KOZÁR ALEXANDRA legújabb novelláját olvashatják. 

Kozár Alexandra író, publicista

Kozár Alexandra író, publicista

A zenekar két végén ültek. A tubás a legszélén, jobbra, a harsona- és trombitaszekció mellett. Azt a böhöm hangszert nem is lehetett volna a sor közepén elhelyezni. A tuba záróaktus volt, lezáró elem. Olyan impozáns, hogy alig látszott ki mögüle a megszólaltatója.

A pikolós a fuvoláktól balra, a fafúvósok bal végén kapott helyet. Ő is lezáró elem volt, csak épp a kicsinységével. Tőle balra már csak a hegedűsök sűrűsödtek karéjba, akik viszont őt is kitakarták, s mivel csöppnyi, kétaraszos instrumentuma nem haladta meg szintén csöppnyi termetét, könnyen elbújhatott a szimfonikus nagy egészben.

Mindketten kivételezett helyzetben voltak, hisz pikolóból, tubából is egyetlen volt a zenekarban, ők jelentették a hangszert, az egész szólamot. Az első- és másodhegedűsök tucatnyian, a nagybőgősök hatan, a fúvósok hármas-négyes csoportokban osztoztak a felelősségen. Ha egyikük megbetegedett, még elő lehetett adni a művet, ha a többiek némi igyekezettel elfedték hiányukat, nem maradt el a koncert. Tuba és pikoló nélkül azonban nem volt hangverseny. Ha velük történt valami, beugró művészt kellett hívni vagy más darabot játszani.

A pikolós már hat éve itt játszott, a tubás csak nemrég érkezett a zenekarhoz, álláshirdetésre.

Azonnal titkos vonzalom alakult ki közöttük. Megérezték a két végletet a hangszereikben és egymásban. A pikolós, ha épp nem volt szólama, csak mintha a kottát figyelné, oda-oda sandított a tubásra. Nehéz volt persze a fuvolások, oboások és klarinétosok sűrű során át ránézni, ha pedig a műben hárfa is szerepelt, szinte már lehetetlennek bizonyult. Ilyenkor még a hárfa húrjai, s az azokon játszó finom kéz is útjába állt a szerelmes pillantásoknak.

A tubás valamivel egyszerűbb helyzetben volt, ő ugyanis egy leheletnyit a fúvósok előtt ült, már csak azért is, hogy legyen elég hely a ménkű hangszerének. Így szabad pillanataiban — bőven akadtak ilyenek — a pikolóson feledhette tekintetét.

Érzelmeikről sose beszéltek, sőt, szinte nem is beszéltek egyáltalán. Mégis egyértelmű volt, ők ketten egymás választottjai. Nem tudtak semmit a másikról, van-e valakije, családban él vagy egyedül, még azt se, hány éves. De mindketten reménykedtek, hogy nincs vetélytárs, akivel meg kéne küzdeni. Egyikük sem volt kezdeményező típus, gondolták, majd kialakul a valós, szavakra épülő közeledés is, jő, aminek jőnie kell.

Egyszer aztán az egyik próbára a tubás nem jött el.

A nagynevű zenekarban legendás volt a fegyelem, a szigor, a munkarend. A Maestrót New Yorktól Pekingig ünnepelték. Nem lehetett késni, hiányozni, lógni. Mindenki pozíciójára három másik állt sorba.

A karmester szigorúan tekintett a tubás üres székére, s megkérdezte, tud-e róla valaki valamit. Senki nem szólt, mit is szólhatott volna, hisz nem mondott nekik semmit. Zárkózott ember volt.

Ekkor a pikolós vékony hangon, félszegen felszólalt.

– Megbetegedett az édesanyja.

A döntést egyetlen pillanat alatt hozta. Tudta, meg kell mentenie a kollégáját, mert aki igazolatlanul hiányzik, pláne főpróba héten, az repül. Tudta azt is, valami nyomós okot kell felhoznia, ugyanakkor nem végzetest. Nem mondhatja, hogy meghalt az anyja. Azt se, hogy kórházban van, ilyen konkrét, baljós dolgot nem reszkírozhat. S mivel ritkán szokott felszólalni, szinte soha, senki nem vonta kétségbe szavait. Azon ugyan kicsit csodálkoztak, honnan tudja, hisz sose látták őket beszélgetni, s valóban, nem is beszélgettek soha. Titkos tekintetváltásaikat eddig még nem fedezték fel, egyrészt mert olyan távol ültek egymástól, másrészt minden egyéb hangszer szólama zsúfoltabb volt, nem volt mód játék közben nézelődni. Egyedül nekik voltak hosszabb szüneteik. Viszont amikor játszottak, egymásnak játszottak. A pikolós különösen gyöngédre vett egy-egy trillát, futamot, a tubás szerelme minden viharát a hangszerébe fújta.

Másnap megjelent a tubás, csapzott hajjal, kialvatlan, viharos tekintettel. Már mindenki a helyén volt, a Maestro beintésére várva. A tubás megvert ábrázattal loholt a karmester felé, hogy a drámát fülébe súgja. Kegyelemre nem számított, annál inkább üvöltésre, azonnali megszégyenítésre, nyilvános kirúgásra. Félig se vergődte át magát lehorgasztott fejjel az orkesztrán, mikor a karmester kedvesen megszólította.

– Hagyja csak, kolléga. Üljön a helyére. Már vártuk. Hogy van az édesanyja?

A pikolós szeretett volna megsemmisülni, hogy ilyen helyzetbe hozta éppen azt, akit annyira szeret. Lehet, hogy már nem is él az anyja. A tubás ellenben hálával tekintett a karmesterre, s félénken motyogta:

– Köszönöm Maestro, már sokkal jobban.

A pikolós szívéről mázsás kő esett le.

A tubás, mikor magához tért, megvilágosodott, s olyan szerelemmel nézett rá, mint még soha.

Aznap minden szenvedélyét és háláját a tuba zengő mélységeibe fújta. A pikolós meg trillázva szárnyalt örömében, hogy igazzá vált kegyes hazugsága.

Este a hangversenyen mindkettejüknek hosszú szólója volt a ritkán játszott szimfóniában. A Maestro a mű végén külön felállította őket, s a zenekar hosszan, önfeledten tapsolt a megdicsőült kollégáknak.

Gézának, a pikolósnak és Hajnalkának, a tubásnak.