COLLINS TÖRTÉNETE

Collins-al a kórházban találkozom: idős nagyapja hozza a kilenc éves lázas, kétoldali tüdőgyulladásban szenvedő gyereket. Más betegségről nem tudnak, mondja nagypapa, hozzánk azért jöttek, mert a faluban azt ajánlották, hogy próbálják meg a fehér orvosnál. Elvégzünk néhány tesztet, a szövődményes malária gyanúja beigazolódik, Collins marad, nagypapa elmegy.
A délután estébe fordul, indulnék haza; a kórházban fekvő betegek mellett rokonok, ismerősök, hozzátartozók, csak Collins fekszik egyedül, a falnak fordulva. Az ágya szélére ülök, nem fordul felém.
– Ettél ma, te gyerek? – kérdezem.
Nem – válaszolja, még mindig a fal felé fordulva.
– Mit szeretnél enni, Collins?
Ételt – válaszolja alig hallhatóan.
Az étel főtt ételt jelent, és míg kollégám elszalad egy tál rizsért, én Collins-t faggatom. A gyerek helyes angolsággal válaszol, Yaoundéből, a fővárosból jött, eddig anyja nevelte, azaz nagynénje, aki halott anyja helyét átvette.
Apját nem ismeri, meghalt ő is. Azért jött Esuba, mert a nagynéni-anyának elfogyott a pénze. Ez már elég adat ahhoz, hogy míg megérkezik az étel, elvégezzem a gyorstesztet; a kilenc éves gyerek HIV-pozitív.

11088401_800642973344926_6219131450973590647_n
A szerző felvételei

Collins állapota rohamosan javul, néhány nap után el is hagyhatná a kórházat, szólunk is neki, hogy ha nagypapa érkezik, hazamehet vele. A bambuszpadon ülök a váróban, a fiú mellém sündörög, leül: „- Azt ígérted, hogy ha meggyógyulok, veszel nekem cukorkát. – mondja.
Kézen fogom, a közeli boltba ballagunk, ígéretem betartom.
Napokkal később Collins meglátogat; a gyereket néhány évvel idősebb unokatestvére, Kum kíséri, a nappali karosszékeibe huppannak, várják a reggelit. Collins a rajzait mutatja, a piros limuzinost nekem hozta. Cserébe színes ceruzát, golyóstollat, iskola-szatyrot adok, és naponta elismételjük, hogy mindez csak februárig, mert akkor el kell mennem, vissza az én hazámba és törzsembe, és nem vihetem magammal, mert… és sorolom az érveket: mert én is úton vagyok állandóan, mert az én hazámban más nyelveket beszélnek, stb. Arról is beszélünk, hogy segítek majd haza, nagynéni-anyukához menni Yaoundéba. Az egyetlen valós okot nem említjük: úgy tudom, hogy HIV-fertőzött személy nem hagyhatja el Kamerunt. És ha ez nem is lenne igaz, vagy akadna kiskapu, tartok attól, hogy az én kultúrámban sem lenne jobban el- és befogadott, mint itt, Kamerunban.
Az iskolából egyre gyakrabban hiányzik, majd kimarad teljesen, bőre parazitával tele, ruhája piszkos, osztályában csak ő van ilyen állapotban, mondja a tanítónő, csak ő AIDS-es és azt is tudja mindenki, hogy fertőzött.
11136631_800635116679045_1934423574644274185_n
A nagyszülőkhöz indulok, akik alig beszélik az angolt, ezért Polycarp-ot kérem meg, hogy tolmácsoljon.
A család a háromköves tűzhely mellett üldögél a konyhában. A konyhában semleges társalgás folyik, földművelésről, politikáról, mindennapi nehézségekről. A tűzhelyen fufu készül, a család összes otthon levő tagja, ember és kutya, ott ül a nagy üst körül. Jelenlétem megzavarja a békés beszélgetést, zavarban vagyok magam is. Szeretném, ha csak a nagyszülőkkel beszélhetnék, a bennlevők bólintanak, kimennek, a konyhában csak négyen maradunk, rövid, udvarias csevegés után Collins piszkos ruháira, bőre állapotára terelem a szót. Nagymama-anya köszöni a gyerekről való gondoskodást, elmondja, amit már tudunk, hogy a gyerek azért került Esuba, mert gyakran beteg és Yaoundéban sokba kerül a gyógyszer, a kórház, a tandíj és egyenruha. Az antiretrovirális kezelést elkezdte, néha abbahagyja, az igaz, mert vagy a gyógyszer késik, vagy az ellenőrző vizsgálatra nincs pénz, meg hát az túl sokat úgysem nem segít, legyint. A ruhákról semmit nem tud, kilenc évesen már minden gyerek kimossa a magáét, ez az ő dolga és ez így van mindenhol. A bőre meg tényleg csúnya, rontás van rajta, de nem csak a bőrén, hanem az egész gyereken, azért viselkedik olyan furcsán. Elvitték a helyi tudóhoz, jónevű hagyományos doktorhoz, de ő sem ment sokra vele. Ha pénzük lesz, folytatják majd a rontásűzést, teszi hozzá, majd elnézést kér, amiért mennie kell, nagy temetés lesz holnap, segíteni kell a háziaknak. Nagypapa-apa enyhén restelkedik, hogy nincs sok idejük törődni a fiúval, de dolgozni kell, hogy pénze legyen a családnak, és hát Collins-nak nem veszik hasznát a farmon sem, nem dologra való a fiú, erőtlen és gyenge. A beszélgetés végére érünk, búcsúzunk. Látogatásunknak gyors híre megy, a szomszédos gyorsfőzde nagydarab tulajdonosnője nem titkolt rosszallással, nagy hangerővel tudatja velünk, hogy legutóbb ő hozta el a gyerek gyógyszereit, ott vannak még a fiókjában, mert senki nem jött utánuk. Ezért olyan a fiú, amilyen, dübörgi a végső konklúziót, és ezért van olyan sok AIDS-es az országban.

