SZERELEMSZIGET

Jasmila Žbanić első rövidfilmje 2000-ben készült piros gumicsizmák címmel; 2005-ben forgatta első egészesetés filmjét, amit a 2006-os, arany medvével jutalmazott, a rotten tomato portálon 98%-ra értékelt Grbavica (nálunk: Szerelmem Szarajevo) követett. 2008-ban egyike volt annak a 22 rendezőnek, akik az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 60 évfordulójára készülő filmbe 3-3 perces szkeccseket forgattak.
szerelemsziget3
2010-es On the Path című filmjét itthon (tudtommal) nem forgalmazták, ahogy a 2013-as For those who can tell no tales-t sem. 2014-ben készült a Szerelemsziget (Love Island) című filmje, melyet – talán, mert vígjátékként nagyobb közönségsikerre számíthat – ismét láthat széles vásznon a hazai nézőközönség is. Aki a Szerelmem Szarajevo miatt megy el a moziba, talán csalódni fog – a Szerelemszigetnek megvannak a maga remek rendezői ötletei, s a habkönnyű szórakozásnak induló szerelmi háromszög-történet a kevésbé edzetteknek azért tartogat meglepetéseket, a nyári üdülőközpont flitteres-csillámos-maszkos-jelmezes esti és sportoló-semmittevő-nyaraló nappali hangulatát szépen visszaadó film dramaturgiai értelemben kevésbé átgondolt és a vígjáték irányába a kelleténél erősebben túlhajtott mozi lett: de lehet rajta nevetni (ami ennél a műfajnál előny). Igyekszem nem lőni a le a poénokat és kerülni a spoilerezést (bár az előzetes is elég egyértelmű), de annyi mondható, a korábbi filmjeihez képest könnyedebb témát akart megrendezni Žbanić, aki nem tud szabadulni bizonyos rendezői elképzeléseitől, elemeitől – s az, hogy én ezekért is tartom jobbnak a filmet, nem jelenti, hogy a vígjátéknak hasznára lennének. A Szerelemsziget tulajdonképpen rossz film, sok olyan pillanattal, mondattal, ötlettel, ami megszépíti és nézhetővé teszi.
https://www.youtube.com/watch?v=2EjnPv8TsJs
A film első képsora – össze-vissza színes halfarok/embertest kavalkád, később fejek, testek, amik sellő-jelmezben úszó két lánnyá állnak össze. A sellők aztán vissza-visszatérnek, s végül képes a néző valamiféle kapcsolatba hozni őket a történettel, de ez a kapcsolat elég laza szálakon kötődik. A sellők képből való kiúszását követi a szigetre érkezés – a tengerparti, nyaraló-strandoló képsorok – kislány cipőt cserél, valakik jógáznak a tömött strandon, stb. A film indítása párhuzamba állítható a Grbavica kezdő képeivel: ott testeket, lassan kiderül, női testeket látunk egymásnak dőlve, egymáson alva; nem a fejek, hanem előbb csak testrészletek, az összegubancolódás/egymásnak dőlés képsorai. Míg ott a háború utáni boszniai asszonysorsok megjelenítésére szolgál a segélyező központ egy találkozóján felvett képsor, addig itt a sellőjelmezes lányok egyszerre utalnak a nyárra, a tengerpartra, s a mesés történetekre, melyeket a szerelemről képzelni szokás. Később azonosíthatjuk őket a film két női főszereplőjével valamikor egy korábbi élethelyzetünkben, de ez mégis kevés a megindokolásukhoz.
