A ROMÁK NYELVI IDENTITÁSA

Magyarországon a romani négy nagy formáját (vend, kárpáti, cerhári, lovári) beszélik a szinto mellett, melyet a romanihoz igen közeli, de attól mégis elkülönülő nyelvnek tekintenek. (Marcel Courthiade: Iskolakultúra 98/12.) Az első nyelvi rétegbe tartozik: a Somogy megyei vend, a Nógrád megyei kárpáti és a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei cerhari (sátoros). A második rétegre Magyarországon nincs példa, mivel az Balkán területen alakult ki, és délen illetve Törökországban terjedt el. A lovári (lókereskedő) és a kelderás (üstfoltozó) a harmadik nyelvi rétegben található.

Amíg a vend, a lovári és a cerhari nyelvjárást beszélő romák nagy része elevenen őrzi dialektusát, addig a kárpáti vagy más néven: romungró nyelvjárást, amit korábban (14. századtól) valószínűleg egész Magyarországon beszéltek, már csak Heves és Nógrád megye néhány településén, valamint Pest megyében Csobánkán és Piliscsabán beszélnek.
Ennek a tudatos nyelvi asszimiláció okai közé tartoznak azok a tiltó rendeletek, amelyek Mária Terézia és II. József idején a romani nyelvet sújtották. A cerhár, lovár, csurár, drizár, gurvár változatot beszélő romák a 19. században érkeztek a mai Magyarország területére.
A romanira, vagyis a cigány nyelvre, mint anyanyelvemre gondolok, ami számomra világnyelvet jelent, amelyet kb. 9-10 millióan beszélnek a Földön. Kapcsolati tőkét, barátokat, nyitottságot és multikulturális jelenlétet nyújt számomra e nyelv ismerete.
A kutatásaim előkészítése során a megszólított interjúalanyok egy kivételével beszélik a romani nyelvet. Többen közülük a cerhári változatot, két személy a lovári, és egy hölgy a csurári (jelentése: késes) változatát ismeri.
Az oláh cigányok számára az anyanyelv és a romani kris[1] (cigány szokástörvény) ismerete jelenti a leglényegesebb kulturális tőkéjét az identitásuknak.

„- A nyelvnek óriási szerepe volt a mi családunkban, tehát amikor én felmentem iskolába én nem igazán tudtam még magyarul beszélni, csak cigányul. Nálunk kötelező volt a cigány nyelv, és szigorúan vettük, ha a nagyobbak például nem köszöntek cigányul, akkor kiküldték a házból. Na, gyere vissza, ahogy szokás nálunk. És akkor kapcsolt a gyerek, hogy cigányul kell köszönni”. – N. Gusztáv.
Az idézett interjúrészben az adatközlő a nyelv ismeretének fontosságára és a közösségben betöltött szerepére hivatkozik. A köszönési és köszöntési szokások ismeretének átadása a roma családokban általában a férfiak feladata. Ha fiú születik a családban, akkor az apa, nagyapa és nagybácsi már a beszélni tanulás korai időszakában elkezdi tanítani a gyermeket a közösségben elvárt köszönési szokásra, ami a kézfogást és a cigány nyelven történő köszönést jelenti, ami általában így hangzik: Te aves baxtalo! (Legyél szerencsés!). A közösségben elfogadott beszélési és viselkedési módok megfelelő használata része a szocializáció sikerének. (Réger: 1998; 303) A fábiánházi beszélgetőtársam bemutatja azt a nyelvi környezetet, ahol gyermekkorában ő és a vele egyidős kétnyelvű gyermekek éltek. „– Anyanyelvű vagyok, és ez azt jelenti, hogy én iskolás koromig, mivel nem volt kötelező az óvoda én csak cigányul beszéltem. Sok kifejezést nem tudtam, hiszen addig nem fordultak elő. A nagyszüleim neveltek, mert a szüleim itt (Pesten) dolgoztak és hát a nagyszülők nem nagyon szólaltak meg magyarul. Közösségben éltünk és hát két utcában igazából 99%-ban csak oláh cigányok laktak. Egy-két magyar cigány és magyar lakott még ott. Akik igaziból jól jártak, mert ugyanúgy beszéltek romanes mint mi, de ugye nagyon sokat játszottunk és cigányul beszéltünk. A magyarok tanultak meg cigányul”. (E. Gusztáv)
201-79-30835-0002-30853-56196_0

