Leticiától (a Brazíliával és Peruval határos kolumbiai kikötővárostól) huszonöt kilométerre, Francisco Vigil kaucsuk-kereskedő birtokának közvetlen közelében Oscar Ordonez mérnök gyülekezett embereivel, hogy még aznap éjszaka elfoglalják Leticiát. A támadók a kora hajnali órákban feltűnés nélkül átlépték a kolumbiai államhatárt és bekerítették a város legfontosabb középületeit. 

Ordonez embereinek a teljes helyi vezetőréteget sikerült foglyul ejteni, köztük a még hálóruhában talált polgármestert, a helyi kormánybiztost, a vámparancsnokot, a főbírót, a közjegyzőt és a hivatalsegédeket. Végül velük együtt a Vámhivatal pincéjébe zárták Leticia valamennyi kolumbiai nemzetiségű polgárát, összesen harminckét férfit, negyvennégy nőt és gyermeket. A kormánybiztosság épületéről leszaggatták a kolumbiai nemzeti zászlót és heves “Víva el Peru!” és „Éljen Leticia újracsatlakozása Peruhoz!” kiáltások közepette ünnepélyesen felvonták a perui lobogót.
A két ország, nem sokkal a spanyol uralom alóli felszabadulás után, 1822-ben barátsági szerződést kötött egymással, jóllehet, már akkor is jelentős területi viták voltak közöttük. E tekintetben Kolumbia és Peru ellentéte nem volt különleges: hasonló nézeteltérések jellemezték Chile és Paraguay, Brazília és Peru, Peru és Equador viszonyát. Ekkoriban még erősebb volt a bolivari eszme, a pánibero-amerikanizmus a partikuláris érdekeknél.
A szerződő államelnökökről elnevezett 1922-es Lozano-Salomón-féle békeegyezmény voltaképpen centenáriumi mű volt: Kolumbia és Peru határát az Amazonas egyik mellékfolyója, a Putumayo mentén jelölte ki. Kolumbia engedményként kapta a folyótól északra elterülő négyezer négyzetmérföldnyi területet, benne Leticia kikötővárossal. A szerzeményt azonban az ország belsejéből csak repülőgéppel vagy a Brazíliához tartozó Amazonason keresztül, hajón lehetett megközelíteni.
Természeti vagy gazdasági előnyökkel Leticia nem dicsekedhetett, stratégiai szempontból azonban létfontosságú volt mindenkori birtoklója számára. Egyfelől három ország metszéspontjában terült el, másfelől pedig a Brazília által semlegesnek nyilvánított óriásfolyamon tengerjáró hajók is közlekedtek.
A törékeny béke eleinte csak szűk helyi érdekeket sértett: a „külföldivé” lett Leticia magas vámjai a peruiak számára értelmetlenné tették a határmenti kereskedelmet. Így az említett Francisco Vigil is a csőd szélére került. Az 1922-es béke, amelyet Peru washingtoni nyomásra fogadott el, kivált az ország északi részén (Loreto megyében és Iquitos városban) volt népszerűtlen. A feszült szociális helyzet következtében egy szikra is tűzvészt okozhatott. Jól tudta ezt Vigil, amikor 1932 nyarán sajtókampányt indított a „szégyenletes” béke ellen és felbérelte Oscar Ordonezt, a munkanélküli, bohém természetű mérnököt, hogy szerezze vissza Leticiát.
Vasquez Cobo ezredes (a konfliktus kitörése pillanatában Kolumbia párizsi nagykövete, később a Leticia felmentésére indított expedíció vezetője) így írja le a korabeli katonai erőviszonyokat: „Peru hadereje (…) mintegy 1400 tisztből és hatezer sorkatonából, 7500 rendőrből továbbá 20.000 tartalékosból áll. Négy tengeralattjárója, három cirkálója és négy hadihajója áll készenlétben. Kolumbia 503 tiszttel, 6200 sorkatonával, háromezer rendőrrel és 30.000 tartalékossal várja, hogy melyik nemzet fegyveréből fog kiröppenni az első golyó.”