A képsorok az elején gyors vágásokban követik egymást, s valami vidéki, posztszovjet-hangulat lengi körül az egyes részeket. A környezet az a horvát táj, amibe beleszeretsz, mikor ott vagy, csipkés szikláival, enyhén kiégett mezőivel, tengermelléki gyér erdősávjaival, de filmen valahogy úgy hat, mintha a Mókus őrsről készült tévéfilmsorozat akadályverseny-epizódját látnánk.
https://www.youtube.com/watch?v=d-AcI_Y6eF0
Amit vagy sérelmez a néző, s akkor nem élvezi a filmet, vagy úgy dönt, ez a fricska a rendezői szándék szerinti. A Szerelemsziget nevű turistaparadicsom unott, elhízott, kinyúlt, 95% viszkóz 5% elasztán durván túlszínezett nyomott mintás ruháikban koktéljaik mellett ücsörgő, hol vidám, hol szomorú közönsége; a színpad mélyvörös függönye, az esti fények; az egész überciki turistaszórakoztatás a tengerparti jógaoktatástól a medencés gyorstréningig, ahol a búvároktató este színpadi dizőz, máskor pedig a turistahajó idegenvezetője, mert mindent el lehet láttatni egyetlen emberrel – mindez lehet unalmas és lehet zseniális is: megmutatni az álomvilág visszáját, de nem tragédiában, hanem humorral. Ha a rendezői szándék szerint ennyire nyomorult ez a minden csillogása ellenére is szegényes világ, arra a néző bólint egyet, s nézi tovább a filmet – úgysem az apróságokért, hanem a szerelmi háromszögért jön. Mi van, ha a terhes feleséget meg akarja csalni a férje a helyi üdvöskével az álomnyaraláson? Bár az már a beharangozóból sejthető, hogy itt a sztori kicsivel bonyolultabb lesz az átlagosnál. Épp csak annyira, mint a világ, amelyben élünk, ahol egyik országról a másikra vándorolva keres magának munkát, társat, szerelmet, pillanatnyi boldogságot ki-ki, ahogy tud.
A főszereplő fiatalember (Grebo – Ermin Bravo) Szarajevóban találkozott francia tájépítész feleségével (Liliane – Ariane Labed), aki kertrendezni ment a szétlőtt Bosznia-Hercegovinába; két éve ismerik egymást, a francia Liliane az utolsó hónapban jár közös gyermekükkel. Hamar kiderül, hogy a hely búvároktató-dívája (Flora – Ada Condeescu) nem a férje számára okoz majd nagyobb fejtörést. A forgatókönyv egyes pontjai kiszámíthatók, de mégis viccesek: nyolcadik hónapos terhesen megpróbálni elbújni egy ágy alá, mikor a férjünk kanosan kopogtat a volt szerelmünk ajtaján, de a hasunk sajnos nem fér el az ágykeret alatt, azon azért lehet kacagni.
A Franco Neróval hirdetett filmnek sem előnye, sem hátránya az egykori sztár – talán Franco Nerónak hátrány ez a valahai sztárság, hogy olyankor is kénytelenek előtérbe tolni, mikor valójában semmi keresnivalója ott (meglehet, ez is a hazai mozipiacra kihegyezett sztárolás, s más országbeli vetítéseken nem ő lesz a beharangozó három mondat húzóneve).
Mikor Grebo, a férj az első szerelemszigeti estén felmegy a színpadra és elénekli a Wind of Change-et, akárhonnan nézem, ez telitalálat a sztorihoz. A horvát-német-bosnyák-svájci koprodukcióban készült filmben ekkor még talán csak a posztszovjet, a hidegháború idején valamiképp egységként kezelt népek felszabadulásának és az aztán következő időszaknak a a jelenhez vezető mellékzöngéje teszi viccessé a dalt ezen a helyen, ahová mindneki úgy érkezik, hogy csak azért is nagyon jól fogja magát érezni kikapcsolódása rövidke ideje alatt, de a film végére a dal képes kiegészülni némi többlettartalommal ezen túl is. (A zene, s a horvát népdalok éppen annyira fontos elemei a filmnek, mint a Grbavicának volt annakidején.)
