Már megy le a nap, ezért biciklivel indulok el. Gyorsabb. Néhány héttel ezelőtt alaposan mérlegeltem volna, akkor ugyanis még földutak vezettek az erdő széléig: az ember térdig sáros lett az esőben, hajig poros a száraz szélben. Sokszor megesett a szívem az öreg Puch elegance-omon, amit a gép halálát jelző csörömpöléssel rázott, dobált a sok göröngy. Bicikli, vagy néhány percnyi idő? Kényelem, vagy küzdelem? Aszfaltút, vagy Utczamúzeum?

 

Szirmai Gábor

Szirmai Gábor

Kertek alatt kanyargok. Balra telek, régi lakókocsival, lovakkal. Jobbra üdvözlésemre siet a két kedves kutya, akiket mindig megsimogatunk. Bőkezű szederbokrok az út szélén, és a kusza gazból előfehérlik végre a sarokkő: ez már a múzeum határát jelzi a Skót és Alkony utca sarkán.
– Könnyű ide találni – szokta mondani Szirmai Gábor, ha valakit telefonon koordinál – a két utcanév megjegyezhetősége miatt. Az egyik az anyagiakhoz való hozzáállásomat, a másik a szellemi állapotomat jelöli.
01
Leszállok, lassú sétával tolom a biciklit. Lassan, hogy újra beszippantsam a kedves miliőt, amit magamban „Budakeszi Afrikájának” nevezek nemcsak a viszontagságok és rendezetlenség miatt, hanem az élet- és elmúlás, a természet- és ember, ócskaság- és érték leplezetlen, egyidejű jelenléte végett.
Az embernek az a bizonytalan érzete támad, hogy nem térben, hanem időben tette meg az utat.
Pontosítok: a sarokkő szép, de dísze megsérült. Talán egy teherautó lehetett, nem ritka, hogy ez az éles sarokkanyar kifog a nagyobb járműveken. Mint a csapdába esett elefánt, úgy vergődnek szerencsétlen sofőrök az extrém terepen: a visszapillantó tükröt, a ponyvát megtépi-fogja a buja növényzet, a kerekek kaparnak a porban, a motor felbőg, de se előre, se hátra. A kicsikart lendület belefut a sarokkőbe, az ütközés felgyűri a növényi motívum csúcsos tetejét. Úgy lifeg azóta is, a kicsavarodott rész vörösre oxidálódott, mint var a seben. Majd egyszer megjavítjuk azt is.
A kő után ovális nyílás, mesterien rakott boltívvel és kanyargó vonalú esőcsatorna tartóval. A mélyedésben fényes, rézkeretű tábla: „Utczamúzeum” címmel.
Egy letűnt kor nyelvezetének sosem létező szava, de amit sejtet, az igaz: zajlik a szélmalomharc, a múlt értékeinek dicsőítése tömjénfüstben száll, és egy új, és reménytelenül sajátos világ születésében csapódik le.
04

A tábla fölött vezetékcsonk, ide lesz majd bekötve a lámpa, (hiszen ez egy éjszakai múzeum, afféle „fény a sötétben”!) , de még nincs kész…
Mikor lesz kész?
Szirmai Gábor
válasza a következő: – Sohasem.
Minden megoldás újabb probléma, minden probléma újabb megoldás. Ott voltam, amikor egy újságíró annyira elfáradt ezen a ponton, hogy lerogyott az ülőalkalmatosságként fenntartott, világháborús marmonkannára.
Amíg Gábor szíverősítő italért szaladt, emberünk csendben magához intett és bizalmasan megkérdezte tőlem:
Kislány, maga miért nem menekül innen?
– Én IDE menekülök.
Egy szuszra hajtotta föl az áfonyapálinkát, és a továbbiakban inkább az utazásokról kérdezte a ház urát.
Haladjunk tovább! Üres boltív, pallók, utána csenevész szilvafa törzse mögött felvillanó csecse-becsék. Ezek vezetékkötési típusok, a régiektől az újak felé osztályozva, díszes zárral lelakatolva. Tudom, mit ér, mert én voltam, aki az ágak közé lapulva belemerevedtem az egyetlen nyakatekert pózba, amiben elfért ott a testem. Az alakos azbesztlap körbebetonozásakor végig tartottam a 45 fokos szöget, már-már meditációnak tetszett, ahogy ott vagyok… Este reflektor fényénél folytattam a munkát, tűrve a felzaklatott szúnyogok bosszúját, Szirmai Gábor akkor alakította ki a kézi fúró helyét a falon, de aztán más munkálatok sürgetően megelőzték ezt a lépést.
A falat, melyre az egész objektum felépült, mindenütt „áttörik” a gyümölcsfák (nem áttörik, hanem hely van hagyva nekik!) , máshol liánok csüngenek, dróttal gyengéden megvezetve ott, ahol az útra érnének: nehogy bajuk essen. A borostyán félig kitakarja az egyik feliratot, de félre lehet hajtani még, vigyázunk rájuk. Vödrök és kupacok mellett haladva jutok a múzeum „szívéig”, ami egy 100 éves múlt, impozáns ívlámpa.
07

