Akárhányszor nézegetem a fotókat, visszakerülök abba az időbe és térbe, ahol a képek készültek és mindannyiszor eszembe jut Roland Barthes „megfagyott ideje” az „ez volt” kifejezése. A kép a visszafordítható idő illúziója, mert most amikor nézem a képet, tagadhatatlan az a pillanat, amikor az utcán ülő és szomorúan kéregető gyermek felnéz a kamerába, a lencsébe meredő fényes tekintete, vagy amikor egy afrikai faluban az öreg kéz megfogja a kis kezet és átadja az agyagformálás több ezer éves tudományát.

André Bazin írja tanulmányában, hogy „a fotográfiai kép a festészetet felváltott objektivitás” lett és vitathatatlan, hogy a képmanipulációt félretéve, a kép tanúskodik egy kor érzés és értelemvilágáról, legyen az Robert Capa „A milicista halála”, vagy McCurry afgán zöldszemű fátyolos lánya.
Az antropológiai fotó a kultúra tükre, a tárgyi kultúrát igyekszik visszaadni a vizualitás nyelvén keresztül. Sokan keresték a fotó titkát, hogy mitől marad meg bennünk egy fotó és mitől nem a sok más többi. Henri Cartier-Bresson szerint a fotó lelke: a „decisive moment”, a döntő pillanat és abba sűrűsödik minden, ott fagy meg az idő örökre.

„Az én Budapestem”

A kép az érzéseink, vágyaink kifejezése, hiszen amikor a távoli törzsi kultúrák mesevilágát nézzük, ott vagyunk abban a mítoszban, elhagyjuk saját valóságunkat, hogy részt vegyünk a vizet vivő gyermek és fején gyümölcsöket hordó nő falujában zajló életben.
A kép a múltunk lenyomata bennünk, mindenki fiókjában ott a családi barnított kép vagy ma már a számítógépén az egész világ tükre.
A kép befolyásol, manipulál, hat és kérdésekre sarkall, elindít, és katalizátorként részt vesz személyiségünk fejlődésében, önmagunk és a világban való lét felismerésére, reflexió és önreflexió.
De az a folyamat, ahogyan befogadjuk, a kép saját és önmagunk története, a kultúra hangja és visszhangja.
A KÉP, MINT BEFOGADÁS, A FOTÓ ÚTJA A KULTÚRÁKON ÁT
Nagyon érdekes az, ahogyan a különböző kultúrákban élő emberek reagálnak a fotózásra, milyen jelentése és szimbolikája van a képnek más-más földterületeken.
Az szinte elképzelhetetlen, hogy egy sentinelle-i törzs bármely tagjának arcáról portrét készítsen az ember, hiszen nemrég ölték meg a buzgó amerikai keresztény misszionáriust, aki téríteni szerette volna , a 60 000 éve izoláltan élő szigeti törzset. Ugyanaz a folyamat zajlott le, mint amikor Cook-ot megölték a hawaii bennszülöttek, mert azelőtt Lono istent látták benne, de Cook nem tudván, hogy a makahiki szezonnak vége lett, 1779 január 17-én a második eljövetelét rosszul időzítette és összezavarta a szigetlakókat. Ha lett volna antropológiai tudása, talán életben marad, ahogyan életben maradt a sentinelle-i szigeteket meglátogató indiai antropológusnő Madhumala Chattopathyai, aki előtt 1991-ben a sentinelle-i törzs letette az íjat.
Ha az afrikai több ezer éves kultúrát szemléljük, ugyanezt a folyamatot láthatjuk. Amikor egy szenegáli faluban, Mbourban jártam, és fotót szerettem volna készíteni az emberekről, mindenki elfordult, a gyermekek elszaladtak. Később egy ottani barátom, akit megkérdeztem, miért van ez, elmondta, hogy ha fényképet készítek bárkiről is, elveszem a lelkét. Olyan ez, mintha megtudom a titkos nevét, akkor rendelkezhetek a sorsa fölött. Hiszen a zsidó vallásban sem lehet kiejteni Isten nevét. Le sem lehet írni.

