„Még nagyon zöldfülű voltam, és sejtelmem sem volt arról, hogy a regények nem úgy kezdődnek, ahogy az ember akarja, hanem ahogy ők akarják.” – írta Gabriel García Márquez (1927-2014). Korábban nem ismertem Márquez idézett mondatát, csak akkor találtam rá, amikor éppen azon gondolkoztam, hogyan is kezdjem el írni jelen megemlékezést. Miként is lehetne egyetlen dolgot kiemelni a mágikus realizmus leghíresebb írójától? Mivel indítsak? A magánnyal, a szerelemmel, esetleg a Nobel-díjjal? Vagy egyszerűen csak közöljem, hogy elhunyt? Nos, a kérdéseimre éppen ő adta meg a választ, hiszen ez a cikk is csak olyan, mint egy regény. Pontosan úgy kezdődik, ahogyan ő akarja.

„Gabó”  mestere, elkötelezettje volt az írásnak – mind újságíróként, mind novellistaként, mind regényíróként. Munkájával egész életében hazáját, Kolumbiát, illetve tágabb értelemben a latin-amerikai térséget szolgálta: jól példázza ezt az irodalmi Nobel-díj átvételekor elmondott beszéde is, melynek a Latin-Amerika magánya címet adta. Gyermekkorában nagy családban élt, tíz testvérének köszönhetően, valamint ő maga is házas és kétgyermekes apa volt. Mégis, a legnagyobb elismertséget éppen az egyedüllétről szóló regénye hozta meg neki, a Száz év magány.

A Buendía-család története éppen azt hivatott bemutatni, hogy az ember mennyire magára tud maradni, mennyire elveszettnek tudja magát érezni még akkor is, ha közben folyamatosan jelen vannak körülötte. Márquez társas magányából a teljes szigeteltségbe menekült, és bizony éppen itt talált rá önmagára. Ekkor született meg az a mintegy 428 oldal (magyar kiadás, fordította: Székács Vera), melyben nem csak egy család, hanem valahol az egész emberiség fejlődéstörténete is kirajzolódik.

Időskorát Mexikóvárosban töltötte: betegsége miatt memóriagondokkal küszködött, néhány héttel ezelőtt pedig légúti fertőzés és kiszáradás gyanújával kórházba került. Nem sokkal később kiengedték, azonban csütörtökön családjának egyik tagja a sajtóval közölte a gyászhírt.

Gabriel García Márquez 87 évet élt.