Világszerte nagy feltűnést keltett 1999-ben egy akkor új internetes honlap, mely a misztikumra és a horrorra kiéhezett szörfösök érdeklődésére épített. Burkittsville (amerikai kisváros) folklorisztikus hagyományairól tettek közre információkat, melyek egy boszorkányról szóltak, titokzatos bűnesetekről, gyermekek eltűnéséről és megkínoztatásáról. Egy két évszázadot átfogó kalendárium számolt be – pontos évszámokhoz kötve – a titokzatos, periodikus eltűnésekről. Az utolsó eset három filmfőiskolást említ, akik egy dokumentumfilm készítése közben váltak köddé. Az ügy máig megoldatlan, ám eltűnésüket követően egy évvel régészhallgatók ráleltek leforgatott anyagukra. E valódinak tetsző áltények hamar felkorbácsolták a fantáziánkat, a netpolgárok vélemények és kérdések özönével árasztották el a hálót. Lassanként kikerekedett egy legenda, mely valójában egy játékfilm promóciós kampányát támogatta. A két harmincas éveinek elején járó független filmes – akik e nagy csínyt elkövették: Dan Myrick és Ed Sanchez. A The Blair Witch Projectet 1997-ben forgatták, de csak a nagy felhajtást követően dobták be a köztudatba. 

Miközben a fanatikus celluloidfalók nagy része másra sem tud gondolni, mint egy távoli galaxisra, melynek története egykor abbamaradt, miközben a mitológia megálmodói kemény milliókat költenek arra, hogy a bemutatóig folyamatosan nagylángon tartsák a várakozást, lassan és csendesen, de határozott stratégiával az ismeretlenségből előbukkant egy új legenda. Két, nagy terveket szövögető filmes felismert egy lehetőséget, melyet még egyetlen film sem használt ki ilyen következetességgel. Az internetes publikáláson kívül mindössze néhány tízezer dollár állt rendelkezésükre. Ez az erősen amatőrszagú low budget mozi, mely korábban legfeljebb egy független fesztiválon aratott volna sikert, minden idők legnagyobb profitját eredményezte, ráadásul a jelenség és a csomagolás nagyobb hangsúlyt kap, mint maga az alkotásnak nevezett „termék”. Hozzá kell tennünk, hogy mindezt a Baljós árnyak bemutatójával egy időben történt. A film kétmondatos – tényállításnak tűnő – felirattal kezdődik. „1994 októberében eltűnt három filmfőiskolás a Maryland állambeli Burkittsville melletti erdőben, miközben dokumentumfilmjüket forgatták. Egy évvel később megtalálták az általuk készített felvételeket.” Ezután a kamera élességet állít, majd egy mosolygós fiatal lány kerül a képbe. Hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy a megtalált tekercseket látjuk. Még a Sundence Fesztivál „vájtszeműbb” közönségének egy része sem jött rá, hogy amit valóságnak hisz, az merő fikció. A kézi kamerával felvett, gyakran homályos, a fekete-fehér 16-os technikát a színes videó-képekkel ötvöző jelenetekből összemontírozott, mindössze hetven perces anyag, melyen három civilnek álcázott színész rohangál, káromkodik, üvöltözik és retteg, olyan sikert könyvelhet el, amely néhány axiómatikusnak tűnő igazság újragondolására késztet. A film csak az Egyesült Államokban (éppen ott!) néhány hét alatt több mint százmillió dolláros bevételt produkált, még mielőtt a mítosz világhódító útjára indult volna. Az Artisan Entertainment-et, amely egy millió dollárért vásárolta meg a film világforgalmazási jogát, sokan őrültnek nézték. Hatalmasat tévedtek.Az ötlet egyébként közel sem olyan eredeti, mint sokan gondolják. Orson Welles évtizedekkel ezelőtt sokkal nagyobb port kavart, amikor H. G. Wells sci-fijét, a Világok harcát oly módon interpretálta a rádióban, hogy a borzongató hitelesség miatt tízezrek estek pánikba és kerekedtek fel, hogy odébb álljanak, mielőtt a marslakók elpusztítják hazájukat. Persze akkoriban még több mindent elhittünk, és nem létezett az internet sem.