Havannában az afrokubai Palo Monte rituálét szerettem volna fotózni, ami egy ősi kongói-angolai mágián alapuló rítus, de a szellemi ember azt mondta, kapcsoljam ki a kamerát. Itt szellemek vannak jelen és megbüntethetnek, őt is, engem is. Mivel természettudományokat tanítok, s ezekben az egzakt tudományokban hiszek, nem foglalkoztam azzal, amit mondott, kinyitottam a kamerát, hogy fotózzak, filmezzek. Pár másodperc múlva, a kép elkezdett mozogni lila hullámok jelentek meg, a kamerámról eltűnt minden, befeketedett és már nem tudtam használni.
Elektromágneses tér, gondoltam vagy a feltöltött aksi mégis lemerült, kontakt-hiba vagy bármi, amit a nyugati értelmem megmagyarázhat, kerestem a logikai fonalat, de nem találtam. Persze, az sántított, hogy előtte mondta a palero, kapcsoljak ki mindent. Ő is tapasztalhatta ezt a hatást, mondtam magamban, nem a szellemek, hanem a tapasztalat beszél. Pedig, mint antropológus tudhattam volna, hogy egy kultúra rendelkezik saját eszköztárával és több ezer éves titkaival, az orális hagyomány csodájával, a soha le nem írt vagy lefényképezett tudással. Pár fotó lett, de film többé soha. Ott nem.
Indiában a slam területén több száz gyermek odaszaladt hozzám, hogy fotózzam őket, aztán lassan csatlakozott az egész család. Soha senki nem kérte, hogy mutassak meg egyetlen fotót sem róluk. Beálltak a kamera elé, aztán továbbszéledtek és én azon gondolkodtam, miért fontos nekik ez a kamera általi rögzítés. Talán ezzel tűntek ki a nyomorból, talán hitték, hogy a pillanat megörökíti őket együtt és gondtalanul. Indiában nagyon sok jó fotós van, de India adja magát, színeivel, mesevilágával, spiritualitásával és nyomornegyedeivel.
Nehezebb volt a dolog Jeruzsálemben, a Mea Shearim, ortodox negyedben, ahol egyáltalán nem lehet fotózni az ötszáz évvel ezelőtti hangulatot, ahol minden kislány két copfos és hosszú szürke ruhás és minden három évnél kisebb kisfiú hosszú fürtökkel szaladgál elegáns fehér feketében és kaftános, harisnyás, kalapos urak beszélgetnek a megafonnal híreket bemondó autó árnyékában.
Megpróbáltam persze elkattintani a fotót, de odajöttek a gyermekek és leköptek. Rémülten néztem hátra a mérgesen reagáló szülőkre és megértettem, hogy nem lehet ennyire beavatkozni egy kultúrába, ha ott vagyok, és befogadott, tartsam be a szabályait.
Tibetben, négyezer méteren a négyszáz láma lakta faluban zuhogott az eső, amikor fotózni akartam. Ilyen helyeken, már semmin sem csodálkozom. a lámák nem engedték a közeli fotózást. Ahol a spiritualitás a tét, a dokumentáció nem része a rituáléknak. Nem hiába tiltakozott Sergiu Celibidache román karmester hangversenyei felvétele ellen, hiszen a hangversenyt egy rituálénak tartotta, és ahogy egy rítuson a fotót sem lehet, szabad rögzíteni, úgy a zenét sem, mondta, mert a pillanat varázsa csak magáé a pillanaté.
Tibetben egy lámánál laktam, aki nagyon elismert volt azon a vidéken. Nem engedte lefotózni magát, csupán egyszer, de csak azért, hogy emlékezzek és nem adott engedélyt a közlésre. A kezét lehetett fotózni, az arcát soha. Az arc a lélek tükre és a lelket nem lehet fényképezni.
Amikor a Keleti Pályaudvaron a menekültekről akartam fotókat készíteni és persze jól ismertek, hiszen minden délután labdáztam a gyermekekkel, a felnőttek nem engedték, hogy fényképezzem őket, de gyermekeikről csinálhattam bármennyit, büszkén, fáradtan tartották őket ölükben, ahogy egész úton több ezer kilométeren. Az ok a félelem lehetett és ugyanakkor a kulturális különbség is.
Soha nem volt kiállításom azokról a gyermekekről, néha végignézem az arcokat és elgondolkodom, mi lehet a sorsuk.

