Brüsszelben élek, itt dolgozom, az Európai Unió és Belgium fővárosában van a lakóhelyem és az otthonom. A címbeli kérdésre mindezek ellenére csak logikátlan választ tudok adni. Nem, nem beszélek „belgául”. A jól informált beszélgetőtársak közül sokan tudják, hogy ebben az országban két fő nyelv és két nagy nemzeti kultúra létezik: a francia és a flamand. Nem szándékozom történelemórát tartani, csak válaszolni néhány releváns kérdésre. A „belga identitás” egy identitás-nélküliségre alapulna? Ha nem, akkor mégis miként helyes meghatározni?
La Grand Place (Brüsszel)
Eszembe jut Julius Caesar posztulátuma: „Minden gall nép közül a belga a legbátrabb.” A belga gall törzsek kaleidoszkópja… Eburon, Nervii, Atrébates, Aduatiques – röviden: az északiak…
Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni egy konstans elemet: „a belgák” és Belgium minden korszakban megszállás alatt állt.
Igaz, hogy az 1830-as forradalom óta a határok kvázi nem mozdultak, egy alkotmányos monarchiát alapítottak, a semlegesség elvét alkotmányosan garantálva.
Ebből a korszakból maradt fenn a francia nyelv leghosszabb szava, az „anticonstitutionnellement” (alkotmányellenesen).
Ez egy anekdota lenne? Korántsem. Az elmúlt két évszázad történelmét áttekintve felfedezzük, hogy az integritásért és a függetlenségért vívott harcot sajnos túl bőséges véráldozat honorálja.
Lehet-e azt állítani, hogy Belgium azóta sérthetetlen és befogadó területté vált?
Igen és nem, mivel jól tudjuk, hogy a kíméletlen XXI. században nincs menedék az önmagunkba fordulás kísértése ellen… még ez egészen pici, az Európai Unió 2 kilométeres körzetében legsűrűbben lakott állam számára sem.
Nyelvi térkép
Brüsszel minden figyelmes olvasó számára kulcsfontosságú főváros. Ismerni kell azonban a város körüli konfliktusokat, ahol francia-ajkú többség él flamand földön, mert létezik egy nyelvészeti felezőként ismert hasadék is, mely 1962 óta elválasztja az északi és déli országrészt.
Brüsszel 19 kerületében is kétféle jogi koncepció konfrontálódik: a holland-ajkúaknál a területi elv érvényesül, míg a frankofonoknál a nyelvi hovatartozás elve, melyet semmilyen állami reform nem fog megoldani.
Brüsszel Belgium „sündisznaja”… vagy másképpen: „gyöngéd háború”-t vívó két szerető története. A főváros minden zuga jól emlékszik „a régi viharok moraja” politikájára. Vezetőink ügyesen elkerülik Brüsszel csapdáját, s a viharral töltött, súlyos felhők elkerülése sok tehetséget is kíván…
Ennek következtében Brüsszel önálló régióvá vált, ugyanazzal a címmel, mint Wallónia és Flandria, ám az előzőekkel ellentétben a főváros nem vált kulturális közösséggé.
A brüsszeli hatóságoknál és az oktatási intézményekben kötelező kettőt használni a három nemzeti nyelv közül.
Máshol mindenki maga választja az anyanyelvét, ugyanúgy, mint egy szabadon választott nyelvet, ami a legtöbbször az angol.
Ezt a művészi-politikai hajlamot „a belga kompromisszum”-nak nevezzük, melyet jónéhány belga és nem-belga a demokrácia szürreális kifejezéseként tart számon. Íme, számos paradoxonunk egyikének ábrázolása: az úgynevezett belgák 60%-a beszél hollandul, ugyanakkor a nyelvészeti határ északi, „flamandként” ismert holland anyanyelvű többséggel rendelkező oldalára eső Brüsszel lakosságának 90%-a franciául.