Az adatközlő nyelvi kötődését a nagyszüleitől kapta, amely nem volt ritka azokban a közösségekben, ahol két generáció lakott egy háztartásban. Azokban az utcaközösségekben, ahol többségében cigány nyelvűek élnek, megfigyelhető, hogy a gyermekek később kezdenek el magyarul beszélni, még ha azt értik is. Ez a fajta egynyelvű környezet magyarázza azt, hogy a telepen élő magyar cigány és magyar felnőttek, gyermekek jobbára megértik, és kevesebb százalékban beszélik is a cigány nyelvet.
Egy másik adatközlőm, gyermekéveit már Budapesten töltötte, így a családján kívül megszűnt az a nyelvi környezetet, ahol nyelvi hatások érhették volna. Ma passzív nyelvhasználó, vagyis sokat megért a hétköznapi beszédből, de nem beszéli a nyelvet. Házastársa magyar származású, így a nyelvismeret hiányában nem adhatták tovább a cigány nyelvet gyermeküknek.
201-79-30835-0003-30869-56226_0„– Az idősebb rokonaimnak a cigány nyelv anyanyelvük, a többi tanult. A bátyám (1954) 3 évesen a kórházban tanult meg a nővérkéktől magyarul. A másik bátyámnak (1957) van nyelvvizsgája, rendes nyelvhasználó, de nem anyanyelve. A nővérem (1964) mindent megért és szükség esetén válaszol is. Én (1974), mire megszülettem, addigára “Nicht vor dem Kind” típusú nyelvhasználat volt a családban. Ami azt jelenti, hogy akkor használták, ha azt akarták, hogy én ne értsem. Nem más, hanem konkrétan én. Így piszok nehéz megtanulni. Én sok mindent megértek, de nem vagyok nyelvhasználó.” Arra a kérdésemre, hogy lányának tovább kívánja-e adni a nyelvet, így válaszolt: „Hát az meg úgy lenne korrekt, hogy ha én is beszélnék. De nem beszélek. Eddig az volt a szokás, hogy minden hétvégén anyáméknál van, de most eljött az a kor hogy csak apa és akkor együtt gyurmázunk. Szóval most lehetne az anyámtól tanulnia, de nem akar ott aludni. Ez tart kb. egy évig, aztán majd interaktívabb lesz”. – D. Gábor.
201-79-30835-0005-30858-56207_0
Az egyik válaszadó – B. Zita – számára máig megmagyarázhatatlan édesapja azon döntése, hogy gyermekei a fővárosban élve nem lehettek kétnyelvűek, vagyis nem használhatták az anyanyelvüket. Véleményem szerint a budapesti bérházakban elszigetelten élő roma családok kitörési pontnak gondolták, ha magyar szomszédjukhoz kezdenek el hasonlítani, asszimilálódni a befogadás reményében. Ezzel párhuzamosan valószínűleg úgy gondolták, hogy a tanulásban is nagyobb sikert érhetnek el a gyermekek, ha csak egy nyelvet, a magyart fogják használni. Minderre példa B. Zita interjúrészlete: „– Na, ezt a nyelvet, soha nem fogom megérteni, vagyis apám gondolkodását. Ő egy nagyon határozott ember volt. Lent vidéken beszélhettünk cigányul, engedte. Majd felkerültünk Pestre és onnantól kezdve nem rajongott, ha cigányul beszéltünk. Azt akarta, hogy tanultak legyünk. Valami miatt ő a tudást ahhoz kötötte, hogy ne használjuk a cigány nyelvet. Nem beszéltünk. Miután férjhez mentem Zsoltihoz náluk kötelező volt, így jóformán visszatanultam a nyelvet. Kisebbik öcsém jóformán egy hangot nem tud”. – B.Zita.
A nyelvváltás – történjen az bármilyen okból –, hiányként élik meg az érintett személyek és a következő felnövekvő generáció is sajnálattal nyilatkozik erről. Többnyire felnőtt korban képesek megfogalmazni mindazt, amit elveszítettek, és amit kaphattak volna a nyelvtudás birtokában.