„Az én Havannám”

A legszívszorongatóbb fotóm, a kubai nyolcvanhárom éves nő, akit egész Havanna ismer, az öreg Frida Kahlo, virágokkal fején, aki harminc éve ül egyik terasz előtt és minden turista fotózza. Egyedül él, rég elhagyták. Néha adnak egy kis pénzt neki. De majdnem minden kiállításon, ami Kubáról készül, ott van a képe, nemrég egy francia fotós árulta, méregdrágán.
Itt feltevődik egy másik etikai kérdés, hova lesz a szubjektum a világhírnév árnyékában?
Pár éve volt a botrány, amikor Stewe McCurryt felkérte a zöld szemű afgán nő, hogy fizessen neki egy bizonyos összeget, amiért a kép körbejárta a világot, neki pedig szöknie kellett négy gyermekével és szegénységben élni.
Ám a fotózás etikája egy más terület, amiről sokat lehetne és kell beszélni.
Sokszor nézegetem a fotókat, velük járom be a világot újra és újra.

„Az én Indiám”

A kép rétegei
Egyetlen képnek legalább három rétege van.
Az első: amit a szemlélő lát, a színek, a formák, a hangulatok, a fotográfia esztétikai mivolta, amit a néző értelmez, a kontextus, a jelentés, a kultúrába való helyezése.
A második: amit a fényképész lát, aki a pillanatban van, aki résztvevő megfigyelője az eseményeknek és aki megfagyasztja az időt, hatalmába keríti a fény és az árnyék játékát.
A harmadik pedig az igazi kép, ahogyan ő létezik saját kultúrájában, azokkal a tér-idő koordinátákkal amelyekkel és amelyekben él, a környezete hatásával és az ok-okozati tényezőkkel, amelyek meghatározzák létét és saját valóságának kivetítődését.

„Az én Itáliám”

Amikor egy indiai fotóssal workshoppoztunk, akit addig nagyon szerettem a képei miatt, az érzékenység miatt, amivel fotóit készíti, a kiváló spontán szituációk rám gyakorolt hatásaiért, megértettem valamit. A kép soha sem lehet a valóság, ami mögötte van, csak része annak és így is kell rá tekinteni.
Emberek ezrei csodálták a fotóit, melyek bejárták Indiát. Nincs is ezzel semmi baj, a képek továbbra is csodálatosak. De az a dokumentumjelleg, ami miatt csodáltam, akkor és ott szűnt meg, amikor minden egyes képét beállította, a gyermek százszor kellett megnyomja a kút karját, az öreg nő a sátorban, aki életében nem cigarettázott, szétköhögte magát, amíg megszületett a cigarettázó portré.
Itt jön be a harmadik réteg, amit a néző nem láthat. Ezzel vissza is jutottunk a fotók manipulációs erejéhez.
Egyszer végeztem egy kísérletet egy iskolában. Egy félvér lányt beöltöztettem törzsi ruhákba, kifestettem, ahogy az Omo Valeyban ki vannak festve az etióp mursi törzsek, lefotóztam, a háttérnek egy afrikai falut „photosoppoltam” és megmutattam az osztályokban, mint utazásaim egyik fotóját. A sok afrikai kép között szerepelt. Soha nem jártam Etiópiában, de ez nem is volt érdekes. Hetven gyermekből egyetlen egy sem állapította meg, hogy hasonlít a lányra, aki közöttük ült.
Megmaradtak az első rétegnél, a varázslatos Afrikában, ami a képen volt.
Egy hasonló trükköt sütött el egy beduin a Wadi Rum sivatagban. Beöltöztette a barátnőmet fekete csadorba az igazi árus helyett és odavezetett, hogy készíthetek a nőről képet, csak adjak valami pénzt, mert itt nézi a férje. Körülnéztem, hogy biztosan megtehetem-e. a beduin intett, hogy igen. Az asztalra helyeztem a pénzt, mire a barátnőm felemelte a fátylat. Szőke volt és kékszemű, nevettünk. Bátran lefotózhattam volna és kitehettem volna egy kiállításon, mint autentikus sivatagi árust. Ki tudta volna rajtam és rajta kívül, ki van a képen? Megmaradtunk a második rétegnél, ahogy a fotós látja.
Akkor mi a valóság? Minden, hisz ez is egy valóság. a kép valósága. Vannak képek, amelyeknek olyan a kisugárzásuk, hogy hangsúlyozottan bennük van a „decisive moment” a döntő pillanat és mágikusan hatnak a nézőre, aki képes befogadni a kép jelentését. Ha a saját képeimet nézem, ilyennek látom a jordániai utcán ülő hajléktalan gyermeket, ezt a tekintetet nem lehet beállítani, ez pontosan a megfagyasztott idő és benne minden, ami körülötte van, vagy ilyen a fehér állatot megérintő fekete kéz, állat és ember szimbiózisa az ősidőktől fogva, a történelem rétegein át.
Barthes mondja ki ezzel kapcsolatban is a lényeget: „A fotó akkor hat rám, ha elvonatkoztatok a vele kapcsolatos szokásos blablától: „Technika”,  „Valóság’, „Riport”, „ Művészet”, stb.: ha nem mondok semmit, lehunyom a szemem, és hagyom, hogy a részlet magától eljusson az érzelmi tudatomig.”

