Martin Roy lassan átvágott a füstgépből áradó sűrű ködön. Ezüstszínű tűzálló mellényt viselt, a fején sárga sisak. Egy lépésnyire sem látott, szeme előtt fátyolként terjengett a füst. A korábbi utasításoknak megfelelően azonnal lehajolt, előre nyújtotta a kezét és négykézláb kúszott tovább. Az új póz megalázó, de biztonságosabb volt. Lent, a szőnyegnél ugyanis még maradt valamennyi levegő. A fűtés a maximumon volt, a meleg szinte ráragadt a hátára. A hangszórókból szünet nélkül zúdult a sziréna és az emberek fülszaggató sikolya. Egy stroboszkóp a tűz fényét szimulálta.

Az illusztráción: Anna Karina és Jean Claude Carriere láthatók.

A helyiség egyre szűkebb lett Martin számára, úrrá lett rajta a klausztrofóbia. Megpróbálta felidézni, hogy merre találja a következő ajtót. Paradox módon a hajó most sokkal nagyobbnak tűnt, mint korábban, mert sehol sem találta a folyosó végét. Szorongott, hogy nem fogja kibírni. Az ólomsúlyú felszerelése belülről csupa verejték volt, lassúnak és nehéznek érzett minden mozdulatot. Már tíz kajutot átnézett, egy csomó időt vesztett, de továbbra sem találta a keresett személyt. Bal, jobb, bal – minden mozdulatába teljes erejét bele adta, és úgy érezte, ettől a tüdeje mindjárt szétrobban. Égett a bőre, zavarodott és ideges volt, erősen szédülni kezdett, lábába görcs rándult, a hátát pedig végig kirázta a hideg.
Állandóan arra gondolt, hogy a recepción ott ül valaki, aki stopperrel a kezében ellentmondást nem tűrően méri az időt. Az amerikaiak imádták tesztelni a régi és új alkalmazottaik reakció idejét.
Valahol a háta mögött pedig ott volt egy mitugrász, aki minden mozdulatát kamerával rögzítette, valószínűleg egyenesen Chicago számára. Az egész megpróbáltatás reménytelennek tűnt – úgysem neki való ez a munka! Tapasztalatlannak és görcsösnek érezte magát, mint egy tipikus szárazföldi tökfilkó.
Martin élete első „fire drill”-jét élte át a holland dokkokban, Lobithban. A kiképzésen azt tanították, hogyan kell reagálni hajótörés, tűz vagy kalóztámadás idején. A teljes tűzvédelmi és biztonsági készenlét már nem csak a szomáliai partokhoz vagy a Kelet-Ázsiába utazó legénység esetében volt szükséges, hanem számon kérték már az Európai Unióban is. Az alkalmazottak így közösen gyakorolták, mit kell tenni vészhelyzet esetén. A GPS már fél órája továbbította a segédjeleket a hajó pontos koordinátáival, a fiktív mentőakció teljes gőzzel futott. Az értékes másodpercek kíméletlenül fogytak és Martint egyre jobban nyomta az idő. Mindent az előzetesen elmondottak szerint csinált, de továbbra sem találta a célszemélyt, aki nélkül nem hagyhatja el a hajót. A felelősség az övé volt. Az evakuáció a tervek szerint haladt, de félő volt, hogy ha nem találja meg időben, túl késő lesz ahhoz, hogy saját maga is megmeneküljön.
Nem bukhat meg az utolsó fordulóban! Túl sok energiát és pénzt fektetett abba, hogy egyáltalán idáig eljusson. Esze ágában sem volt haza menni – hiszen akkor még a szállást és a repülőjegyet sem fizetik ki neki. Mindenáron el akarta érni a célját. Tovább keresgélt a kezével. Végigmatatta a falat, végül valami fémeshez értek az ujjai. Talált egy ajtót, kitapogatta a kilincset és lenyomta. Szinte bezuhant a kajütbe. Bekapcsolta a zseblámpáját, a sötétben lassan kezdtek kirajzolódni a tárgyak. Az apró helyiség mennyezete fehér volt, a falnál összecsukható ágy. Martin felállt és azonnal az ágyhoz futott, de csalódottan tudatosította, hogy az üres. A bábukat pedig állítólag oda szokták tenni. Az ajtón beáramló sűrű, csípős füsttől egyre jobban köhögni kezdett. Az asztalon bekapcsolt számítógépet látott. Gyorsan megfordult, a lámpa fényénél egy szűk ajtót talált, amely a fürdőszobába nyílt. Benyitott, a tükör alatti apró polcon színes logókkal ellátott szappan, tusfürdő és sampon volt. A padlót lefolyók keresztezték, a mennyezeten foglalat ékelődött. Sehol senki. Elhúzta a zuhanyzófüggönyt. Döntő pillanat. Végre!