Az egy hónapig tartó impozáns felvonulás azonban még nem jelentett háborút. Az a bizonyos első golyó csak 1933. február 14-én röppent ki, amikor is Vasquez Cobo ezredes csapatai élén visszafoglalta a Leticia közelében lévő Tarapaca hegyet.
A „tarapacai győzelmet” Bogotában a tömeg felvonulással üdvözölte. A perui követséget rendőri védelem alá kellett helyezni, mivel a tüntetők százai kőzáport zúdítottak az épületre. Másnap Kolumbia megszakította a diplomáciai kapcsolatot Peruval és felszólította diplomatáit, hogy kérjék ki útlevelüket és térjenek vissza Kolumbiába.
A kolumbiai diplomaták azonban nem hagyhatták el állomáshelyüket. A követség épületét dühödt limaiak ostromolták meg. A tömeg – olvassuk az Associated Press hírügynökség jelentésében – több mint öt órán át nyugodtan foglalkozhatott azzal, hogy mindent szétromboljon, amit a követségi épületben talált. A nagykövet feleségének fajtiszta kutyáit kidobálták az ablakon, és odakint széttaposták, a követség gépkocsijait szétverték (miután a motorokat kiszedték belőlük!), a berendezéseket a tengerbe szórták. A követség épületének ajtajait és ablakait bezúzták. Lozano követ, aki családjával és más diplomatákkal együtt az utolsó pillanatban menekült ki a követségről, mintegy ötvenezer dollárnyi kárral számolt.
A konfliktus első szakaszában (1932 őszén) a két ország között már-már operettszerűen békés sajtópolémia folyt. A limai “El Comercio” ekként érvelt: “Peru lényegében békés nemzet és nem szándékozik egyetlen állam ellen sem háborúba lépni, de kénytelen országa védelméről gondoskodni, ha határain háborús szelek fújnak, ha szomszédságában agresszív tömeg hallatja hangját.” Válaszul a bogotai “El Tiempo” így írt: „Kolumbiánál nem létezik pacifistább ország Amerikában. Csakis egy ilyen igazságtalan, galád és álnok támadás tudná megtörni megingathatatlan pacifista tradíciónkat. Más szóval Perut terheli a felelősség és neki kell vállalni a következményeket…”
Egyértelmű volt, hogy csak Peru lehet a támadó fél, amennyiben vállalja a leticiai rajtaütést. Peru azonban kezdetben tétovázott. 1932 őszén Sanchez Cerro elnök kategorikusan kijelentette a kolumbiai nagykövetnek, hogy kormánya mélységesen elítéli a történteket és annak a véleményének adott kifejezést, hogy minden bizonnyal a kommunisták által szított közönséges lázadásról van szó. Tény, hogy az említett észak-perui térségben erős volt a kommunista befolyású baloldali APRA-párt, amely utólag az akció mellé állt.
Peru több városában utcai gyűléseket szerveztek, amelyekre az államvasutak ingyen jegyekkel fuvarozták a tüntetőket. Iquitosban “hazafias erők” rendeztek spontán akciót: elhatározták, hogy Leticia főterén elégetik az 1922-es békeszerződés “tetteseinek”, a perui Salomón elnöknek, a kolumbiai Lozano elnöknek, s nem utolsó sorban Stimson amerikai államtitkárnak a képmását. Ezt a három bűnbakot tették felelőssé “Peru elpusztításáért”. (Notabene: Iquitosban Cerro elnökről sem voltak túl jó véleménnyel: egyfelől, mert északi mesztic létére a kozmopolita Limában európai make up-ot csináltatott magának, másfelől, mert 1929-ben Iquitos főterén meglincseltetett egy helyi üzletembert.)