KIÁLLÍTÁSOK – KÜLÖNBÖZŐ KULTÚRÁKBAN: AVAGY MIKÉNT FOGADJA A KÉPET A NÉZŐ
Volt egy alkalmi kiállítóhelyem, Budapest turisták által sűrűn látogatott helyén, a Gozsdu Udvarban. Nem volt ez igazi galéria, de mégis akként funkcionált. Ott állítottam ki az első „Színeim története” fotósorozatot.
Nagyon sok országból nézték meg és a legérdekesebb az volt számomra, ki milyen képnél állt meg. Mindenkit más fogott meg. A kínai gyermekpszichológus egy tunéziai sivatagi kislány képét nézte, ahogyan a homok belement a szemébe. a tekintetét, és amit mögötte látott. Egy ukrán üzletember megállt a kendős ortodox fiatal nő előtt, akinek csak a háta látszott és a kendőt megigazító kéz. a hosszú kecses nyakába lett szerelmes, a mozdulatába és annak eleganciájába. Lehet sok nőt elért már életében, de ez a nő rejtély maradt számára. Olyan volt neki, mint Kane-nek a „Rózsabimbó”.
Az izraeliek a brooklyni zsidó kisgyermekét ölében vivő apa mellett álltak meg, mintha az a gyermek őket nézte volna, pedig csak a fotóst nézte félelemmel és bizonytalansággal.
Az amerikai sportos férficsapat a gyönyörű fekete nőt bámulta az Eiffel Torony lábánál.
Akkor jöttem rá, hogy mindenki a vágyait keresi a képben, megéli a szorongásait, a félelmeit, a gyönyöreit, az elérhetetlenséget. Izrael bizonytalan békeidői, az  USA nőideálja, Kína konzervatív oktatási rendszere és a szabadság utáni álma, Ukrajna fekete világa és a tisztaság utáni vágya, mind ott voltak azokban a megállásokban azoknál a képeknél.
Susan Sontag írja: „Fényképezni annyi, mint részesévé válni valaki (vagy valami) halandóságának, sebezhetőségének, változékonyságának. Minden fénykép – éppen, mert kihasítja és megdermeszti a pillanatot –, az idő mindent fölemésztő kérlelhetetlenségéről tanúskodik.”

