TÖMÖTT LIBA ÉS SZARVASNÉNI

Túl vagyunk a XII. Nyári Ifjúsági Játékokon. Nehéz elképzelni, milyen állapotban hagyhatták vasárnap napfelkeltére a zentai Népkert területét Vajdaság elszabadult flúgos fesztiválozói és a többiek, akik odakeveredtek egy jót bulizni, de visszagondolva az esti eseményekre biztos, hogy sem kő kövön, sem söröspohár asztalon nem maradt. Az emlékei közt turkálva az a sejtelem ragadja meg az embert, aki jelen volt, hogy őt azon az egy hétig szó szerint őrült dolgok vették körül. Őrült dologként neveztem meg most mindent, amire csakis az „ifis” hangulat, a több ezer dinárnyi alkohol és a kellően jó társaság megléte képes. Mert mi más bont ki a szemed elé szinte a semmiből egy neonfényes ördögszarvakat áruló nénit, aki órák hosszat képes egy kétliteres vizespalackot a fején tartva táncolni a népnek, ráadásul akinek a fején a nyugdíjas kort elértén is Pocahontas-frizurát látni?

Hol máshol látsz zászlókkal és kabalákkal felszerelt, eszement jelmezekben fel-alá mászkáló csapatokat, akik nem bírnak leállni a feladat-végrehajtásaikkal és a sör-áztatta torkokból szakadó induló-éneklésekkel? Aki visszaemlékezik, majdnem ugyanúgy idegenkedik ezektől a látványoktól, mint aki ezt nem élte meg. Na persze nem szabad túlzásba esni, mert a legtöbb említett dolog könnyen reprodukálható más-más fesztiválokon és egyetemi gólyatáborokban, és messze akkora világ-kifordulásról és eseményhalmaz-felpördülésről sincs szó, mint első blikkre tűnhet; az időt nyugisabban is lehetett tölteni, gondolok itt strandolásra, előadások (pl. South Park Szerbiában, mint hurkapálcás bábjáték) és a játékok puszta nézésére, lazább kis sörözgetésekre – az Ifi hangulata így is, úgy is fennállt, és remélhetőleg a legtöbb fesztiválozó részesült is benne; abban a valamiben, aminek ismeretére a Zentára járók egy kicsit valahol büszkék is. Magának a versenynek én magam is csak nézője voltam, de ilyenkor azért kedvet kap az ember, hogy „majd jövőre” talán mégis csak csapatban menjen, mert valahogy jól eshet a saját csapatod nevét belerikkantani egy mikrofonba (kedvenc ilyen beordításom az Ossian-énekes Paksi Endre vonyítását imitáló „Acéééélszíííív!” volt), és egy élmény lehet a kvízkérdésen minél viccesebb válaszokat spontán bemondani is („– Hányan élnek Hollandiában? – Páran! – Következő csapat szerint? – Elegen!”), a nőnek öltözve óvszert gyűjtögetős feladatról nem is beszélve. Idén 33 csapatból a Gogeta küzdötte fel magát az élre, de más csapatoknak sem volt oka az elkeseredésre (ez amúgy sem az a hely), mert szép számmal kerültek kiosztásra különféle ajándékcsomagok, tortával és Ifi-évkönyvvel megspékelve. A versenyek délután négykor általában véget is értek, kis városi vacsik után neki is lehetett vágni az éjszakáknak. A fiatalság általában a bejárat előtti füves platzon, vagy a közeli híd lábánál, vagy helyi lokálokban (pl. Mojo, Rintintin), vagy csak odabent a sörsátrakban készült fel a bulizásra. Ez utóbbi sörsátrakból nézni-hallani is lehetett a Nagy- és a Kisszínpad fellépőit, a lusták ott is maradhattak az asztaluknál, így is élvezhetőek maradhattak a koncertek. A fellépőkre nem volt panasz, csak olykor-olykor a hangosításra, de ez igen sokszor előfordul máshol is. Emellett erősen hiányoltak sokan bizonyos megszokott fellépőket, mint a korábban már ott járt Tankcsapdát, Pokolgépet, Ossiant vagy Eddát, na és persze az idén majdnem eljött Beatricét is, amelyet az RTL Klubhoz kötött szerződése akadályozta a fellépésben. Szerencsére így is kaptunk Belgát, Road-ot, Ganxsta Zolee-t, Republic-ot, hogy csak néhány nevet mondjak; ez utóbbin nagy esők jöttek, de a közönség maradt, dideregve, és meg se bánták, mert a szervezők voltak olyan leleményesek, hogy nagy fehér sátrakat a koncertet nézők esőtől csapzott fejei fölé feszítsék ki. Az Aurora pedig számomra arra döbbentett rá, hogy igenis megtörténhet, hogy magam még anarchiát megénekelt punk-számokra fogok táncikálni az életben. Akik elektromos- és dnb-vonalon haladnak, a Dance Aréna, az Underground és a jópofa nevű Fogd meg a bokád sátor felé vehették az irányt, amiket én mondjuk elkerültem, hacsak nem slágerek szóltak (egy Hit The Road Jack-re vagy egy Cotton Eye Joe-ra igenis még mindig tud bulizni ez a mai fiatalság is), de gondolom a DJ-fellépőkben sem lehetett csalódni, hallva a „Sterbinszky nagyon adta!”