Cikksorozatunkkal arra próbáltam választ adni, hogy a vidékről Budapestre költözött oláh cigányok kultúrájában milyen változások mentek végbe. Fontosnak tartottam, hogy részletesen megvizsgáljam a munkalehetőség, a lakhatás, a nyelv, a kulturális mozgalom és a párválasztás területét és hatásait a roma identitás megélésére. Mindehhez segítséget nyújtott a tíz adatközlővel történt hosszas beszélgetés, melyből több idézetet is lehet olvasni.
A munkalehetőségek hiánya volt az egyik legmeghatározóbb indok a vidékről Budapestre való költözésnek. Míg szülőfalujukban több adatközlőm szülei a romák által végzett hagyományos mesterségeket űzte, az 1960-70-es évekre az effajta munkákból már nem lehetett biztosítani a megélhetést. Emiatt elkezdődött az ingázás, aminek során a férfiak havonta egyszer vagy legfeljebb kétszer tudtak hazautazni. A család mindennapos anyagi biztonságának megteremtése az asszonyokra hárult, akik többnyire parasztházaknál dolgoztak. Fizetségük általában élelmiszer és/vagy ruhanemű volt. Az 1970-80-as évekre tehető a fővárosba történő költözés ideje. A rendszerváltásig a munkalehetőség szempontjából nem történt különösebb változás. A férfiak az építőiparban dolgoztak, míg a nők, amint kialakították kapcsolataikat, itt is a többségi társadalom háztartásvezetésében segédkeztek. A rendszerváltás idején jelentős munkanélküliség volt jellemző a romák körében, hiszen kétkezi munkaerejükre már nem tartottak igényt. Interjúalanyaim mindegyikére elmondható, hogy napjainkban végzett munkájuk kapcsolatban áll roma kultúrájukkal. Többen tanítják a roma táncot, népismeretet, nyelvet. Egy adatközlőm néprajz és antropológia végzettséget szerzett, melynek során roma témájú kutatásokat folytat. Egy másik beszélgetőtársam, pedig egy roma fiataloknak ösztöndíjat nyújtó alapítvány igazgatója. Elmondható, hogy identitásukat többen munkájuk során is megélik. Interjúalanyaim ezen munkákat főállásban végzik, így elmondható, hogyha nem tudnának visszanyúlni kultúrájuk alapjaihoz, megélhetési színvonaluk csökkenne.
Adatközlőim lakhatási viszonyait tekintve a többség vidéken szegregátumban élt, vagyis a többségi társadalomtól elszigetelten. Jellemző volt, hogy a vályogból majd a telepfelszámolás idején szilikátból épített házakba fával fűtöttek és a vizet a helyi kútról hordták. A gyermekek és a felnőttek egy térben éltek a többnyire egyosztatú házakban. A fővárosba való költözéskor először roma ismerősöknél, rokonoknál laktak, majd később albérletekbe, önkormányzati lakásokba költöztek. Habár már egy komfortosabb helyen éltek, (víz, villany, gáz be volt vezetve; a felnőttek és gyermekek külön szobában laktak) mégis több beszélgetőtársam megfogalmazta, hogy Budapesten a bezártság érzete volt az, ami igazán megviselte őket. A felnőtteknek és a gyermekeknek is leszűkült a mozgásterük és hiányolták a megszokott közösségüket. Azok az interjúalanyaim, akik anyagilag megengedhették maguknak, mára Pest külső kerületeiben élnek, családi házakban.
A nyelv használatával foglalkozó cikkben kifejtem, hogy vidéken a legtöbben szüleik, nagyszüleik, dédszüleik anyanyelvét a romanit tanulták meg elsőnek. Szüleiktől altatók, mesék és dalok formájában találkoztak anyanyelvükkel. A magyar nyelv elsajátítása jellemzően iskolás korukban kezdődött. Az idő múlásával (jellemzően középiskolás korukban) interjúalanyaim és a velük egykorú fiatalok körében is elterjedt, hogy a magyar nyelvet kezdték el használni sűrűbben, hiszen a mindennapos helyzetek -iskola, munkahely, egészségügyi ellátás, hivatalos ügyek intézése- erre kényszerítették őket. A fővárosba való költözés az anyanyelv használatát még inkább leszűkítette, és jellemzően már csak a családon belül beszéltek cigányul. A cigány nyelvi diglossziás helyzetét próbálta ellensúlyozni az 1980-as években megjelenő kulturális és folklórmozgalom. Ennek köszönhetően több beszélgetőtársam először találkozhatott a nyelv írott formájával folyóiratok, verses és meséskötetek, balladagyűjtemények kapcsán. Az identitást erősítő fővárosi cigány klubok és nyári táborok sokaknak nyújtottak lehetőséget a nyelv gyakorlására vagy éppen újratanulására. Interjúalanyaim gyermekeiről elmondható hogy ritkábban használják a nyelvet, hiszen családjukon kívül nem áll rendelkezésükre olyan közösségi hely, ahol anyanyelvüket gyakorolhatnák. Ez alól kivételt képeznek azok a cigány folklór események, amelyek a belvárosban, havonta egyszer kerülnek megrendezésre. A különböző dialektusokat tekintve megfigyelhető, hogy a vidéken beszélt nyelvjárások helyett adatközlőim a fővárosban elterjedt lovárival találják magukat szemben, amire mindenki máshogy reagál. Van, aki megtanulja ezt és megélhetési forrásként használja, viszont a tanítási időszakon kívül saját dialektusát beszéli. Viszont van, aki ragaszkodik hozzá, és tudatoson figyel arra, hogy gyermekei és unokái a családban elterjedt nyelvjárást ismerjék meg. Sajnos azokban a családokban, ahol csak a nagyszülők beszélik a nyelvet, a gyermekeknek egyre kevesebb esélyük van arra, hogy kétnyelvűek legyenek.