A Gozsdu Galériában jöttek-mentek az emberek. A megnyitó hagyományos volt, Harle Tamás barát rádióriporter nyitotta meg, kedvesség és báj volt minden szava. Volt egyfajta szabadság a kiállításban, ezt most így utólag úgy nevezem: A művészet és annak értelmezése.
Az Izraeli Kulturális Intézetben hagyományos kiállítás volt, jól szervezett, hivatalos körülmények közt. Az igazgatónő elmondta beszédét és Forgách András író brillírozott, öltöny-farmer tornacipőben. Eljött azelőtt egy nappal és minden képet végignézett. Ő csak így beszélhetett róluk, ha átéli őket. Azóta sem láttam emberben ennyi alaposságot és átélést. Ott volt a képekben, a képekkel abban a pár pillanatban.
Aki sokat utazik, és nem csak Szolnok és Budapest között, hanem a világ minden tájára eljut, és ráadásul egy nagyon kiváló fényképezőgép is van nála, arról nem beszélve, hogy professzionális fotográfus, annak könnyű a dolga – gondolhatnánk. Akárhová néz, bárhol jár, rengeteg érdekes dolog történik, szép emberek járnak az utcán, süt a nap, minden csupa szín, varázs. Ahogy Baudelaire írja Útrahívás c. versében: „Hűs alkonyi csönd / tűzglória önt / városra, mezőkre csodás színt / és permetező / langy álma besző, / skarlát, arany és üde jácint. // A világ ott csupa rend, / szépség, gyönyör, pompa, csend.” (Szabó Lőrinc fordítása.)

„Az én Romániám”

Ha csak a Facebookot nézegetjük, abba se tudjuk hagyni, annyi képet tesznek föl. Naponta milliárd kép készül a világról, esküvőről, hajléktalanról, iskolásokról, focimeccsek tribünjéről, szerelmesekről, akrobatákról. Mi akkor mégis Turós Margaréta képeiben a különös? Miféle történetet mesél el, ami csak az övé?
Haladjunk cikkcakkban végig a képeken!
Tényleg a színek itt a legfontosabbak, mint azt a kiállítás címe sugallja? Vagy nem is azokról a külső, a dolgok felszínéről visszaverődő, vagy belülről, az ember bőrén átderengő színekről van szó, amelyekre először gondolnánk? Hát nem – mondom én, nem azokról a színekről van szó itt, hanem az érzelmek színéről. Az arcok mögé képzelt történetek színéről. Margaréta nem színészkedik: veszélyes képeket készít, melyeket eltakar a szelídségük és szépségük. Veszélyes úton indul el: ha csak elsiklunk a képek előtt, ez fel sem tűnik, idillinek tűnnek, de ha megállunk előttük és elolvassuk a hozzájuk tartozó történeteket, egyből világossá válik, hogy szó sincs idillről. „Először a dombot nézzük a képen, aztán a képen a dombokat”, idézi a kínai mondást az egyik történetben a fényképész. Először nézzük a képet, és aztán rájövünk, hogy melyik történet része.” – Forgách András.
Talán száznál is több ember eljött, az ajtó előtt is voltak, meghallgatták Vered Glickman és András beszédét, Burns Kati különböző kultúrák dalait adta elő, majd a nézők sorra nézték a képeket. Volt egy öregúr, aki megállt a sri lankai fekete kéz előtt – ami a zöld lombot fogja -, mintha egész életét ebbe a kapaszkodásba szorítaná, és hosszasan nézte. Később láttam őt egy zsinagógában, közelebb mentem, de nem ismert fel. A kezét néztem és a számot rajta.

A Kínai Intézetben a „Chinese Tales”-re, ami Kínáról és Tibetről szólt, inkább egyetemisták jöttek, olyan értelmiségi barátok, akiket érdekli a keleti világ, és pár régi  tanítvány. A képeket paravánokra tették és a megnyitó a lehető leghagyományosabb volt, Az ELTE kínai szaktanárnői beöltöztek kínai népviseletbe, különleges hangszereken játszottak és bemutattak hosszasan egy tea rituálét, ahol kóstolni is lehetett a teából. Meséltem a lámáról, a szellemvilágról, a kommunista Kínáról és alig hittem, hogy mindezt Európában teszem. Lágy szellő érintett meg és egy zárt teremben voltam. Talán egy elveszett keleti vers…
Ez a kiállítás: Egy elveszett keleti vers…

