(Egy hónappal később… )
…és akkor képzeld el, hogy az M3-as autópályán mentünk, a kocsi tetején volt a bicikli és egyszer csak azt látom, hogy leesett a bringa a csomagtartóról az autópálya közepén… Sanyi nem tudta eldönteni, ébren van-e vagy még álmodik. Nagy nehezen kinyitotta a szemét, rádiója 6:10-et mutatott. 

Fel sem fogta még, mi történik körülötte. A rádióban kergetik egymást a poénok, a zenék, a hírek, a reklámok, de Sanyi úgy érezte, semmi sem jut el a tudatáig. Zavart volt. Érezte, hogy valami megváltozott, de még annyira kába volt, hogy nem tudta felfogni.
…megegyezett a két ország vezetője abban, hogy napokon belül elindítják az atommentesítési programot…
Kinyújtózott és körülnézett. Nem szerette a reggeleket. Későn fekvő típus volt, így kevesett aludt, ha másnap reggel korán kellett kelnie. Nyűgös volt, mint egy tíz éves kislány — jóllehet nem panaszkodott. Csak magában. De azt nagyon.
…jelentős mennyiségű csapadék várható, csak késő délutánra derülhet ki az ég, a maximum hőmérséklet 5 és 10 fok között várható…
Remek, akkor ma is el fog ázni. Kivánszorgott a mosdóba, kicsit összeszedte magát. Visszament a szobájába, és elkezdte a napi szokásos rutinját. Keresés. Sosem emlékezett arra, előző este mit hová rakott, ezt mind reggel kellett megkeresnie. Már-már pánikba esett ilyenkor: hol van az övem? Hol van az órám? Hol van a kulcsom? Hol van a pénztárcám? Hol van a cipőm? Katasztrófa. És még az eső is esik. Mit esik? Szakad…
…ezen a héten a sertéspárizsi kilója csak 599 forint…
Minden reggel megküzd ezzel a fél órával, aztán jöhet a metrózás, villamosozás és a többi. De azt élvezte. Igaz, ahhoz, hogy a sok depressziós, életunt ember között nyomorogjon 10 megállón keresztül, neki sem volt nagy kedve, de magát a közlekedési eszközt szerette. Kompenzáció.

Sanyi ritkán késik el, általában mindenhová korábban érkezik. Jobb a békesség. A legstresszesebb időszakai közé az tartozik, ha valahonnan elkésik. Rohan, rohan, de már felesleges, hiszen a késés az késés, így is, úgy is meglesz a következménye. Csak az okozott kárt tudja némiképp csökkenteni. Ma is már fél órával a kezdés előtt bent ült az iskolapadban. Új barátját, Balázst várta.

— Szia, jó reggelt!
— Szia Sanyi.
— Hogy s mint?
— Áh… anyámék tegnap összevesztek.
— Sajnálom. Mi történt?
— Igazából semmi. Mindennap veszekednek. Apróságokon. Nincs is semmi értelme.
— Például?
— Például azon, mit keres a seprű a konyhában, amikor annak a spejzben a helye. Ezen anyám olyan szinten fel tud háborodni, hogy utána már az élő fába is beleköt.
— Hát ezért tényleg kár veszekedni.
— Tudod, Anyának elég sok baja a munkahelyével, és Apával sem jönnek ki jól egy ideje.
— Az én szüleim azon veszekedtek, hogy az ágynak ki melyik oldalán aludjon.
— Ez komoly?
— Aha… Az egyik oldalon volt a fal, a másik oldalon az ablak. Apám szeretett volna a falnál aludni, mert ott sötétebb volt, de anyám attól fél, ha az ablaknál alszik, egyszer ki fog esni rajta.
— Mi??? Attól félt, hogy ki fog esni az ablakon…? Ehhh…
— Jah… És erről képesek voltak órákig veszekedni. Iszonyat.

Éles berregés hasította ketté a levegőt. Becsöngettek. Eléggé foghíjas volt még az osztálylétszám, sokan betegek voltak, a notórius késők pedig természetesen most is notóriusan késtek. Sanyiék aggódni kezdtek. Ez állandó reakció volt: nem szerették az osztályt, szinte alig volt olyan osztálytársuk, akit kedveltek volna. Elvétve akadt csupán, aki legalább valamennyire komolyan vette volna a tanulást, több olyan gyerek volt, aki bukásra áll valamiből, mint aki nem. És persze ők, ketten, ki lettek pécézve, mint a „tanárok kiskedvencei”, különösen azután, hogy Sanyi kiszállt a bandából. Balázs és Sanyi is úgy vélte, el kéne hagyniuk az iskolát.

— Anyáék azt hiszik majd, hogy gyenge vagyok és nem tudok kiállni magamért.
— Mellettem is kiálltál.
— Oké, de ők ezt nem tudják… Meg hát, egyébként is úgy érzem, túl sokat várnak tőlem. Múltkor is kikaptam azért a négyesért.
— Matek?
— Aha.
— Pedig te nagyon vágod. Mit rontottál el?
— A függvényeset. Nem jobbra toltam el, hanem balra. Ezen múlt az ötös.
— De aztán kijavítottad, nem?
— De, de azért nem dicsértek meg. Csak az a jó, ha a legjobbat hozom, de az meg olyan „természetes” nekik.
— Azért valahol érthető. Nem volt olyan rég az a bandázgatás…
— Igen, de azért… mégiscsak. Mintha átestek volna a ló túloldalára, ve…
— HALLOD ÖCSI, FIGYELJ MÁR!
— Igen?
— NE IGENEZZÉL, CSÍRA! MEGCSINÁLTAD A HÁZIMAT?!
— Nem volt rá időm…
— MOST KOMOLYAN?!
(BRRRRRRRRRRRRRRRRR)
… áh, rohadt csengő, francba! De nehogy azt hidd, hogy ezzel megúsztad…
— Azt már megúsztam, hogy végre nem kiabálsz…
— MI VA’?!
— Mi ez a kiabálás kérem?
— Semmi tanárnő, elnézést…

Napról-napra, hétről-hétre érett az elhatározás Sanyiban és Balázsban, hogy jobb félni, mint megijedni alapon, meglépik az iskolaváltást. Bár egyedül érezték magukat az osztályban, egymásra mégis tudtak számítani — különösen nehezek voltak számukra tehát azok a napok, amikor valamelyikük hiányzott. Ilyenkor nem volt, aki kiálljon a másik mellett, így hát szép lassan megtanultak saját magukért is kiállni.

És talán azt is megtanulják majd, hogyan tudnak létezni, vagy inkább túlélni ebben az osztályközösségben…