Az áldokumentumfilm, amelynek nem szívesen nevezik az alkotók agyszüleményüket, szintén hagyományokkal rendelkező műfaj, mely olyan jeles darabokkal büszkélkedik, mint az Olajfalók, a Veled is megtörténhet vagy hazai vizeken Az igazi Mao és a Wapra-jelentés. Hogy mitől válhatott ilyen sikeressé ez a legújabb őrület? Valószínűleg, mert a legelemibb szorongásainkat, gyerekkorunk mumus-meséit célozza meg, és végtelen hiszékenységünkre épít a Welles óta alapjában megváltozott világban, ahol a média képes az agyunkon kívül magát a világot is befolyásolni. Van, aki csak a „játék” kedvéért megy bele a dologba; ugyanakkor tudjuk, hogy a tényekkel sem meggyőzhető tömeg illusztris tagjai képesek gyűjtést rendezni Isaura felszabadítására vagy Esmeralda szemműtétjére. Az ő számukra nem létezik valódi és virtuális világ, hiszen a kettő tökéletesen egybemosódik. Az eredetiségről pedig még annyit, hogy egy másik alkotógárda már beperelte a két amerikait, mert szerintük ellopták Last Broadcast című korábban készült filmjük ötletét. A sztori egyébként kísértetiesen hasonló.
Bárki ellátogat az interneten a blairwitch.com című honlapra, meggyőződhet róla, hogy az átverés tökéletesen van felépítve. Néven nevezett helyi seriff és FBI-nyomozó, az eltűntek szülei és barátai nyilatkoznak az üggyel kapcsolatban, fotókat közölnek Heatherről, amint alapvető fogyasztási cikkeket vásárol be az útra, felvételeket láthatunk Josh a Black Rock Road mellett felfedezett autójáról, és a megtalált tekercsekről és kazettákról. Hogy a legenda része-e vagy valóban így történt, nem tudhatjuk, mindenesetre az interjúk alapján a forgatási technika is sajátosan volt eltervezve. A két rendező csupán egy vázlatos tervvel indult neki a kalandnak, beküldte az erdőbe a három fiatal színészt, ellátta őket egy térképpel, mely jelezte a főbb állomásokat, ahol ételt, italt és konzervdobozba zárt rövid utasításokat találtak, ezek alapján úgy improvizálták a helyzeteket, ahogy csak akarták. Egymás instrukcióit természetesen nem láthatták. A dolog persze több helyen is sántít. Egyrészt azért sem lehettek nyolc napon át tényleg elzárva a külvilágtól, mert a filmben rendkívül fontos hangeffektusokat a stáb keltette körülöttük, másrészt, amint az egyik szereplővel készült interjúban olvashattuk, hogy egy parkban forgattak, ahol a hétvégén megjelennek a helybéli családok és biciklis túrázók. Ahhoz természetesen semmi kétség nem fér, hogy a jelenetek alapvetően improvizáción alapulnak. Heather Donahue, Joshua Leonard és Michael Williams a filmben saját nevükön szerepelnek, ami jócskán hozzájárult a sok félreértéshez, mely a film körül kialakult. Volt, aki elhitte, hogy színészek, de azt gondolta, hogy a korábban valóban eltűnt főiskolások hasonmásai, mások mindmáig meg vannak győződve róla, hogy a tekercsek valódiak, még annak ellenére is, hogy Heather Donahue már a Jay Leno Show-ban is szerepelt, hogy ország-világ előtt bizonyítsa: él, virul, és új szerepekre készül.
