1. A hazai plakátművészet meghatározó személyiségének művei azonnal felismerhetők, annak ellenére, hogy rendkívül sokféle technikát alkalmaz. Saját ötlete például a színezett sólisztgyurma-plasztika, majd később a festett pirogránit, s az ezekről készült objektfotó. Alkotásaiban kulturális és radikális politikai témákat dolgoz fel, gyakran groteszk, abszurd ötletekkel, radikálisan újszerű megközelítéssel, bátor „szókimondással”. A tanulmányait a pécsi Művészeti Gimnázium ötvös szakán kezdi, majd 1977-1985 között a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának tagja lesz. 1972-1997 között Kecskeméten él és alkot. Megtervezi a megyei Katona József Könyvtár új logóját és feliratait. 1992-ben Rómában ösztöndíjas. 1999-ig szorosan együttműködik a kecskeméti Petőfi Nyomdával és a Katona József Színházzal. Fő szakterületei: a plakát-, kiadvány-, embléma- és arculattervezés. 1987-ben – Ducki Krzysztoffal, Orosz Istvánnal és Pinczehelyi Sándorral közösen – DOPP néven művészeti csoportot alapítanak, s számos közös kiállításon mutatkoznak be. 2008-ban Pócs Péter megalapítja a „Magyar Plakátmagány Társaságot” (PPT). Pilinszky János nyomán az egyre nyilvánvalóbb emberi és alkotói magárautaltságra hívja fel a figyelmet. „Alvó szegek a jéghideg homokban. Plakátmagányban ázó éjjelek. Égve hagytad a folyosón a villanyt. Ma ontják véremet.” (Pilinszky, [1946] 1956.) 2010-ben végez a Nyugat-Magyarországi Egyetem Faipari Mérnöki Karán, ahol Formatervező Művész diplomát kap.

Jelenleg Kelet-Afrika legnépesebb városában, a kenyai Nairobiban él. Hogy alakult így az élete?
Pócs Péter: 1957 nyarán költöztünk a Mecsek lábához, Kővágószőlősre, egy ezeréves, ezerlelkes kicsi falu annál is kisebb tízházas lakótelepére. A legendákkal átszőtt hely, a varázslatos környék számtalan kalandot kínált. A gyermeki fantázia szárnyalását, a felfedezéseket, megismerést semmi sem zabolázta. Kedvenc álmodozó helyeim, a Jakab-hegy tetejének kiugró ormai, a Babás-szerkövek, a Zsongor-kő; azokról kémleltem az alattam elterülő tájat, az apró falvakat, a pellérdi halastavakat, a messzeségbe olvadó távoli Jugoszláviát. Álmaimban újra és újra „bejártam” ezeket a területeket, kiterjesztett sas szárnyaimmal vitorlázva más és más szögből csodáltam a látványt, ízlelgettem szabadság több dimenziós szédítő mámorát. Imádtam repülni. Vonzott az ismeretlen, a másság. Gyakran elvágyódtam. Később, amikor csak tehettem utaztam, és hosszabb-rövidebb időre itt-ott le is telepedtem. Dánia, Albánia és most Kenya azok a helyek, melyekre feleségem munkája révén hosszabb időre juthattam el. Lukács fiúnkkal most Nairobiban élünk.

Ez lett mára „a világ közepe”?
PP: „A világ közepe” nem egy állandó, fix, meghatározott pont. Az mindannyiunknak más és más. Nekem a Világegyetemen belül, a Földön az a hely, ahol tartózkodom, ahol élek. Ez az a hely, ahol közvetlen, szoros és kölcsönös kapcsolatom van a környezetemmel, annak minden dimenziójával.

Kenyából mennyire figyeli a hazai közélet fejleményeit?
PP: Magyar vagyok. Felelős, (ön)tudatos magyar állampolgár. A gyökereim Magyarországhoz kötnek. Nem lehetek közömbös a hazám történéseire, ezért fő vonalaiban követem, és próbálom megérteni az ottani eseményeket.