Martin a fiatal lány arcába világított – eszméletlent kellet volna játszania, de ehelyett szélesen mosolygott.
„– Au, kapcsold ki, megvakítasz!” – kiáltott.
„– Minden rendben? Tudsz lélegezni? A hátamra veszlek és mehetünk. Ki kell, hogy mentselek. Szükséged van elsősegélyre?” – sorolta Martin az előre betanult kérdéseket.
Másodpercek alatt átfutottak az agyán az elmúlt hét nap során gondosan betanult utasítások. Reggeltől estig fel-le rohangált a három fedélzeten, hallgatott és figyelt, egy leheletnyit sem pihent. Megtanulta, hogyan lehet egy pillanat alatt felvenni a mentőmellényt, hogyan kell a jelzőpisztolyt használni, a mentőcsónakban evezni és az idővel harcolni. Sőt, a céges jelszavakat is kívülről fújta már: Soha ne veszítsd el az önuralmad! Udvariasság mindenekelőtt! Egy mosoly mindennél többet ér! Minden probléma egy új kihívás! Az élet egy hajó és a karrier a cél!
Az ADC nekünk az ABC!
Martin emlékezett, hogy a többi újonc olyan áhítattal és figyelemmel hallgatta a sok ökörséget, mintha az egész életüket ezek árnyékában szerették volna leélni. Olyan sokáig kellett a tükör előtt gyakorolnia az „őszinte mosolyt”, hogy az arcizmai szinte belefájdultak. Ráadásul két délutánon keresztül egy harcművészeti tréning keretében a Krav Maga önvédelmi rendszer segítségével gyakorolták a nagy tömegben felmerülő krízishelyzetek megoldását. Gyomorforgató volt, ahogy a céges szemináriumokon erőltették a csapatépítést, de Martin számára még megerőltetőbbek voltak a rendszeres esti ivászatok.
1991-ben Hainburgnál egy osztrák vámhajó és egy szovjet vízi jármű ütközött – három halott.
1996-ban a freudenau-i erőmű közelében egy szlovák vontatóhajó süllyedt el, a kilenc matróz közül nyolc meghalt.
2004 nyarán egy német kirándulóhajó ütközött a bécsi Birodalmi híd egyik pillérének, tizenkilenc ember megsérült.
2005 decemberében a romániai Braila közelében egy tolóhajó fedélzetén kiütött tűz miatt süllyedt el, a legénység mind a tizenegy tagja mélybe veszett.
2009. augusztus 21-én egy német hajón ütött ki tűz, rajta százötven utassal – szerencsére csupán egy ember vesztette életét…
Több tucat hasonló – a Dunán történt katasztrófáról kellett Martinnak fejből tudnia, hogy hol, mikor és főként miért történtek. A felkészítés végén szigorú vizsga várt rá. Az elméleti részen már sikeresen túl volt, jelenleg a fizikai rátermettségét bizonyította.
„– Ne túlozz! Hol voltál ilyen sokáig? Már kezdtem itt egymagam unatkozni.” – nevetett a lány.
„– Mi van? Ne hülyéskedj! Sietnünk kell” – sürgette őt Martin.
„– Ugyan, én ezt már harmadszor csinálom. Elég, ha szólsz, hogy megtaláltál. Az Amszterdami Színész Akadémián tanulok. Rendszeresen dolgozom itt, elég jól fizetnek, bár a dollár mostanában elég gyenge…” – mondta, majd bekapcsolta a rádiót: „– Minden rendben, megtalált. Kikapcsolhatjátok a riasztót. És a füsttől is majd’ megfulladok már. Az újonc egész ügyes. Eltartott egy ideig, amíg megtalált, de van benne tehetség.”
„– Ez minden? Nem kell, hogy kivigyelek? Biztos vagy benne?” – kérdezte ijedten Martin. Érezte, hogy a cél elérhető közelségbe került.
„– Ja. De ha gondolod, a karodba vehetsz, elvihetsz az ágyig és gyakorolhatod rajtam a szájból szájba lélegeztetést.” – mondta a lány és a fiú felé nyújtotta kezeit. „– És ne világíts már a szemembe!”
Martin mélyet lélegzett. Kikapcsolta a zseblámpát és a színészlányt nézte: fekete szemei, élénkpiros arcbőre és telt ajkai voltak. A haja a homlokához ragadt. Kényelmetlen pózban, kifordulva feküdt a zuhanyfülke alján. Trikója elcsúszott, így szorosan rátapadt telt kebleire. Martin egy pillanatig várt, majd felhúzta a lányt és kimérten arcon csókolta.
