értem. Az állam által elítélt szökevények pénzére ehetnek az itt maradtak. Ki büntet kit? Pár jól öltözött ember áll a bolti sorban, a többiek a kapualjakban várnak hosszabb sorokban.

Van nálam pénz, de főzni szeretnék, és megérteni a kubai lelket. Beülök az olajjal egy helyi kocsmába. Hallgatom Mark Anthonyt vagy akárkit, iszom a Cristal sört, es hullanak a könnyeim érted, kubai testverem, érted Cuba, érted gyermekkorom. Mindig a szakadás, az átkozott híd a józanság es álmok közt, a kommunizmus örökös pecsétje a tudatomban… Fájdalmas képekként jönnek elő az élelémért álló sorok,  az a tél, ötévesen a kisszéken nagymamával várjuk a tejet…Nem akarok várni többé soha, csak menekülök,  és már nem tudom, mi van a híd elején es végén, felette és alatta.

Sokszor álmodom arról a hídról… Hatéves lehettem, emberek mentek át ki tudja honnan hova, aztán jött egy tehervonat, és  a híd leszakadt, minden és mindenki zuhant, csak én maradtam rajta életem végéig. Ezt kellett volna megértened, kubai testvérem, de hogyan értened, amikor Kubában soha nem volt híd…

Mellettem egy morena a hatodik sőrét issza, a fiúja comidacriollat eszik, Jézussal koldul egy férfi mellettem.Karácsony van Kubában…

Egyedül iszom a söröm. megtörtént ez már egyszer velem Indiában, csak feküdtem, és elképzeltem a világot, ahogy ünnepel, ugyanígy folytak a könnyeim. Öt év az  egyetemen, filozófia szakon, de  azután sem lettem bölcsebb, csak magányosabb, Masters in lonliness, pedig egy kollektívkommunista kultúrából jövök, aztán rám erőltették a paradoxonok Istenét…

Reggel óta nem ettem semmit, húsz ebédet ehetnék, annyi pénz van nálam, de nézem a kenyérért állók sorát, és nem tudok enni semmit. Az összes matematikakurzusokban csak a megoldhatatlan egyenletek érdekeltek. Keresem a mindig részeg nagybátyáimat az utcákon, de nem találom, pedig itt vannak valahol a kommunizmus olajért várakozók  soraiban, az éhes gyermekek szemében…Azt hiszed, kubai testvérem, hogy ez a híd megszűnik a leomlással? A leomlás csak egy folyamat, a híd ottmarad bennünk, ahogy a magány is. Karácsony van, várom a gyermek születését, bennem, bennünk, bárhol, a fekete nő nyolcadik sörét issza, kubai testvérem, azt hiszem, az a megoldhatatlan egyenlet a sorsunk.

Öreg nő nézi a sörözőket, lehet, azt gondolja, kap valamit. Nagymamám lehetne. Adok neki két darab pénzt, elveszi, a lábára mutat, hogy majd műtétre kell.

–  Milyen most Kuba? – kérdem tőle.

–  Szívem, Kuba az Kuba! Szegények voltunk gyermekként, most is azok vagyunk, de a mi Kubánk. Nyakában a kubai zászló gyöngyökből kirakva.

Megjön az orvos ismerősöm, fáradtan, mert gyalog kellett jönnie, nincs autója és a motorbiciklije elromlott, nincs pénze javításra, minden reggel egy órát gyalogol a kórházba, és ha sürgősséggel hívják, éjjel is bemegy taxival a 45 eurós havi fizetése kárára. Éjjel-nappal a betegei mellett van.

Ahogy megyünk, lehajol három porban ülő nőhöz. Az  egyik nagyon megörül neki, meg is öleli, aztán megyünk tovább. Kiderül, hogy a kolléganője az intenzív osztályról. Sokkolva nézem a jelenetet, és elképzelem a mi nyugati orvosainkat a sötétített ablakú Mercédeszben, Rolexszel a kezükön, paraszolvenciával a zsebükben, magas villáikban,  pedig ezek az emberek itt éjjel– nappal tartották a frontot a Covid idején, és ha kellett, elmentek bármely piros övezetbe.

Egy másik kapualjban egy poliklinika, azt hittem valakinek a háza, egy nővér jön ki, és átöleli az orvost, fehér köpenyén bross, amit megdicsérek. Tőle kaptam! – mondja, és az orvosra mutat. Nyolc éve hordom, akkor mondta azt, díszítsd fel a köpenyed és az életed. Megint megállok, nézem a mosolygó bemenő nővért, elképzelem a fizetését és az egyetlen értékét, ezt a színes üveges brossot, amit nyolc éve hord azon a fehér kórházi köpenyen. Mit látott az a bross!