A párválasztás és a házasságkötés intézménye a romák életében kiemelkedően fontos. Az új pár által a két család újabb kapcsolatokra tehet szert, vagy a már meglevőket erősítheti meg. A ma 50-60 év körüli interjúalanyaim generációjának fontos volt, hogy párválasztásuk több szempontból is endogám legyen. Egyrészt figyeltek arra, hogy cigány legyen házastársuk, ezen kívül szempont volt az is, hogy oláh cigány legyen, és egy csoportba tartozzanak. Előnyt jelentett az is, ha falun belül vagy a szomszédos településeken találtak párjukra. Az udvarlás és az esküvő közti időszakot több szakaszra lehet bontani. A vidéki szokáshoz képest Budapesten az a megfigyelhetőbb lényeges különbség, hogy a fővárosban a szülőknek már kevesebb szerep jut a párválasztásban. Jellemző, hogy a fiatalok akkor szólnak szüleiknek kapcsolatukról, ha már az eljegyzés szakaszában járnak. A vidéken élő fiatalok már az ismerkedés szakaszában bevonják a szüleiket, hiszen az udvarláskérés és annak engedélyezése nem történhet meg a szülők jóváhagyása nélkül. A roma kultúra értékei szerint élő falusi és városi családoknál egyaránt fontos elvárás, hogy az eladósorban lévő lány a házasságkötés idejéig megőrizze ártatlanságát. Azoknál az interjúalanyaimnál, akik Budapesten kötöttek házasságot, jellemzőbb az exogám párválasztás. Többen nem tartották fontosnak, hogy párjuk oláh cigány legyen, vagy hogy egyáltalán cigány legyen. Ezeknél a családoknál jellemző, hogy gyermekeik a cigány nyelv passzív használói. Azok az adatközlők, akik endogám házasságban élnek, gyermekeik párválasztásánál is, előnyben részesítik az endogám párválasztást. Míg a vegyes (cigány –nem cigány) családokban ez nem jellemző.
Az 1980-as években induló roma kulturális és művészeti mozgalmak, valamint a klubok és nyári táborok megjelenése nagyban segítette a fővárosi oláh cigányok identitás megőrzését. A vidékről Budapestre költözés idején kultúrájukat és nyelvüket csak szűk családi körben tudták gyakorolni. Viszont az előbb említett események és ezek intézményesülésével a romák újra közösségben élhették meg identitásukat. Ma is jelen van még néhány közösségi hely és szerveznek nyári táborokat is országszerte, de véleményem szerint ezek korántsem bírnak olyan nagy súllyal, mint a 30 évvel ezelőtti kezdeményezések. Hiányoznak azok az egyéniségek és szakemberek, akik tudásuk és tapasztalatuk mellett nagyfokú alázattal formáltak közösséget. Ha a jövőben nem áll be pozitív változás a cigány közösségek közművelődési esélyeit tekintve, akkor a roma nyelv és kultúra legfeljebb a családok szintjén lesz megélhető.
Úgy vélem, hipotézisem beigazolódott, mely szerint azok az emberek, akik saját vidéki közösségüktől elszakadva élnek, csak tudatosan tudják megélni roma kultúrájukat. Ahogyan több adatközlőm kifejtette, életük során képezniük kellett egy bizonyos határt a magyar és a cigány kultúra között. El kellett dönteniük, hogy a mindennapi életükben melyiket részesítik előnyben. Interjúalanyaimról elmondható, hogy próbálták az életüket úgy alakítani, hogy munkájuk során valamilyen formában kapcsolódjanak roma közösségekhez, elősegítve identitásuk mindennapos megélését. Ez a törekvés egyaránt jellemző azokra a beszélgetőtársaimra, akik endogám házasságban élnek és nyelvüket mindennaposan beszélik, valamint azokra is akik, exogám házasságban élnek és a nyelv passzív használói. Szűkebb falusi közösségüktől elszakadva a fővárosban tudatosan életben tartják azokat a közösségi tereket és alkalmakat, amelyek kultúrahordozó szereppel bírnak számukra.