„– Egész jól játszol” – mondta. „– Menj inkább színházba. Szia!” – mondta búcsúzóul.
Két órával később a szalonban már javában tartott a tanfolyam záróestéje. A csoportvezető röviden bemutatta Martint a jelenlévőknek, majd megkérdezte tőle, hogy szereti-e a kihívásokat.
A válasz egyértelmű volt.
„– Igen, nagyon” felelte Martin.
Az első önálló szavai az új munkahelyén. Ezidáig csupán bólogatott és azt ismételgette, amit mondtak neki.
„– Akkor engedd meg, hogy ezúton ünnepélyesen igazgatóvá nevezzelek ki. Sok sikert kívánok az új pozíciódban és bízom benne, hogy hasznos tagja leszel az American Danube Cruises vállalatának!” – kiáltotta ünnepélyesen a főnök.
Martin hitetlenkedve nézte őt, miközben aranybetűkkel pingált okiratot nyomtak a kezébe. Abban a pillanatban hivatalosan is „Cruise Director”, vagyis hajózási igazgató vált belőle. De nem várt túl sokat az új hivatásától: később ugyanis megtudta, hogy a cégben szeretnek flancos pozícióneveket használni az alantas munkákra is. Az ADC-ben gombaszám szaporodtak az új igazgatók. A szobalányok pedig a „Chairwoman of Housekeeping” megnevezést kapták, az úszómesterek „Cheif Nautical Officer”-ek voltak, de még az utolsó gépkezelőt is „General Engineer Commander”-nek hívták.
A partin patakokban folyt a „bourbon”, persze Chicago számlájára. Martin sorban megismerte a jövendőbeli kollégáit: a három tiszttől kezdve, a recepcióson, a szakácsokon és matrózokon át egészen a takarítónőkig. A szeme előtt állt össze az MS America hajó legénysége. Visszafogta magát az ivással, de a többiek rosszabbul néztek ki: mindenki részegen tántorgott és dorbézolt – vagy csak játszották? Martinnak az egészben valami nem stimmelt.
A legjobban a főfal közepén található kisoltár ijesztette meg, amely az ADC örököse, a legifjabb O’Connor előtt tisztelgett. Ez a fiatalember szerdán egyenesen Chicago-ból szólt az egybegyűltekhez egy videohívás keretén belül. Az előadást mindenki az egekig magasztalta, de Martinnak valahogy az örökös kézzel varrott öltönye többet-mondónak és izgalmasabbnak tűnt, mint maga a beszéd. Figyelmét a férfi csuklóján jól látható arany karkötő is felkeltette, ugyanis soha életében még nem látott ennél vastagabb ékszert egy férfi karján. A tulajdonos minden egyes motivációs sületlensége hallatán az egész terem önfeledt tapsviharban és egyetértő éljenzésben tört ki. A barna arc és kék szem miatt inkább egy jachtkereskedőnek tűnt, mintsem egy folyami hajózási vállalat igazgatójának. De a munkatársai minden egyes alkalommal, amikor elhaladtak a falon lógó kép előtt, megálltak egy pillanatra és elhallgattak. Valaki a partin azzal dicsekedett, hogy egyszer kezet fogott vele Bázelben, erre a többiek irigykedéssel-vegyes ámulattal gratuláltak neki.
Éjfél előtt Martin Roy vette a bátorságot és bemutatkozott a kapitánynak is, Atanasiu Prunea-nak.
„– Mi történne, ha ez az egész igazi lenne?” – kérdezte.
„– Nem értem. Mire gondolsz?” – türelmetlenkedett a kapitány, akinek már alig forgott a nyelve.
Martin furább fickót még soha életében nem látott. Az első naptól kezdve élt benne a gyanú, hogy nincs vele valami rendben, de annyira belemerült a munkába, hogy később inkább nem foglalkozott vele. Senki nem tűnt a legénységből annyira tapasztalt vén rókának a szakmában, mint éppen Atanasiu. Huszonöt éve dolgozott folyami és tengeri hajókon, de még a legnagyobb óceánjárókon is szolgált. Inkább hasonlított egy melankolikus óriásra, mintsem egy hajóskapitányra. Szeme körül kemény és ráncos bőr. Barna arcát megviselték a kegyetlen évtizedek utazásainak tomboló viharszelei. Nem volt sem iskolája, sem figyelemreméltó intelligenciája – minek köszönhette hát, hogy ilyen sokra vitte? Talán a kitartásának és egészségének. Egyszer állítólag két évet szolgált egyetlen nap szabadság vagy betegség nélkül, ezt a hozzáállást pedig az ADC mindennél jobban becsülte. Aktakukac módjára szigorúan betartott minden szabályt, odaadás tekintetében pedig senki sem vette fel vele a versenyt. Úszómesterből néhány év alatt hajóskapitánnyá vált – ilyen kitartással sokat el lehet érni, ő pedig az évek folyamán szép kis vagyonra tett szert. Az első napon a felkészítő tanár őt állította követendő példaként Martinék elé.