Találó, mikor az egyik jelenetben a feszült perceket fesztült percekként látjuk viszont a képeken. Nincs rövidítés – s az érzelmi feszültségnek ebben a csaknem-semmiben való megmutatása jó rendezői ötlet. Mikor Liliane egy óvárosi jelmezes karnevál forgatagába keveredik férje után kutatva, saját érzelmeitől űzve, tapintható a csömör, amit az értetlenség idegensége és a fáradtság képzetei okoznak. Ezek kifejezetten ötletes, szerethető percei a filmnek; ahogy szerethető mondatai is vannak, de aki igen ritkán megy moziba és kirobbanóan remek filmet akar megnézni, keressen inkább másikat. Ha mégis ezt választaná, majd magyarázza el nekem, a visszatérő sellő-jelenetben mit keresnek a búvárok a víz alatt a illetve miért énekelnek sportmezben a Szerelemszigeten acapella Wind of change-et a film egy későbbi jelenetében.
Hogy Grebonak miért kell (a kép, a lehetőségek csaknem-teljességét felvillantandó?) még egy csókot is végigcsinálnia a szállodai szórakoztató-csapat férfitagjával, akivel addig, ha az énekes férfi finom utalásaiban errefelé is tartó, de leginkább mégis csak baráti viszonyban voltak, azt megint nem érzem teljesen indokoltnak. Grebo felől nem. S ettől a film vége nem lesz viccesebb. Mindemellett szerettem ezt a lazaságot, ahogy a záró jelenet nagytotáljának egykori Madonna a gyermekkel képkompozíciókra tett utalását is. Azt hiszem, az egyetlen ok, amiért ebből nem tévéfilm lett (ahol sok tekintetben jobban mutatna), hanem mozifilm, hogy nehéz volna letolni ezt a sztorit a torkokon.
(12 éves korhatáros film lesz a Macbeth-adaptáció (<iframe src=”https://embed.theguardian.com/embed/video/film/video/2015/jun/04/macbeth-michael-fassbender-shakespeare-tragedy-trailer” width=”560″ height=”315″ frameborder=”0″ allowfullscreen></iframe>), de 16 éven felüliek nézhetik csak meg a Szerelemszigetet – hogy a vér, a szenvedés, a gyilkosság oké, az érzelmektől vezetett szex nem oké, az nehezen megy a fejembe, de szabály az szabály.)

Author: Györe Gabriella

A Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karán 1997-ben szerez diplomát filozófia szakos bölcsésztanárként. 2008-tól a ME Bölcsészettudományi Kar Doktori Iskola „Kortárs magyar irodalom” PhD programjának hallgatója; 2009-től ugyanott a „Politika és irodalom” alprogramon folytatja tanulmányait. Szellemi fejlődését befolyásoló tanárai: Beney Zsuzsa, Szőke György és Szili József. 2002-ben a terasz.hu irodalmi mellékletének kezd írni; 2003 áprilisától a litera.hu portálnak dolgozik, 2003 őszétől 2008 tavaszáig szerkesztőként Keresztury Tibor, Németh Gábor és Kőrösi Zoltán főszerkesztők mellett. „A nézőtérrel szemben” címmel készített interjú-sorozatot kortárs drámaírókkal – ennek darabjai is itt jelentek meg. 2008-ban Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban részesül. Ekkor készült el a Kosztolányi „A szegény kisgyermek panaszai” női párdarabjának szánt „Kislánydalok”-ciklus, amelyből több folyóirat közöl részleteket, s végül „Nőgyakorlat” című első önálló kötetében jelenik meg. 2008-tól részt vesz az Irodalmi Centrifuga online folyóirat megalapításában és szerkesztésében. Rövid prózáit különböző antológiákba válogatják be, többek között a kortárs nőirodalom keresztmetszetét nyújtó, több kötetes „Kitakart Psyché” sorozat apa-tematikát feldolgozó összeállításba is. 2014-ben a Syllabux Kiadónál jelennek meg Morgenstern „Bitódalaiból” készült fordításai, 2015-ben pedig „Nőgyakorlat” című első verseskötete.

Vélemény, hozzászólás?