Ön „gyárilag rebellis”?
PP: Első gyerekkori emlékeim egyike 1956. Láttam, hallottam a tankokat. Apám megmutatta a halottainkat. 57-ben nem voltam hajlandó verset mondani Április 4-én. Nem voltam kisdobos, úttörő se, KISZ- és párttag meg pláne nem. 1969-ben egy évre kirúgtak a Pécsi Művészeti Gimnáziumból. 1982-ben Moszkvában – mint a Fiatal  Képzőművészek Stúdiójának delegált vezetőségi tagja – összeverekedtem a tolmácsunkkal, aki Jurij Andropov (56-os magyarországi szovjet nagykövet) titkára volt. 1983-ban bírósági ítélettel elkobozták a müncheni Nemzetőr emigráns szerkesztőitől becsempészett könyveimet. Időnként megfigyeltek, máskor meg lehallgattak. Eszterhás Péter – az egykori ’56-os forradalmár, dániai emigráns rendező, műfordító – szerint ha „akkor” vele egyidős lettem volna, minden bizonnyal én is a forradalmárok között találom magam. És van más is a tarsolyomban. Szerintem se rebellis, se deviáns nem vagyok, csak egy tudatosan ösztönös ember.

Mi lett a legendás DOPP sorsa?
PP: A DOPP csoport 1987-ben, a méltán híres francia Grapus hatására és mintájára alakult. A sikeres közös hazai és külföldi kiállításokat követően, vezetésemmel a DOPP Grafikai Stúdiót is létrehoztuk. A „rendszerváltás” meghatározó politikai plakátjai (MDF, SZDSZ és FIDESZ) ekkor és ott, de egyéni megközelítésben, ráadásul saját meggyőződés alapján születtek. Az egyre erősödő és megkövesedett nézetkülönbségek eredményeként a grafikai stúdióból kiléptem, azt követően a DOPP-csoport lassan-lassan elsorvadt.

A Magyar Plakátmagány Társaság még mindig elhagyatott?
PP: Ez a formáció sem előzmény nélküli. Egykori DOPP alapítók – Ducki Krzysztof, Orosz István, Pinczehelyi Sándor és én – az ellentéteinket félretéve, rövid mosolyszünetet követően, 2004-ben úgy határoztunk, elismert magyar tervezőkkel kiegészülve, a magyar plakátművészet fennmaradását szem előtt tartva, létrehozzuk a Magyar Plakát Társaság-ot. Ez a szervezet ellenszavazat nélkül, az MPT elnöki tisztét rám ruházta. 2005-ben Dániába költöztünk, ezért a megbízatást önként visszaadva, csak alelnöki megbízatást vállaltam. A társaság hangadóinak véleményével Koppenhágából gyakran ütköztem, a folyamatokat sem láttam tisztán, ezért ezt a pozíciót is felmondtam, majd később (az egyik meghatározó tag sugallatára) az MPT-ből 2008-ban távoztam.
Ilyen és hasonló történeteket követően, továbbá Pilinszky János Négysoros-ának hatására 2008-ban megalapítottam a magam egyszemélyes Magyar Plakátmagány Társaságát. Valamennyi magyar tervezőgrafikusi kapcsolatomat, szövetségi és alaptagságomat felszámoltam. Megleltem és elfogadtam a magányt, mely kódolva volt. A magam tagja vagyok.

Nemzetközi elismeréseit, díjait, kitüntetéseit felsorolni is embert-próbáló feladat. Melyikre a legbüszkébb?
PP: – Az elismerések száma inkább számos, mintsem számtalan. Több esetben voltam díjzsűri tag. A műfajt mérni, sokezerből néhányat kiválasztani, objektíve igen nehéz, a szubjektív tényezők jobbára felülkerekednek. Bár a lobbizás elismert szakma, de általam nem kedvelt, gyakorolt szokás. Ezért azt gondolom, bár a díjak igen megtisztelők, valójában jelzések csupán. Tartást adhatnak, és arra jók, tudd, hogy valami figyelemreméltót sikerült összehoznod. Valódi elismerés az, ha valaki arról mesél: „már a negyedik helyre költöztünk, de 35 éve a főhelyen ugyanaz a plakátod lóg.” 1993-ban a plakáttervezők doenjei kiválogattak száz tervezőtől 100 plakátot, melyek Európában és az Amerikai Egyesült Államokban 1945-1990 között születtek. A plakátokat nagy méretben újra nyomták, az anyag világkörüli úton lett bemutatva. Egy 100-as szériát és egy reprezentatív albumot én is őrzök. Nem akármilyen társaságba keveredtem.

„Gúny, öngúny, világmagyarázat.” Tapasztalatai szerint könnyen megértik az emberek a vizuális jelképek rejtett üzeneteit?
PP: A plakát egy nyelv a sok közül. Magam ahhoz a grafikus generációhoz tartozom, akik úgy művelik ezt a nyelvet, hogy a tartalmat és a formát egyformán fontosnak tartják. Előszeretettel használom, keverem a szimbólumokat, szólásokat, közmondásokat. Ezek az eszenciális tartalmak, jelentések, az üzenettel ötvözve, leegyszerűsített, érthető vizuális formában igyekeznek az embereket meglepni.
Nem tudom, hogy ez mindig sikerül-e, de: olyan kalappal köszönök, amilyen van.