„– Nálunk, nagyanyámnál használták a nyelvet, apámék csak akkor, amikor jött hozzánk a rokonság. Érdekes, hogy amikor felkerültem Pestre és bekerültem egy közösségbe, ott sokkal jobban használták a nyelvet, mint vidéken. Elég baj, hogy nem használjuk rendesen, de ha elmegyünk más országokba, ott meg beszélik folyékonyan. Ez csak itt nálunk van így. Érdekes, hogy amikor beszélünk, sok magyar szót teszünk bele, hiába van rá kifejezésünk. – F. Zsolt.
Ahogy adatközlő is említi, felnőtt korára már a nyelv passzív használója volt (Ami nagy valószínűséggel így is maradt volna, ha nem talál egy budapesti oláh cigány közösségre). Ebben úgy gondolom, hogy nagy szerepe volt az oktatási intézményeknek is, hiszen az odakerülő gyermek rá van kényszerítve, hogy a többségi társadalomra jellemző nyelvet használja. 2009-ben ennek a probléma megoldásának érdekében az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága eddig több ajánlást fogalmazott meg. „2009-es ajánlásában a Miniszteri Bizottság javasolta, hogy fektessenek nagyobb hangsúlyt a cigány nyelvek használatára és oktatására – lehetőleg minden szinten, ezzel összefüggésben javítsák és stabilizálják a kisebbségi nyelvű oktatás anyagi helyzetét és támogassák a két tannyelvű intézmények működését. A kisebbségi nyelvhasználat bővítését indítványozták a médiában, valamint indítványozták, hogy dolgozzák át az oktatási és kulturális intézmények kisebbségi önkormányzatoknak való átadásának feltételeit”.[2]
201-79-30835-0008-30862-56214_0Előző adatközlőmhöz hasonlóan B. Andrea interjúalany is szintén egy közösségnek köszönheti azt, hogy ma is aktív nyelvhasználó.
„– Az egyik iskolában csak én és a testvérem voltunk cigányok, ezért nem tudtunk cigányul beszélni. Maximum szünetekben. Aztán történt az életünkben egy váltás és másik iskolában tanultunk tovább. Itt már nagyon sok roma gyerek volt, de ők meg ezt a pesties nyelvet beszélték. De azt sem sokat, csak olyanokat, hogy „Ashta!” (Állj!) vagy: „Zhukarma!” (Várj meg!) Amikor én és a testvérem megszólaltunk, azt kérdezték, hogy mi most magyar cigányok vagyunk-e. Úgyhogy inkább nem szólaltunk meg cigányul.” – B. Andrea.
Ahogy adatközlőm is hivatkozik rá a kelet-magyarországi oláh cigányok többségének nyelvi identitása a romani cerhári változatához kötődik. Több településen (Nagyecsed, Fábiánháza, Hodász, Kántorjánosi, Nyírvasvári, Jánd, Jánkmajtis) beszélik ezt a lovári változathoz képest lágyabb kiejtésű dialektust. A cerháron kívül ismert nyelvváltozatként tartják számon a bodóc (Nyírmihálydi, Rohod, Kótaj) és a csurár változatot (Nagykálló, Demecser). Ebben a térségben élő és innen elszármazó romáktól irigylésre méltó az a fajta tisztelet, amelyet a különböző dialektusokat használók képviselnek egymás iránt. Ezzel szemben a lovári változatot beszélő fővárosi értelmiség körében egyfajta lenéző, lekicsinylő magatartást képviselnek a romani többi változatával szemben.
A dialektusok és csoportok közti különbségekre olvashatunk egy példát B. Zita adatközlőtől.
„– Én csurárica (csurár nő) voltam és a cerháros dolgokat áttanulni nehezebb volt. De hát anyósoméknál rá voltam kényszerülve. És a végén már kevertem a csurárt a cerhárral. (…) Meg hát a jövendőbeli menyem ugye ő lovári. És én azt vallom, hogy mivel ő kerül majd a mi vátránkra (háztartásunkba) azért igenis tanulja meg a cerhár szokásokat és a nyelvet. És majd a kicsike is a mi nyelvünket beszélje. Ehhez ragaszkodom”. – B. Zita.
201-79-30835-0009-30837-56166_0