A Massolit Galéria egyik kedvencem, sokszor állítok ott ki. Olyan, mintha hazamennék. Nincs kerete egyik kiállításnak sem, néha van megnyitó és Dely Robi dél-amerikai dallamokat gitároz, máskor Bojtos Luca és Hettina Dominika operát énekel, vagy csak lógnak a képek önmagukban, zavartalanul. Van amikor Pecák Judit mond pár szót, de elég az ő bája is ahhoz, hogy megnyíljon egy kiállítás. Külföldi egyetemisták sétálgatnak laptopokkal, nézik a képeket, a kubai Cadillac-eket a havanai utcákon, a koloniális kopott zöld házak forgácsolt vas erkélyén kihajoló mosolygó fekete arcokat vagy az indiai kisgyermekét rizzsel etető anyát, a tibeti kis lámákat, amint sártól fekete piros palástjukat tisztítják, és arra a pillanatra elutaznak ők is messze, nagyon messze. Egyszer Younis Douva gitározott, amikor menekültek aludtak a Keleti pályaudvaron és róluk énekelt arabul, hogy legyen nyugalmuk és érezzék a békét. Azóta Younis sincs már Magyarországon, a gyermekek sem, csak a képek a falon. „A fénykép emlékprótézis” – írja Susan Sonntag.
Ez a kiállítás sorozat: Út az időben…

A „The story of Our colours” kiállítás
Delhiben volt, az indiai Magyar Nagykövetségen és Kulturális Centrumban.
Magam választottam egy indiai fotóst, mert hittem a fotói erejében. Az Intézet kinyomtatta a fotókat és saját tulajdonát képezik. A megnyitó beszédet Dr. Wilhelm Zoltán magyar konzul és Dr. Prem Singh a Chandigarh Képzőművészeti Egyetem professzora, emeritus művész mondták. Elkápráztattak az intézet egyetemistái, akik indiaiként magyarul tanulnak és beszélnek. Mi indíttathat egy indiait arra, hogy ezt a világ negyedik legnehezebb nyelvét tanulja? Talán az ázsiai gyökerek, talán Kőrösi Csoma Sándor vagy Amrita Sher Gil története, nem tudom. Az indiaiak megálltak a kambodzsai lotus virágos tó képénél, és hosszasan nézték, szinte meditáltak előtte. Nagyon érdekelte őket a portrék tekintete. Nem kérdeztek, csak nézték a képeket. Azon gondolkodtam, vajon arra gondolnak, hogy egyszer ők is eljutnak oda vagy arra, hogy talán soha. „A fényképezés az élet egyik formája.” – írta Henri Cartier-Bresson.

„Az én Kambodzsám”