-stílusú másnapi véleményeket. Mehetett az ismerkedés is ezeken a koncerteken-bulikon, ilyenkor nincs ezzel nagy gond, sőt, egy nyilatkozó szerint „itt mindenki jó pasi meg jó csaj”, ám más vélemény szerint „itt egyszerűen nincsenek jó pasik és jó csajok”, így nehéz általánosítani erről a bizonyos ismerkedési felhozatalról, az pedig már csak hab a tortán, hogy ezen két vélemény úgy két óra különbséggel pontosan ugyattól a lánykától volt hallható. Hogy a party-sátrakból kiszűrődő zenékre visszatérjek, megjegyzem, nem semmi élmény az sem, ha egy Flour Tomi-féle Mizu Mizura alszik el a megfáradt sátrazó, aztán meg Kelemen Kabátban reppelésére ébred. Meglepő, de ha valami magyar-szerb atrocitásról kérdezel, azt kell mondjam, arról semmit nem hallottam a környéken, viszont a legnagyobb veszély, ami érhette az embert, szőke kis utcagyerekektől származott: előfordultak városszerte ezek a kiskölkök, akik a pékségek teraszán reggelizők asztalra kitett cuccaiban látták a lopkodási lehetőséget, de a helyi (egyébként is bűbájos) pincérlányok élesen figyeltek erre, és rögtön el is zavarták a fiúcskákat, így ilyesmi lopás nem esett meg. Mindenesetre kellett vigyázni a gyerekekkel, akármilyen abszurdan hangzik is: volt kisgyerek, aki este a hídnál kéregetve kisbicskát rántott elő. Azok az említett pékségek tökéletesen alkalmasak voltak bereggelizésekre-ebédelésekre, 60 dinárért (cirka 150 forint) is jó nagy bucis szendvicset lehetett kapni, meg el is lehetett ücsörögni az ingyenes Magyar Szó újság fesztiválos különszámait kézbe véve, amiben utána lehetett nézni az esti fellépőknek (nagyon meglepődik ám az ember, ha csak aznap reggel álmosan tudja meg, hogy este Lagzi Lajcsit és Bangó Margitot fogja látni színpadon), a viccesre vett buli-horoszkópnak és az interjúknak. Ezt az egészet már megszokásból is elolvassa az ember, mert az ilyenekhez szokik hozzá, ez az ő reggeli olvasnivalója, mert ott az ilyen apróságoktól otthon érzi magát. Az idegenkedés is kisebb, a különféle kérések és párbeszédek sem hatnak már olyan furcsán, mint amikor a hétköznapi életét éli. Abban az újságban is – amelynek a szerzői egyébként délelőtti órákban cammogtak át fáradtan a szerkesztőségekbe, hogy még úgy is jófejeskedni tudjanak az olvasóknak – találtattak bőven szokatlan, de megszokott elemek, mint például az Alvin és a Mókusokkal készült interjú, amelyben az együttes tagjait nem másról kérdezték, mint csak a libatömésről. Sokat emlegetett dolog is lett a libatömés, meg az egész nap hallható „Jó napot!” köszöngetés két napszemüveges úriembertől, akárhogy is ragozom, vicces kis hetet élt meg Zenta, a Nyári Ifjúsági Játékoknak hála, sietősre vett és kusza kis összefoglalómat pedig Demjén Ferenc az Ifin megeresztett aranyköpésével zárnám, mert muszáj megemlítenem: „A következő dal egy gárdistáról fog szólni, a címe pedig az, hogy Gárdista.”

(Gellérfi Bence további írásait itt tudod olvasni: http://soraim.blog.hu/ A Szerk.)

Author: Gellérfi Bence

1991-ben született Szegeden, a BME Kommunikáció- és médiatudomány szakos hallgatója. Egyik szakdolgozatában a Szigetfesztivált, másikban a budapesti idegennyelvi kultúrintézeteket vizsgálta. Saját blogjának címe: http://soraim.blog.hu