Perui részről Cerro elnök jelentette be a hadiállapotot a nemzethez intézett rádiószózatában: “Ebben a helyzetben, és tekintettel Kolumbia eljárására, eljött a pillanat, amikor az erőt erővel verjük vissza. Egész Peru felkel, hogy megvédje nemzeti mivoltát és becsületét. (…) Ellenségeink hamarosan megtudják, mit jelen Perut megtámadni.”
A kolumbiai Vasquez Cobo ezredes szinte még csata közben is lovagias gesztust helyez kilátásba az ellenfél tábornokának: “Ha békés úton átadják a területet, akkor szavatoljuk valamennyi lakos életét és tulajdonát. Nagyon fájna nekem, ha Tarapacát nem békés úton kellene elfoglalnom. Csapataim nem lövik ki az első golyót, de el vagyunk szánva arra, hogy jogainkat megvédjük és Kolumbia diadalmas zászlaját kitűzzük Tarapaca dombjaira.”
Kolumbia kétségkívül kihasználta az országáról alkotott pozitívabb képet. Azt a tényt például, hogy a perui diplomaták Bogotából bántatlanul távozhattak, sajátos kolumbiai érdemnek tekintik: “Büszkék lehetünk arra – mondja Dr. Olaya Herrera köztársasági elnök –, hogy a perui követet abban a tiszteletteljes és udvarias bánásmódban részesítettük, amely a kultúrált nemzetek sajátja.”
Perui részről is csak annyi az ideológiai mozzanat a vitában, hogy a loretoi hazafiak kifogásolják, hogy az egykori perui területen élő indiánok, fehérek és meszticek a kolumbiai nemzeti himnusz kötelesek énekelni. Magát a háborús célt is fölöttébb mérsékelten fogalmazza meg az elnök, igaz, üzenetének címzettje a békéltető Népszövetség: “Jelenlegi magatartásunk lényege, hogy a kisebbségek érvényes jogait védelmezzük és Leticiában fenyegetett polgárainkat megóvjuk. Peru nem Leticia területét, hanem azokat a peruiakat védelmezi, akik azért szállták meg Leticiát, hogy visszaszerezzék korábbi nemzeti létjogosultságukat.”
Kolumbia Spanyolországtól lőszert és gázálarcot, az USA-tól teherhajót és ágyúnaszádokat vásárolt. Ugyanakkor Peru Japántól rendelt folyami hajókat és kapott százmillió sol (20 millió dollár) értékű hitelt, amelynek négyötödét készpénzben, a többit hadianyag formájában vette fel. Mindkét hadseregben a legkülönbözőbb nemzetiségű (angol, német, francia, brazil, chilei, japán, sőt, egyesek szerint kozák) katonák harcoltak kiképzőkként, szakértőként, hadmérnökökként vagy egyszerűen zsoldosokként.
A leticiai konfliktus viszonylag hamar rendeződött. Voltaképpen érdemleges csatáról és súlyos áldozatokról nem tudunk. 1933. június 25-én a perui csapatok kiürítették Leticiát. A perui zászlót nem vonták le, hanem a zászlórúddal együtt átszállították a folyón perui területre. Leticiában két zászlót vontak fel, a kolumbiait és a Népszövetségét. A Népszövetség egy évig kívánta birtokolni a területet, majd az év letelte után Kolumbiának visszaadni. Sanchez Cerro utódja, Benavides államelnök a békés megoldás híve volt és ő maga szorgalmazta, hogy a két ország 1934-ben Rio de Janeiro-ban papíron is állítsa vissza Kolumbia fennhatóságát Leticiában.
A kolumbiai-perui vegyes határbizottság egy későbbi jelentése szerint “a térségben nyugalom uralkodik. A minap labdarúgó találkozóra került sor egy kolumbiai és egy határontúli perui laktanya csapatai között. A kolumbiai hadügyminiszter egy ezüst serleget ajánlott fel a győztes csapatnak.”
Eközben Európában Németország megszállta a Saar-vidéket, Olaszország lerohanta Abesszíniát, Japán Mandzsúriát és Mongóliát – egyszóval incidensről incidensre közelebb került a második világháború.