Cikksorozatomban a vidékről Budapestre költőző oláh cigányok kultúráját és ennek változásait vizsgáltam. Tettem ezt azért, mert a magyarországi csoportok közül ők őrzik nyelvüket és kultúrájukat leginkább. Úgy gondolom szakdolgozatom során emellett egy átfogóbb képet kaphattunk arról, hogy a családon kívül milyen lehetőségük van megélni identitásukat. A jövőben érdekes lenne ezt a kutatást elvégezni a Magyarországon élő magyar cigányokkal, beásokkal és szintókkal, majd mindezt összehasonlítani a vidékről fővárosba költöző magyarok helyzetével.
A TÉMÁVAL KAPCSOLATOS SZAKIRODALOM
1. Barth, Fredrik: Ethnic Groups and Boundaries: The Social Organization of Culture Difference, , Scandinavian University Press, Oslo ,1969
2. Babbie, Earl: A társadalomtudományi kutatás gyakorlata, Balassi Kiadó, Budapest, 2001
3. Boglár Lajos: A tükör két oldala, Nyitott Könyvműhely Kiadó, Budapest, 2005
4. Courthiades, Marcel: A romani nyelv: http://epa.oszk.hu/00000/00011/00022/pdf/9812.pdf,
5. Daróczi Ágnes: Mivé lettünk? Daróczi Ágnes: Mivé lettünk? Roma kulturális mozgalom az emancipációért: http://www.mmi.hu/sajto/mive%20lettunk.rtf
6 .Erdős Kamill: Erdős Kamill cigánytanulmányai, , Békés Megyei Tanács V.B. Cigányügyi Koordinációs Bizottsága, Békéscsaba, 1989.
7. Glatz Ferenc: A cigányok Magyarországon, MTA. Budapest, 1999
Havas Gábor: A kistelepülések és a romák. http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_nemzetisegek/romak/a_ciganyok_magyarorszagon/pages/008_A_kistelepulesek_es_a_romak.htm
9. Kállai Ernő: Roma vállalkozók 1998-ban. In: Kemény István (szerk.): Cigányok/romák és a láthatatlan gazdaság. AKM – Osiris, Budapest, 2000
10. Kemény István-Janki Béla-Lengyel Gabriella: A magyarországi cigányság, Gondolat Kiadó, Budapest,2003
11. Kemény István: A magyarországi cigányság helyzete: www.sulinet.hu/…/007_A_magyarorszagi_ciganysag_helyzete.htm
Kemény István, Janky Béla: Települési és lakásviszonyok: http://beszelo.c3.hu/04/04/13kemeny.htm
13. Kovalcsik Katalin: Tanulmányok a cigányság társadalmi és kultúrája köréből.,BTF-IFA-MKM, Budapest,1998
14. Ladányi János–Szelényi Iván: Ki a cigány? In: Kritika. 1997. 12. szám
Mezey Barna–Pomogyi László–Tauber István: A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422-1985., Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1986
16. Mária Terézia cigánypolitikája: http://publikacio.uni-miskolc.hu/data/ME-PUB-40810/M%E1ria%20Ter%E9zia%20cig%E1nypolitik%E1ja.pdf
17. Michael Sinclair Stewart: Daltestvérek- Az oláh cigány identitás és közösség továbbélése a szocialista Magyarországon, T-Twins Kiadó, MTA Szociológiai Intézet, Max Weber Alapítvány, Budapest, 1994
18. Pálos Dóra: „Cigányok”, „újmagyarok” vagy „romák”? Kulturális antropológiai esettanulmány In: A. Gergely András-Papp Richárd (szerk.) Kisebbség és kultúra MTA ENKI-MTA PTI-ELTE Kulturális Antropológia Szakcsoport, Budapest, 2004
19. Pomogyi László: Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon, Osiris –Századvég, Budapest 1995
20. Prónai Csaba: Cigányok Európában 2,Új Mandátum Kiadó,Budapest,2002
21. Szuhay Péter: A magyarországi cigányság kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája , Panoráma Kiadó,Budapest, 1999
22. Tóth Judit: Cultural rights of minorities in Hungary on the ground of international undertakings, Minorities Research, 2010