A „Backpack Story” franciaországi kiállítás, egy bordeaux-i nagy galériában történt, a Laboratoire BX-ben. Mennyire mások a franciák, akár a kolumbiai származású galériás művészre gondolok, akár a közönségre. A kiállítást közösen installáltuk mi, a magyar és a francia kiállítók és galériás barátunk. Rengeteg bor fogyott, és aki bejött az utcáról, segített a képek elhelyezésében. Direktmarketing, hiszen ő biztos eljött este a megnyitóra. Rengeteg művész benézett, borozgattunk. Este semmilyen megnyitó nem volt. Mindenki jött, ment. Ott voltak a borok, a sütemények és mindenkivel beszélgettünk. Liberális koncepció, a művészet szabad, mondta galériás barátom és az is kell, hogy maradjon, tekintsünk hát így rá. Egy DJ hatalmas zenéket kevert, mindenki táncolt, majd továbbállt. Bohém, hangulatos, laza, szabad, ez volt számomra a kiállítás hangulata. Éjjel ott aludtam a Galériában, amikor zárni akartam bejött egy fiú és egy lány. A fiú nagyon hosszasan nézett meg minden képet, kiderült, hogy néma és igencsak jó fotós. Aztán bezártam az ajtót és beléptem a mesevilágba, a képeimmel aludtam, álmomban ott jártam a Himalayan megint és tzapat ettem a lámával, Tibetben. Reggel valaki kávét főzött, majdnem szívinfarktust kaptam. Egy festő reggelente festett egy hullámot egy hatalmas falon. Két éven át festette. Régebben egyetemen tanított matematikát, aztán egy napon elsírta magát a diákjai előtt, kiment és többet soha nem ment vissza. Azóta egy hullámot fest a „bordeauxi Nietzsche”.
Egy kínai ügyvédcsapat nézte meg másnap a képeimet, nagyon gyorsan végighaladtak, ahogyan fotóznak a világban, ugyanolyan gyorsan. Amikor rákérdeztem, azt válaszolták, mindent láttak. Náluk az idő cirkuláris, így nézték a kiállítást is, nincs szükségük linearitásra. Az amerikai jogász professzornő minden képre magyarázatot kért, hol készült, milyen körülmények közt és mi a története. Analitikus gondolkodás. Analitikus vizualitás.
Nemrég hívott fel egy francia lány, hogy a képeim miatt indultak el Kubába. Ott azon a képen, a panamakalapos hátraforduló kubai, az utcai Frida Kahlo, a szivaros öreg úr, a felhőtlenül játszó fekete gyermekek az éjszakában elindították a képzelőerőt. 
„A fotó arra hívatott, hogy felrázza a képzelőerőt… Nem elég, ha csupán emlékeztetőül szolgál.” – Lucien Hervé.
Ez a kiállítás: A művészet szabadsága
„A világ arcai” – kiállításom Szkopjéban volt. Apró ember várt a szállodám előtt, nem fogadta el a kávét. Ő volt a művészeti menedzser, egy híres muzeológus. Mindent megbeszéltünk, hol lesz este a megnyitó helyszíne, és hogy a Modern Art Center-ben lesz a kiállítás. Nem sokat izgultam, hiszen nem lehetett meglepetés.
Pedig volt. Amikor az éjszakában bandukoltam pár kilométert, sehogy sem találtam a Modern Művészetek Központját. Összevissza forogtam, míg valaki elgondolkodott, hogy lehet az, ahol a Francia Intézet is volt egyszer. Még pár száz méter és egy fagylaltos bódéhoz hasonló mobil ház. Bementem, három ember látogatta, az egyik a menedzser felesége, a másik egy szimpatikus könyvtáros és tolmács, a harmadik egy egyetemi tanár az Építészeti Egyetemről. Annyira szürreális volt minden, hogy azt hittem ezt nem lehet fokozni. Honnan tudhattam volna, hogy később még ezt is felül lehetett írni.
A nagyméretű kiállítás után megkóstoltuk a helyi ételeket és buliztunk egyet a macedón éjszakában.
Ez a kiállítás: : A kacsalábon forgó Balkán.

Az Insomnia kolozsvári művészeti szórakozóhely szinte már státuszszimbólum a kolozsváriak életében. Ott nem kellett izgulni, nem volt fontos ki jön, vagy nem, és ahogyan vártam, barátok és család jött el, de rég nem látott ismerősök vagy új ismerősök is ott voltak. A megnyitót Tünde mondta, a tulajdonos művésznő és tiszta szívéből jött, semmi nagy felkészülés. Akkor tudtam, hogy otthon vagyok. Tibornak interjút adtam a rádióban a világutazásokról. Valahogy minden úgy volt ott, ahogy annak idején otthagytam. Valahogy változatlan volt a levegő és az emberek kedvessége maradt a régi, még akkor is, ha az emigráció rétegei rakodtak rájuk. Nem lehet egy gyermekkort megváltoztatni. Mindig visszatértünk a régi iskolánkhoz, a tejsorokhoz a télben, az ételjegyekhez és a füstös világmegváltó egyetemi kocsmákhoz, a már nem létező lázadó Jézusokkal bennük.
Ez a kiállítás már nem is a kiállított képekről szólt, hanem a saját belső képeinkről. Rólunk.
Ha igazán látni akarsz, ne csak a szemeidet nyisd ki. Tárd ki a szívedet is!”Gaston Rébuffat. 