Életművében gyakori az abszurd vagy fanyar humor. Vannak „szent témák”, melyekkel nem illik viccelni?
PP: Talán voltak, de 2020-ban már semmi nem szent, semmi sem tabu többé. Amivel nem lehet viccelni, az maga a humor. A hajléktalanság, az egészségügy, a mentális lerongyolódás, a menekült kérdés, a kilátástalan mélyszegénység, a kizsákmányoltak és megalázottak élete, a szolidaritás hiánya, az öko-krízis és egyebek minden oldalról nézve tragikomikusak, mert kezelhetők, mert megszüntethetők lennének. És ez nem vicc. Ahogy a globális forradalom sem lesz majd az…

Van olyan munkája, amivel kapcsolatban úgy érzi, hogy totálisan félreértették a művészi szándékot?
PP: Nyílván több is akadt, bár én csak kettőről tudok. Pályám kezdetén, a MOKÉP-es időszakban, 1981-ben került utcára az egyik első plakátom. Harangozó Márta az Esti Hírlapban nekiesett. Irgum-burgum ezt írta: „Ülök a buszon, bámulok ki az ablakon, látok egy plakátot, de a szövegét nem tudom elolvasni, várom a következőt, hogy megfejthessem. Na! Ott van! Látok egy metaforikus, farkába harapó kígyót, zöldekkel festve, felette a szöveg vörössel. Kénytelen voltam egy megállóval előbb, a Bajza utcánál leszállni. Na, végre, olvasom: Dürrenmatt: A bíró és a hóhér.”
1985-ben a magyar plakátot ünnepeltük, ennek örömére készült a „100 éves a magyar plakát” triptichonom, melyet az Év Legjobb Plakátjai kiállításra másokkal együtt be is adtam. Az eseményen fődíjat a Kecskeméti Animációs Filmszemle plakátom nyerte. Érdeklődtem a zsűritől, hogy a plakát triptichonom második eleme miért nem szerepel, miért maradt ki a kiállításból? Máté András a döntést így indokolta: „Petikém, egy rossz nyomatot, nyomdai selejtet nyújtottál be, ahol tükörfordított, ezért olvashatatlan a felirat”. (…) Ez a sorozatom (a szándékos selejttel), 1986-ban a Brno Nemzetközi Grafikai Biennálén bronzérmet nyert.

Manapság is kísérletezik különleges technikákkal, mint korábban például a színezett sólisztgyurma-plasztika, a festett pirogránit, vagy az ezekről készült objektfotók esetében?
PP: A plakátnak vannak személyiségjegyei, melyekkel a tervező ruházza fel. Ezek a jegyek egyszerre stilárisak és tartalmiak. Ezek alapján azonosítható be a szerző. A témák feladványok, melyeket a tervezőnek úgy kell megoldania, hogy a vizuális üzenet a néző, befogadó agyába égjen, emocionális hatást gerjesszen. Kezdetben volt a sógyurma, ahol kihasználtam az anyag nyújtotta parodisztikus lehetőségeket (deformálódás, elmászás, összerogyás). És közben felfedeztem, hogy mi mindenre lehet használni a három dimenzió nyújtotta lehetőségeket, a kameraállást, a látószöget, a fényt és árnyékot. Ahol fény van, ott árnyaknak is kell lennie, ezért mást és mást tudó anyagok, eszközök is egyre gyakrabban kerülnek felhasználásra. Ma azt vallom: egy gondolat, egy plakát megfelelő megformálása hol ezt, hol azt, hol ilyen, hol olyan anyagokat igényel. A munkám a klasszikus grafikai eszközök mellett hol beemelt, hol készített tárgyegyütteseket, hol szkennelést, hol fotózást feltételez.

Miként látja a „magyar karma” helyzetét 2020-ban, és az elkövetkező években?
Pócs Péter: A „Hungarian Karma” 2009-ben, a „rendszerváltás” évfordulójára, egy általam szervezett, dániai csoportos politikai plakátkiállítás zászlajaként készült. A kiállításhoz Ducki Krzysztof, Orosz István és jómagam ennek a 20 évnek a politikai és szociális terméséből válogattunk. A katalógusba mindenki, a habitusának megfelelve, gondolatokat csatolt. Én akkor, 11 évvel ezelőtt, ekként proféciáltam: „Megemésztetlen múlt, öklendező jelen, felzabált jövő. Magyar karma.”
Ez a kép mára tovább sötétedett.