A megkérdezett adatközlők és családjaik számára a családi körben a mindennapi nyelvhasználat mellett a gyermeknevelésben elsősorban az altató dalok, később a mesék és a játékos találós kérdések jelentették azt a tudást, amit átadtak gyermekeiknek. A nyelv írott formájával felnőttként találkoztak, ahol havilapokban – Rom Som, Romano Nyevipe, Amaro Drom, Phralipe, Kethano Drom – verseket és meséket tartalmazó kiadványokban, majd később zenés hangkazettákon és CD-n hallhattak cigány nyelvű alkotásokat. Az anyanyelv használata jellemzően megmaradt a család és a rokonság szintjén. Az iskolában csak az órák közti szünetekben használhatták egymás között a nyelvet. Munkavállalóként is csak egymás között beszélhettek cigányul azok, akiket azonos feladatkörbe soroltak.
Több adatközlő jelentetett meg zenei CD-ket a folklór együttese révén – Khamorro, Khancsi Dosh, Ando Drom –, valamint N. Gusztáv költő, műfordítónak több kétnyelvű (magyar-cigány) verseskötete és fordítása jelent meg az évek során. „Szívbolygód körül” (magyar és cigány nyelvű versek, mesék, műfordítások), „Az ember tragédiája” (cigány műfordítás) Le manusheski tragedija; Mashkar le shiba dukhades (versek, elbeszélések, műfordítások), „Az idő szekerén” (Cigány írók antológiája).
Két válaszadóm Budapesten élve megtanulta a fővárosban használt lovári dialektust – habár a nyelv cerhar változatát beszélik –, amely lehetővé tette számukra, hogy magyar fiataloknak tanítsák a nyelvet. Egy-egy cigány témájú rendezvényen (képzőművészeti kiállítás, zenei esemény, politikai megmozdulás, stb) történő találkozás alkalmával fontosnak tartják, hogy anyanyelvükön köszöntsék egymást, de aztán rövid időn belül magyar nyelvre váltva folytatják a beszélgetést. Ennek okát azzal magyarázzák, hogy vannak olyan beszédtémák, amelyekben nem tudják megfelelően kifejezni gondolataikat anyanyelvükön. Általában a családról, munkáról, gyermekekről viszont inkább cigányul beszélnek. Ezt a típusú nyelvhasználatot diglossziának nevezi a szakirodalom (Réger, 1984), ami azt jelenti, hogy más-más helyzetben használják a két nyelvet.
Több éve figyelem tudatosan anyanyelvem használatát a különböző közösségi portálokon. Az a tapasztalatom, hogy a vidéki fiatalok és idősebbek többnyire saját nyelvükön osztanak meg információkat vagy beszélgetnek egymással. Számukra ez természetes, hiszen ha tehetik, inkább cigányul beszélnek egymás között. Ezzel szemben a budapesti nyelvhasználók ezt csak ünnepekkor vagy egymás köszöntésekor teszik. Az viszont mindkét csoportra igaz, hogy a fiatal folklór, illetve könnyűzenei együttesek tagjai előszeretettel írnak dalszövegeket cigányul, amit nemcsak egymás között, hanem vállalva alkotásaikat koncerteken és internetes oldalakon is szívesen népszerűsítenek.
„– Nagyon aranyosak a gyerekeim, Noé perfekt beszéli a nyelvet, ő ugye írja a cigány dalokat is. Általában cerhár szövegeket ír, de ugye a lovárit ismerik többen és ezért próbál úgy írni, hogy többen megértsék azt, amit énekelni fognak.” – B. Zita.
Úgy gondolom, hogy a vidéki közösségekben a nyelv használata természetes volt. Az iskolában való megjelenéssel sokan rá lettek kényszerülve, hogy anyanyelvüket csak otthon használják. Ezt a folyamatot esősítette meg a vidékről Budapestre való költözés is. Interjúalanyaim egyre ritkábban használták anyanyelvüket, mindaddig, amíg meg nem jelentek a roma kulturális mozgalmak, amelyek lehetőséget adtak arra, hogy újra felértékelődjön az anyanyelv ismerete. (Cikksorozatunk következő részében erről írok részletesebben.)
201-79-30835-0006-30863-56216_0[1]A romani kris olyan fogalom, melynek nem létezik pontos magyar megfelelője, mert ez az intézmény csak az oláh cigányok közt létezik. Más cigány közösségekben ettől merőben eltérő intézmények szolgálnak a viták rendezésére. A szó lefordítása helyett magyarázatára kell törekednünk. A romani kris „vitamegoldó”, „konfliktusfeloldó”, „igazságszolgáltatási”, „bírósági” fórumként szolgál az oláhcigányok között. Közösségi intézményként működik, az állam hasonló intézményeitől teljesen függetlenül: ezt a bírói fórumot az állami jog nem ismeri el. Saját közösségükön belül viszont roppant fontos jelentőséget tulajdonítanak neki, az általa kiszabott „szankció” kötelezően betartandó. Lőrincz Veronika, Loss Sándor: Romani kris a dél-békési oláh cigányoknál: beszelo.c3.hu/cikkek/romani-kris-a-del-bekesi-olahciganyoknal
[2]  Tóth Judit: Cultural rights of minorities in Hungary on the ground of international undertakings,Minorities Research, 2010.  103- 119.o.

 

Author: Vajda Melinda

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Társadalomtudományi Kar végzős hallgatója. Diplomamunkájának címe: „Változások az első generációs budapesti oláh cigányok kultúrájában” (Romanipe ando baro foro). Kapcsolat a szerzővel: vajda.melinda92@gmail.com

Vélemény, hozzászólás?