„Ne nézzed nagyon messziről, ne tekintsd meg nagyon közelről, ha döntened kell bármiről – Dighávu –, szeretett fiam!” – részlet Popper Péter: „Ne menj a romok közé című írásából.”

„Az a néhány könyv, amit Afrikáról olvastam, nem szólt semmiről, ami vonzott volna. Ahhoz, hogy megtapasztaljam azt a szegénységet és nincstelenséget, amiben négy gyermek közül egy meghal, be kellene költöznöm valamennyi időre valamelyik viskóba. Nem tudnám megtenni, nem embernek való a sötét nedvesség, a nyúlós-tapadós kosz, ami ragad rád mindenhol” – mondta egyszer egy baráti közösségben, amikor az olvasott könyvet tovább adta a barátnőjének.
„Talán nem kell mindent megtapasztalni, abból, ami a világban van –, hangzott a válasz –, az empátiát, azt hiszem, a saját tapasztalat mohósága ellen kaptuk, cserébe.”
Ő viszont nem hitt az empátia esélyében, létében sem. Lehet együtt érezni valakivel bármilyen helyzetben?
„Nem lehet – állította –, mert csak önmagad helyében, az önmagad értékrendszere, mentalitása szerint vagy képes átérezni, megélni bármit.” Nem hiszem, hogy az, ami nekem elrettentő és ijesztő a bafuti törzs életmódjában, az nekik is olyan félelmetes lenne, mint nekem, aki csak olvasok róla, és messze elkerülném a helyet, ha meg kellene tapasztalnom. És nem hiszem azt sem, hogy a halált, ami előtt mi olyan fájdalmasan állunk, sírunk és gyászolunk, ekképp értelmezné a hindu nép. És ha most, valamiféle csoda folytán ott találnám magam, mondjuk egy afrikai törzs vályogviskója előtt, látnám a nagy hasú, pucér gyermekeket, amint köhögnek, játszanak az agyagos földön, és naponta kétszer kemény puliszkát esznek, nem hiszem, hogy képes lennék átérezni azt a helyzetet, amiben ők vannak, élnek.

Azért sem, mert képtelen lennék természetesnek, megszokottnak érezni, élni azt, ami nekem nem az, sőt mi több, elrettentő, és nem megközelíthető, hanem valami ösztönös félelem miatt biztonságos távolságba helyezem magam tőle. Nem hiszem, hogy az, amit én embertelen nyomornak, elviselhetetlen kosznak tartok, az nekik is az. Mert ők nem ismernek mást, és pont annyira távolinak éreznek engem, mint amennyire én őket. Hogy viszolyognának-e tőlem vagy sem, azt nem tudom. Talán az undorító, fehér bőrömtől. Az empátia nekem azt jelenti, summázta, hogy megpróbálom a helyedbe képzelni magam, és együtt érezni veled, ami ideig-óráig sikeres lesz, aztán csődöt mond, mert én nem vagyok te, akiben minden történés, legyen az jó vagy sem, sok élményt mozgat meg, amit csak te éltél meg és én nem.
„A szellemek nem maradnak –, mondod. De nem ám! Néha eljönnek, néha magunkra hagynak – így van ez. És az áldozat, ami kedvükre lenne, hol marad?
Tudod, mi van itt? Pogány kereszténység. És valóban pogánynak kell lenned ahhoz, hogy hited lehessen. Mit szeretnél Karácsonyra? – a legstupidabb kérdés, amit gyerektől itt kérdezni lehet. Úgy is néznek rád utána, mint akinek nincs elég esze. Mert mi mást kérhetnének annál, mint amit rendszerint kapnak: ruhát vagy kenyeret, vagy rizst, vagy cipőt. És a vagy-on van a hangsúly. Lassan megtanulom, hogy néhol túl kevésnek kell lenni ahhoz, hogy máshol túl sok lehessen. És ha a mértékletesség a helyes irány, de túl gyenge vagyok ahhoz, hogy követni tudjam, akkor meg kell erősödnöm talán. Nem biztos, hogy akarat kérdése, nem biztos, hogy elhatározásé: inkább a tanulásé. Túl keveset élünk ahhoz, hogy igazságokat keressünk vagy találjunk: épp elég és jó, ha vajmi kis saját igazság részesei lehetünk. ”

„És amikor az a hamis illúzióm van, hogy oké, rendben, megszoktam, akkor újra meg újra azzal szembesülök, hogy az első pillanatok, órák döbbenetével még mindig nem tudok, amit kezdeni. Egyrészt, mert kommunikációs bajaink vannak, ha meg ezen túl vagyunk, akkor, tekintve a valós lehetőségeket, nem túl sok biztató szó marad. Az elfordulás, kétségbeesés órái után az antiretrovirális kezelést érintő kérdések következnek: meggyógyulok tőle? Nem. És ott rejtőzik a talán-mégis reménye, ami nem tart túl sokáig, mert hamar elfogy a pénz. A beletörődés szakaszát az opportunista fertőzések teszik keservessé – a halál gondolata már nem annyira rettenetes, mint az újabb és újabb kiadások riasztó fenyegetése. És ha elfogy az a nagyon kevés pénz is, akkor teljes a belefásulás a megváltozhatatlanba – feladásról szó sincs, mert küzdelem sincs az életben maradásért. A megváltozhatatlan meg nem a betegséget jelenti, hanem a pénztelenséget, a szegénységet és nyomort. Az élet értékéről beszélni itt pont annyira értelmetlen, mint karácsonyi ajándékról kérdezni az olajpálma magját rágcsáló, hideg fufut és olajos zöldséget majszoló gyereket. Az élj-a-mának imperativusa itt megszűnik imperativusnak lenni, abszolút természetességgel alkalmazza mindenki, nem szép életfilozófia, lilaködbe révedő elmélet formájában, hanem a ma-van-holnap-nem-biztos mindent elnyelő mohóságával.”