– Azt mondtad, azt a Kubát írjam le, amit látok!

Visszatükröződnek  a bross fényében a koloniál házak falai, a sorban álló emberek, visszaverődik ez a fény egészen gyermekkoromig. De emlékszem a tankokra is, a lövésekre a főtéren, a sorfalat álló katonák szemére, a virágra a kezemben, az öregasszonyra, aki közel ment a katonához, mert már nem félt semmitől. Emlékszem a fiatal művész kigombolt ingére, amikor azt mondta: – Ide lőjetek!– és odalőttek. A kiloccsant agyra azon a zsebkendőn, arra a napra, arra az egyetlen napra…

Mi lesz veled Kuba? Kérdem Szamuely György politikai elemzőt, hogyan látja Kuba helyzetét, azt válaszolja, Kuba átment egy elég erős Covid krízisen, elvesztette a turizmust, hatalmas a gazdasági válság, arra lát valószínűséget, hogy Oroszország és Kína segíteni fog, ha a kormány túléli.

De a 2021. július 11-i megmozdulás  nem erről szólt. A fiatal művészek kimentek az utcákra, és San Antonio de Banoban valamint Havannában is több ezren vonultak a kormány politikája ellen. A kormány pár fiatalt letartoztatott: Maikel Osorbot, Luis Manuel Alcantarat, Anamelie Ramost és másokat.

Nemsokára behozták a 35-ös törvényt, hogy aki a kormány ellen beszél bárhol is, két év szabadságvesztésre ítéltetik.

Sétálok az olajjal a kezemben, mellettem rumot árul valaki 600 pesoért. Kiderül, hogy a havi porciót osztják szét kis üvegekbe és adják el ötszörös áron, ahogy a cigarettákat is. A kormány válasza, hogy december 31-re kapnak rum helyett egy adag rizst és egy adag csirkehúst.

Szorítom magamhoz az olajat, valahol egy családnál szól a zene, lassan úgy érzem magam, mintha a gyufaárus kislány Kubába tévedt volna.

Soha nem felejtem el a szemét! – mondja a kubai orvos barátom. Három gyermeke volt, ott vártak kint, nem volt a kórháznak egyetlen antibiotikuma sem, kiszaladtam, és a saját pénzemre szereztem, végig ott voltam mellette, aztán betettem a lélegeztető gépre, és beengedtem a gyerekeit, hadd  búcsúzzanak el. Két év alatt csak halált láttam.

De hova tűnt a zene? Eljutottam írásom elejére. A zene hova tűnt? – kérdezem a taxist a repülőtér felé.

–  Majdnem minden családban lettek Covid áldozatok, nekünk a család a legfontosabb, hogyan tudnánk énekelni, ha ők már nincsenek?

De énekeljetek, drága kubai testvérem, énekeljetek akkor is, ha már nincs miért vagy kiért, mert ti tudjátok a legjobban, hogy a zenét az őseitek hagyták rátok, és a gyermekeitek akármennyi időre is, de magukkal viszik a dalaitokat.

Akkor hallottam őt úgy, mint soha: kubai orvos barátom kinyitotta lakása erkélyét, és teljes hangerővel énekelni kezdett. A hang átment a házak falain, az utcákon, át az óceánon, az országokon, ki a Földről egy tágas univerzumba, múlton, jelenen és jövőn át.

Ott volt abban a dalban a 104 éves  LaChina virágokkal a fején és szivarral a szájában, akit hiába vártam a megszokott helyén, már nem találtam, ott volt Luz, aki beteg gyermekét egyedül nevelte abból, amit színes ruháiban összejósolt a gazdag amerikaiaknak.

Ott volt a 100 éves Esperanza, akinek négy éves kora óta nem változott a bája és a mosolya, ott volt Wilson, az összes afrokubai harcos és  a palomonte mágiák szimbóluma, a szép fekete férfi.

Ott volt a balerina a Prado utcáról, aki piros szoknyájában felröpült, és többé soha nem szállt le, ott volt Malecon, a kiülő – zenélő – nevetgélő táncoló fiatalok, ahol még a rendőr is salsázott velük, és akkor tudtam, hogy egyszer még boldog, szabad Kuba lesz ezen a helyen, és elöntött az öröm.

De ott lent, az emlékek mélyóceánjának vízében, nagymamám kezét fogva, abban a tejsorban megértettem, hogy ez az idő már csak egy képre lesz kimerevítve, sokan fogják nézni egy kiállításon, de mi ott maradunk nagymamával benne örökre, és te is, aki egykor voltál, így maradsz majd bennem, Kuba, mi amor!