“Dreaming about Home”


Ha pedig azt mondom abszurd, akkor számomra ez a L’ Ojo del Cyclon kubai galéria tulajdonosa és az én történetem vele. Átrepültem egy óceánt, hogy az annyira szeretett Havannában kiállítsak, egy általam nagyra értékelt művész különös világában. Ahogy megegyeztünk, vittem a fotókat. Meghívtam a Havanna Art újságíróját és más kubai művészeti médiumokat és a magyar konzult. Ötre odamentem a helyszínre, a galéria zárva. Nem hittem a szememnek. bementem egy kocsmába és lenyomtam pár Mojitot. Véletlen vagy nem, találkoztam egy nagyon intelligens tolmács barátommal, aki az egyetemen oktat havi 20 dollárért, rám nézett és megkérdezte mi járatban vagyok. Elmeséltem, hogy egy óra múlva kellene legyen a megnyitó, amire ő nevetett és felvilágosított, hogy  a galériás szerelmes lett egy fiatal tangó oktatóba és elment egy hete egy táncfesztiválra, igencsak messze.
Nem hittem el. Hiszen minden el volt rendezve. „Ez Kuba!” – mondta a barátom.
Még aznap írt a konzul úr, hogy ott volt, de kiállítás sehol, mi lehet ennek a magyarázata?
Azt sem tudtam hova legyek, elmondtam, amit hallottam. Sajnálom – válaszolta, tudja, ez is Kuba!
Arra gondoltam, hogy kiteszem a fotókat Maleconra, a tenger partjára, hogy nézzék a szegény emberek, de fújt a szél és mindenki gitározott. Nézték az óceánt és énekeltek, az egész Havanna táncolt és velük az én lelkem is. Ugyanaz után a végtelen után vágyakoztunk. Ennyi életörömet ekkora szegénységben nem látott a világ. Akkor jöttem rá, hogy a fotók bennem voltak, bennük voltak. Mindenkiben ott voltak saját álomképei, vágyai, gyermekkora, szerelmei, a nincstelenség, a szomorúság, a kilátástalanság, Indiák és Himalayak, Amerikák és egy elinduló hajó, ami talán soha vissza nem jön többé.
„A képek ott vannak, csak meg kell őket örökíteni. A legjobb kép az igazság.” – Robert Capa.
Ez a kiállítás: A nem létező valóság feletti álom.

Ahány kultúra, annyi viselkedésforma. Ahány pillanat, annyi megfagyott idő. A kamera reflexió a világ dolgaira és önreflexió a világ dolgai felett.
A kamera eszköz és fegyver, társ a kalandozásban, hang a sivatagban, a megfogott idő csodája. A kamera mi vagyunk. Adjunk egy gyermek kezébe kamerát, olyan képeket készít, amit felnőtt soha, mert a gyermekek, bátrak és tisztán látnak, nem félnek sem a színektől, sem a formáktól, sem a fényektől, sem az árnyékoktól, úgy szólítják meg a valóságot, ahogy ő létezik.
Szipál Márton mondta egy kiállításon, amit a gyermekeknek rendeztem és ő nyitotta meg: „Látja, kérem ezt az épületet, ezeket a szögeket ezen a képen? Merne ilyet csinálni? Ez a tiszta geometria, a gyermek szeme.”
Így kell elindulni újra és újra, ezzel a bátorsággal, avagy ahogyan Robert Capa mondta: „Ha egy fotó nem elég jó, nem mentél elég közel.”
Nem is a tér, hanem a mozdulat definiálja a fotót, az a bizonyos „megfagyott idő”. Huszonkét év és egy zuhanás, ennyi lett volna Francesca Woodman, de ha ránézünk a képeire, minden ott van, amit egy nő érezhet vagy érezhetett. Vivian Mayer eldugott képei nélkül szegényebbek lettünk volna, egy kor elevenedett meg, azokon a megkerült negatívokon.
Sebastião Salgado képein egy világ pillanatai maradtak meg örökre, az etióp murszi törzsektől az innuit eszkimókig.

Akár a fiókból elővett barna képen, akár az óriásplakáton, a valóság egy lenyomata kerül elő, „
A fényképezés nem tudja megváltoztatni a világot, de meg tudja mutatni különösen akkor, amikor az változik” Marc Riboud.
Nincs más hátra, mint elindulni és megkeresni a pillanatot, de ugyanakkor hagyni, hogy a pillanat találjon ránk.
Van valahol egy kép, ami arra vár, hogy megörökítsük, talán ez lesz életünk képe.
Ezt a képet, már nem a szem fényképezi…