Innen indult az építkezés: Gábor, miután megvette az egyszerű kis házat, talált a fészerben egy kihajított utcalámpát, és értéknek ítélte. A múlt szellemében átgondolva összerakta, kiállította az utcára a tárgyat, hogy mások is megnézhessék. Karcsú, díszes oszlopon megmunkált, csiszolt üveglapok laza koszorúja: mögötte átdereng a két szénrúd a maga intimitásában. Koccanva találkoznak, de nem tudnak összesimulni. Távolodásuk elektromos feszültség, káprázatos, sistergő ívfény a szerelmük. Én még soha nem láttam működni…
Fontos tényező a képzelet, mert ez a kiállítás olyan, mint egy jó film: a legizgalmasabb részeket a kamera nem mutatja meg. Csak a szereplők kitágult pupilláját látjuk, az elakadt lélegzetet, de amit a fejünkben hozzá teszünk, attól borsózik igazán a hátunk. Már „érik a fény”.

A lámpa mellett régi kapcsolótábla márványból, bronzból, rézből, csupa nemes anyagból. Ezek a tárgyak az örökkévalóságnak készültek, „nem Billes szemléletben.” Szirmai Gábor találmánya ez a szókapcsolat is, ilyenkor Bill Gatesre gondol és a silány, egyforma plánokra, panelekre, melyekből kihajításra, újrafogyasztásra apelláló tárgyak születnek a futószalagon. Nem beszélve a frissítés, regisztráció és letöltés fogalmairól, e tapinthatatlan lehetőségek bonyolult sokféleségének illúziójáról, ami egy (számunkra) használhatatlan légkört eredményez. „Minden van, ami nem kell, és semmi sincs, ami kell.” – mondtuk gúnyosan az óceánjáró kompon is, ahol zöldre-vált fejjel, tengeribetegen támolyogva megtaláltuk ugyan a plazmatévés közvetítést, de a futurisztikus fotelek kialakításából adódóan nem akadt egy hely, ahol elfeküdve átvészelhetném az utazást. Sehol egy ablak, amit kinyithatnánk, csak Bill áramvonalas plexibuborékjai…
Zászlóként lobogó nejlon, vödör, koszos rongydarab, faragott márványcsiga, virágforma szellőzőnyílás, fölöttük művészien festett díszváza. A tárgyakat ugyan összeköti keletkezésüknek korszaka, mégis szürreálisan festenek egymás mellett. Mindnek megvan a maga története, egyik-másik távolabbi kontinensről érkezett ide, hogy ebben az egyedi, megismételhetetlen kompozícióban illeszkedjenek össze.
Szirmai Gábor tudja az összes mesét, és behatóan ismeri a mechanizmusokat, technikákat, hiszen műszaki érdeklődésű ember. Az agya megtartja a tényeket, akár egy masszív medvecsapda. Én az esztétika és filozófia, az impressziók laza, néhol ingoványos útjáról érkeztem, és találkoztunk egy porcelán szigetelőnél. Miért szép? Megegyezünk a „működésesztétikában”, miszerint minden szép, ami működik, (gondoljunk egy egészséges emberi testre, vagy biciklire: a leghatékonyabb működéshez bizonyos tekintetben tökéletes arányokra van szükség, gondoljunk Szent Ágostonra is!) és minden működik, ami szép.