11101823_800642870011603_2291077571610483923_n
Collins felbukkan, hetenként egy-két alkalommal; a sulis gondokról már alig beszélünk, egyébről is keveset: „- Éhes vagyok, doktor!”
– Gyújts tüzet, Collins, főzni fogunk. Aztán fürödni, szappant használni, bőrödet bekenni. Otthon is megteheted, Collins!
Lefekszik, betakarom, elszenderedik, mélyen alszik. Nézem és fokozódik bennem a keserűség. Vajon hol van a határa egy segítő foglalkozásúnak, egy alapellátásban dolgozónak, egy idegen kultúrából valónak, vajon meddig hatolhat egy másik kultúrába vagy meddig engedheti, hogy az a másik hatoljon bele? Mekkora helyet kaphatnak az érzelmek és mennyi a pragmatika, az ésszerű, tényszerű cselekvések, gondolatok része? Kölcsönhatások, konnexiók, kapcsolatok.
002
Lehet-e terepmunkás egy orvos úgy, hogy ráérezzen a megfelelő távolságra és megőrizze azt?

Author: Turóczi Ildikó

Egyetemi tanulmányait 1985-ben végezte a temesvári Orvosi Egyetemen. 1990-ben általános orvoslásból szakvizsgázik Marosvásárhelyt, utána általános orvosként, majd családorvosként dolgozik; ezen a területen szerez főorvosi minősítést. Akupunktúrát Bukarestben, addiktológiát Budapesten tanul. Pszichoterápiás képzését (pszichodráma) Romániában kezdi, majd Budapesten egészíti ki. 2011-től szabadúszó orvos, 2011-ben önkéntesként dolgozik Kamerunban, ahova visszatér két évvel később, ugyancsak önkéntesként. Betegellátó intézményt alapít. Megjelent kötetei: 2010: Buen Camino – Jó utat! - a Spanyolországban tett spirituális zarándoklat élménykönyve, magánkiadásban, majd a pécsi Publikon Kiadó által megjelentetve 2013-ban; 2011: Álomcsapda - esszék, elmélkedések, naplótöredékek (magánkiadás); 2012: Változó idők Kamerunban (Fehér gyógyítóként a hegyi királyságban), Publikon Kiadó, Pécs; 2015: Boszorkányok, sámánok, varázslók (Esuföld, Kamerun), Publikon Kiadó; 2019: Varázslatok, járványok, missziók (IDR Publikon Kiadó). Elérhetősége: ituroczi@gmail.com

Vélemény, hozzászólás?