„– Hát valamilyen katasztrófa… tűz… víz… vagy bármi, amit gyakoroltunk” – magyarázta Martin.
Amint ezt kiejtette, a kapitány összerezzent a haragtól. Alaposan szemügyre vette a fiút – láthatóan nem bízott benne.
„– Ide figyelj, ez többé az eszedbe ne jusson, főképp itt ne, megértetted? Az emberek a hajókon nagyon babonásak és vannak olyan dolgok, amikről nem beszélünk… Ezt jól jegyezd meg, különben a legénység soha nem fog befogadni. Világos, fiam? Érted, amit mondok? Mi a neved?”
Martin újra bemutatkozott.
„– Egy kapitány számára a legnagyobb bűn, ha a hajó csak egy picit is hozzá ér a fenékhez. Lehet, hogy a központ nem tudja meg, de az ember ilyet soha nem felejt el, örökké vele marad, akár egy mázsás súly. Olyan ez, mintha szíven szúrnának. Elég egy apró érintés a talaj és pléh között, és a gép egészen a velejéig beleremeg. Tudom, miről beszélek, átéltem már ilyet, és az emléke most is velem van. Éjszakánként ezzel álmodom, újra és újra lejátszódik bennem az egész. Szóval, te semmit nem tudsz a hajókról?”
„– Nem, egyelőre. De tanulni akarok. Már el is kezdtem. Elolvastam minden létező könyvet a Dunáról.”
„– Csak azt hiszed! Ne higgy a könyveknek. Biztosan most azt képzeled, nagyon tájékozott vagy. Elfelejthetsz mindent, amit eddig olvastál és kezd elölről! De nagyon kíváncsi lennék, hogy egy magadfajta miért akar hajóra menni? Nem úgy nézel ki, mint a többi jelölt. Ez az egész egy kicsit gyanús, nem gondolod? Remélem, hogy nem keres a rendőrség. Bűnöző vagy? Kábítószer-kereskedő? Vagy drogos? Valld be, melyik?”
Martin biztosította a kapitányt, hogy egyik sem, és a jövőben sem tervez semmi ilyesmit.
„– Ha hazudnál, annak beláthatatlan következményei lehetnek. Nem csak rád, hanem az egész hajóra nézve.” – mondta a kapitány.
„– Az igazat mondom!” – vágott vissza Martin.
A fiút meglepte a kapitány erős hangja, mert az előbb még úgy tűnt, mintha artikulálni sem tudna. Az öreg Atanasiu tele volt előítéletekkel és örömmel tesztelte a beosztottjai megbízhatóságát.
„– És ön…? Van felesége, vagy családja?”
„– A tengerészeknek nincsen feleségük, csak özvegyek, akiket eltartanak. Gyerekeim sincsenek, szerencsére, legalábbis nem tudok róla. De nőt minden kikötőben találsz, ha ez érdekel.”
„– Miért jött éppen a Dunára?”
„– Egyértelmű: a pénzért! Miért, mit gondoltál? Biztos vagy benne, hogy hajóra akarsz menni?”
„– Persze!”
„– Akkor minden rendben. Itt van, igyál még. Na! És mostantól tegezz!” – ajánlotta a kapitány és egy pereméig töltött poharat nyomott a kezébe.
Martin lehúzta az egészet, és az az érzése támadt, hogy abban a pillanatban elfelejtett mindent, amit addig megtanult.
(A fentiekben a Dunaj v Amerike – „Duna Amerikában” – című regény prológusa olvasható. Regény az első szerelemről, az örök folyóról és az utolsó útról. Martin és Mona gyerekként Pozsonyban ismerték meg egymást és az életüket összekötötte a Folyó. Felnőttként több év után újra találkoznak egy luxus hajón, amely a Dunán Regensburgtól egészen a romániai Duna-deltáig hajózik tele amerikai turistákkal. Húsz nap, közel háromezer kilométer a Fekete-erdőtől egészen a Fekete-tengerig, egy fiatal férfi és a végzet asszonya, valamint további százhúsz idős turista. Kalandos útikönyv, a tömegturisztika paródiája, de legfőképpen egy történet a szerelemről, amely mindvégig a folyón játszódik. Fordította: Ficza János)