Elpotyogtatott kavicsok az úton, a munka nyumai. Néhány lépés, és az oroszlánfejes vízköpőhöz érkezek. Működik. Sötétkék lábaskában gyűlik a víz, esténként ide járnak inni a vaddisznók, csodamód nem téve kárt a berendezésben. Úgy tartják be az íratlan szabályzatot, mintha egy titkos istentiszteleten vennének részt. Aztán szétszélednek, feltúrják fák menti utat, lyukat tágítanak az összeeszkábált kerítéstövekbe a hétvégi teleklátogatók legnagyobb bosszúságára.
Ahogy tovább lépdelek, újabb üres lyukak tárulnak föl, de én belelátom már terveinket, a kémiai szekció apró üvegcséit a csillogó keverőkanállal, leendő könyvtárat az elszenesedett lombtető alatt. Tavaly becsapott ide a villám, ha Don Quijotém itt lenne, most összekacsintanánk és gyorsított léptekkel, cinkos kuncogással haladnánk az öntöttvas feszületig. Azt mondja, hogy neki nincs hite. Ha van is Isten, akkor fentről szórakozik azon, hogy a csavar, ami éppen kellene, pont abba a résbe essen bele, ami egy másik, még mélyebb résbe torkollik. Közben majd eldől egy deszka, ami beindít egy földcsuszamlást, örökre betemetve az alkatrészt. Persze, mondhat, amit akar: hit nélkül nincs cselekvés, ő pedig napi 15 órát dolgozik a szívügyén. A kereszt alatt megint ott illatozik egy csokor friss virág. Egy idős nő „dolga” ez a díszítés.
Egyszer barokkosan díszített levélkét is hagyott itt valaki, amiben megköszönte a különleges élményt: vallási emlékhelyet sejtett a tiszta vízben, a csendes lombkápolnában.
Sosem tudtuk meg, ki írta a köszönő sorokat.
08

Az következő szakasznál már hallom a vödörfalkaparás zaját a szürkületben, végül nagy loccsanás és csend. Tudom én is, hogy az elkészült betont öntözni kell, mint a virágot. Itt a kiállítás utolsó állomása Budapest régi határkövével, az épülő fallal, ahova majd a geodéziai műszerek lesznek kitéve.
Szirmai Gábor elém huppan a porba, kezei betonosak, hajában ágacskák meredeznek, és máris mutatja, min dolgozott ma.
– Nézdd csak, ezt a feltöltést csináltam hátul. Ha megnézed a hegesztett vasakat, tudhatod, mire ment el az idő: sok munka, de alig van látszatja. Ezt a falfeszítő horgonyt is felhasználtam végre, valaki kidobta az utcára, én meg elhoztam. Már rég óta keresem a helyét, most megvan. Nem feltétlenül kell kidobni az értéket, amit egyszer már létrehoztunk.
– Igen, ezt már hallottam egy szakítás során, mikor a ruháimat pakoltam össze. Haboztam egy pillanatig, de végül behúztam a cipzárt is indultam. Kinek mi az érték… Te kinek építessz?
– Először azt gondoltam, mindenkinek. Ezért is használok közterületet. De ha mindenki ízlését keresem, megbetegszik a dolog. Később úgy gondoltam, azoknak, akik értenek hozzá és értékelik ezeket a tárgyakat, azaz 5-6 embernek a világon, hozzám hasonló „ótvarászoknak.”
– Én sem értek hozzájuk, mégis itt vagyok. Föl kellene tenni a két nagy táblát a képekkel, és festhetném végre az új lámpa fém részeit, persze csak a kittelés után.
(Tudjuk, hogy nem lesz rá időm, mert szorít a megélhetési munkák határideje.)

Nézdd, ide jön majd a varrógéplábból vágott ajtó az üveglappal, itt fent pedig a vetítések helyét alakítom, de nagyon sok munka még. Zsé, szerinted van ennek értelme?
– IGEN, szerintem van.
– Akkor holnap a műhelyben kifúrom a lámpaaljba tört csavart. Ki fogjuk tenni az új táblát is, ameddig el nem viszik. Nem igazán lehet megóvni az elmúlástól, de én megpróbálom.
– Romokat építünk. Vagy homokvárakat. Majd próbálok az egészről írni valamit, hátha…
Toljuk a biciklit, vége a napnak. Itt még maradt a földút, de ki tudja, mikor kúszik tovább az aszfaltkígyó. Akkor majd jönnek a mérnökök, dózerek, ki kell szélesíteni az utat. Talán nem maradhat a múzeum sem. Elmosolyodok, ahogy elképzelem a munkások elképedt arcát: nehéz dolguk lesz, ez a fal nem Bill szellemében készült.
Szirmai Gábor azt mondta, ha így alakulnának az események, ő egy lépéssel a bontógép előtt dolgozna: még felhegesztene egy merevítést, még beillesztene néhányat a kigyűjtött lapos, hosszú kavicsok közül, mögötte már csámcsogva darálna egy ütvefúró.
Van, aki egyszerűen szeret homokvárat építeni.