Egy ilyen alkotásról azt hihetnénk, hogy legfeljebb szűk művészfilmes körökben válthat ki érdeklődést. Az Ideglelés címen bevezetett jelenség azonban inkább a tizen- és huszonévesek körében vált kultuszfilmmé, vagyis azok tették őrületen sikerré, akiknek a választásán a box office áll vagy bukik. Hogy lehetséges ez? A kulcs a háttértörténet. A Blair-i boszorkány városi legendává vált, a történet még nem fejeződött be, sőt valószínűleg a film után is tovább szövődik. A Loch Ness-i szörny és hasonló társaik mellé sorolódik be, és minden bizonnyal egyre többen jelentkeznek majd, akik a bokrokból kinyúló hatalmas kezeket láttak, mely elragad egy csöppséget. Az interneten fan clubok és chat-fórumok alakultak, és a mainstream filmekhez hasonlóan „kegytárgyak” rendelhetők meg, vagyis a merchandising ugyanúgy működik. Hogy egy kis Jedi-figurát vagy egy halálra rémült lány arcával ékesített dossziét szeretne inkább, azt ki-ki döntse el maga. A filmben a fák közt feltűnő, fadarabokból font, keresztre feszített emberi alakra emlékeztető figura márkavédjeggyé vált, s e nyomasztó logóval rendelni lehet hamutartót, öngyújtót, sőt, kulcstartót is. Ennél perverzebb, aki a halálra rémült lány utolsó perceiben maga által rögzített közelivel, melyben szó szerint taknya-nyála összefolyik, posztert vagy kis dobozkát vásárol. A dolog működik, s egyre inkább járja a maga útját annak ellenére, hogy az alkotók egyre több fórumon tisztázták, alkotásuk száz százalékosan fikció. A jelenség érthető, a helyreigazító információk ugyanis a csökkent értékű agyfunkciókkal rendelkezők számára destruktív jellegűek. Mintha a kisgyerektől elvennék a játékát.
Menjünk tovább, hatoljunk mélyebbre a debilitás erdejébe. Mióta bemutatták a filmet, turisták özönlötték el a valóban létező Burkittsville-t, pihent agyú, ráérős amerikaiak, akik éjszaka kísértetekre vadásznak, és a megfáradt helybélieket faggatják a nem létező boszorkányról. A dolog odáig fajult, hogy az interneten már a Frederick megyei rendőrhivatal egyik munkatársa kétségbeesetten próbálja cáfolni a legendát. Azonban hiába nyomatékosítja a tényt, miszerint soha nem létezett Blair-i boszorkány, és soha nem tűntek el a környéken gyerekek vagy főiskolások, sőt, Burkittsville-i seriff sem létezik, mivel ez a mindössze kétszáz lakosú kis falu nem rendelkezik saját seriffel, az inváziót nem lehet megállítani. A neten arra is felkérik az oda látogatókat, hogy ne lopjanak el több emléktárgynak szánt ereklyét a faluból, mióta megfújta valaki a településnév-táblát. A kedélyek azonban nem csillapodnak. A honlap meséi tömegek számára tűnnek hitelesnek. A nem létező Rustin Parr (akit annak idején állítólag kivégeztek, mert elrabolt hét gyereket, a sarokba állította, majd megölte őket), beépült a köztudatba, mint a Rémálom az Elm utcában Freddy Krugere, azzal a különbséggel, hogy utóbbiról mindenki tudja, hogy kitalált figura. A helyzetet pedig tovább fokozta, hogy az amerikai Sci-Fi Channel Special bemutatott egy, a filmhez kapcsolódó, „dokumentumfilmet”, a The Curse of the Blair Witch-et, mely egyébként sokkal hitelesebb magánál az alkotásnál. Ebben nem csak Rustin Parr kivégzése előtti utolsó perceit lehet látni, hanem az eltűntek hozzátartozóinak nyilatkozatait is. A fiúk eredetileg egy hasonló alkotásként képzelték el a filmet, melynek csupán egy húsz-harminc perces része lett volna a főiskolások által készített eredeti felvétel. Az interneten arra is felszólították a kedves érdeklődőket, hogy ha lehetséges, hagyják békén az Egyesült Államok összes Angie Donahue nevű polgárát, mert egyiknek sincs Heather nevű eltűnt főiskolás lánya. Nos, ennyit a médiáról, ennyit a manipulációról, ennyit a hülyeségről.