A belga-német határ
A harmadik nemzeti nyelv a 70.000 belga által beszélt német: ők a „híres” Keleti Kantonok lakosai, három ország határának közelében: Hollandia, Németország és a Luxemburgi Nagyhercegség. Ennek szíve és tüdeje Eupen. A város igazából 1973 óta vált a német nyelvű közösség központjává, melynek nincs hivatalos régiója.
A kantonok történelmén mély nyomot hagy az 1815-ös bécsi kongresszus során történő Porosz Királysághoz való csatolás, később pedig az onnan a jóvátétel címszava alatt történő elcsatolás egy a lakosokból kikényszerített, se nem kívánatos, se nem titkos szavazás alapján az 1918-as Versailles-i Szerződésre hivatkozva, majd a Hitler 1933-as berlini hatalomra emelkedése után történő „corneill-i döntés”, mely a belga és a német „demokrácia” közötti választásra kötelezi az „asszimilálódott” belgákat.
1940-ben Adolf Hitler megszállja Belgiumot, elcsatolja a Keleti Kantonokat, Eupen városházájának oromzatán egy „Éljen a Führer” feliratú transzparens látható- kikényszerített választás, figyelembe véve, hogy „Berlin kis bajszosa” visszavonta a lakosoktól a belga állampolgárságot…
Négy évvel később, Németország megadását és a Belgiumhoz történő újabb visszacsatolást követően egy „Éljen Belgium, éljen a király és a régense” feliratú tábla jelenik meg ugyanazon városháza oromzatán…
Ezen elmélkedve önkéntelenül is a német író-rajzoló, Wilhelm Busch felé terelődnek gondolataim, amint a két csibész gyerek, Max és Moritz tréfáiról ír, akik egy kazalban landolva libák csemegéiként végzik.
A Keleti Kantonok hányatott sorsú és kisebbségbe került lakói mindig is váltópénzként szolgáltak… a hatalom mohó „libái” csemegéiként.
A kantonok lakói nemrégiben ünnepelték a felszabadulás platina évfordulóját. Nem túl hivalkodóan, mert igazából nem szeretnénk megismerni a cinkosokat, az ellenállókat, az ellenálló cinkosokat és a cinkos ellenállókat… jobb, ha legtöbb polgártársunk szemében ez megmarad tabutémának. Ezt bizonyítja az a tény, hogy csak egyetlen sötét és névtelen emléktábla található Malmedy városában, melyre a következőt vésték: „Az 1940-1944-es háborús ellenállás résztvevőinek”. Szintén ezt bizonyítja, hogy a kutatók is átsiklottak a múlt ezen fejezetén, mely úgy tűnik, a béke garantálásának egyetlen eszköze volt. „Bűn – bűnhődés nélkül”, hogy egy Dosztojevszkij-parafrázissal éljek…
Létezik-e tehát „belgaság”, tipikus belga életérzés? Igen, ezt tükrözi az irodalomban, a festészetben és a zenében jelenlevő szürrealizmus. A politikában egy disszociatív föderalizmus tükrözi: a kompromisszumok, az engedmények, az intézményi rendszer extrém komplexitása és aszimmetriája. Ez a „belgaság” így egy „állammá” vált, ahol a régiók és a nacionalizmusok az uralkodók, még ha a király és egy szövetségi kormány is marad a cementhabarcs.
Néhány politikai párt mindezek ellenére azt akarja elhitetni velünk, hogy „Belgium egy nap el fog tűnni.”
Ki tudja?
Nekem csak egyvalami tűnik biztosnak: Az eltűnés elkerülése érdekében mihamarabb el kell vetni a négy gazdasági régió kialakításának ötletét.
A Hollandofon, a Frankofon, a Germanofon mellett ma még sokan a mélyhűtőben felejtik a „brüsszelit”.
Gyermekeink és az ő gyermekeik biztos, hogy még mindig nem „belgául” fognak beszélni, ám abban az óriási kiváltságban részesülnek majd, hogy minimum három nyelv ismeretével büszkélkedhetnek.
(Fordította: Juhász Anikó)
