Amikor Tibetben jártam, meglátogattam egy tavat 4000 m körüli magasságon, nem túl messze a 400 láma falujától. A lámák imádkoztak, majd amulettet készítettek nekem – egy szép edényt selyemmel betakarva –, amit elvittem a tóhoz és beledobtam.
Ez a tó – hitük szerint – mágikus erővel bírt, adott és elvett, meghallgatta a kívánságokat és teljesítette azokat. Furcsa volt ez nekem, európai embernek. A tó megszemélyesítése nem ritka jelenség Ázsiában. Jakutföldön például vannak olyan tavak, amelyeknek a lakosok életet tulajdonítanak, a tavak döntenek a termésről, az emberek sorsáról. Áldozatokat követelnek és megajándékoznak. Van olyan tó is, amit személyként jegyeztek be.
Az ősi rituálék évszázadokon át megmaradnak, az emberek továbbadják őket gyermekeiknek, és van, ahol annyira titokként tartják őket számon, hogy csak a beavatottak tudhatnak róluk, erről soha nincs írásos forma, csak szájról szájra terjednek a szokások.
Dél-Nyugat Kínában, a Himalája lábánál, a Lugu tó mellett él egy törzs, ahol a mai napig a matriarchális rend uralkodik, nincs család a szó szoros értelmében, a férfiak szinte csak megtermékenyítik a nőket, és ezzel szerepük egészen elenyészővé válik. A moszuo törzsben a nők egyenlők a férfiakkal, mindenkinek annyi szexuális partnere van, amennyit akar, nincsenek előítéletek és a gyermekeket közösen nevelik.
A nők a társadalomban központi helyet foglalnak el. A gyermekek az anyákhoz tartoznak, őket az anyjuk, nagyanyjuk, nagynénjük, nagybátyjuk neveli fel, tehát az anyai ág felmenői. Az apák a saját anyai ágban élnek. Európai szemmel a gyermekek apátlanok, a nők férj nélküliek, de a moszuo törzs nem így tekint erre, a család ebben a sajátos formájában létezik. Egy nő több férfival létesít szexuális kapcsolatot, ha az ajtónál fel van akasztva egy férfikalap, az a jel, hogy másik férfi ne menjen be. A látogatások terhességgel is végződhetnek, de a férfiak és nők nem élnek soha együtt.
A nők szerepe a házimunka, főzés, mosás, takarítás és gyermeknevelés, a férfiaké a vadászás, a házak javítása és a döntésekben való segítés. Soha sem tudják, ki a gyermek apja, ezért közösen nevelik őket. A nagybátyáknak viszont kiemelkedő a szerepük a nővér vagy húg gyermeknevelésében.
A közös gyermeknevelés szokását, ahol a nagybátyák, nagynénik, nagymamák és anyák vigyáznak a gyermekekre, megtalálhatjuk Elefántcsontpart egyes vidékein is. Az afrikai országokban is közösen nevelik a gyermekeket, a különbség a himalájai moszuo törzs és például egy nigériai törzs között azonban az, hogy míg a moszuo törzsben a nők örökölhetnek földeket, a nigériai törzsben soha.
Mondhatjuk, hogy a moszuo törzsben a férfiak feministák, a fiúgyermekek hordozzák a kisbabákat, sőt pelenkázzák is őket. A férfiaknak nincs kötelezettségük a saját gyermekeik iránt, ezért anyagi okok miatt nem látogatják az anyákat, ha mégis megteszik, akkor az csak a szerelem vagy kölcsönös szeretet.
Kenyában találkoztam egy olyan apai kötelességformával, hogy ha egy apának több gyermeke van több feleségtől, akkor ha a férfi elválik valamelyik nőtől, már semmi kötelezettsége nincs vele szemben, az esetleges új férj átvállal mindent, vagy a nő családja felelős a gyermeknevelésért. A moszuo törzsben a gyermekeket csak az anyai ág leszármazottjai nevelik, de a moszuo törzs régebbi, un. „sétáló házasság” formája kezd átalakulni, amióta a turisták elárasztották a vidékeket. Már vannak olyan nők, akik együtt élnek kedvesükkel. Vannak például buszsofőrök és farmon dolgozó nők. A turizmus új szabályokat alkotott, és a fiatal moszuók már a nyugati életformák felé kacsintgatnak.
Míg Kínában, ha egy nő nem kel el 27 éves koráig és már reménye sincs erre, a moszuo törzsben nincs semmiféle stigma rajta, ugyanúgy elfogadott, mint a gyermekes nők. Ezzel ellentétben például Nigériában vannak olyan törzsek, ahol ha egy nőnek eddig a korig nincs gyermeke, rengeteg rítuson kell átmennie, és ha akkor sem lesz terhes, elűzik a közösségből, mert boszorkánynak számít.
A nyugati világban a nők csak ebben a korukban kezdik el a karrierjüket építeni, és már senki sem foglalkozik azzal, hogy mikor lesz gyermeke. Még könnyebb egy moszuónál, ahol az sem számít mikor, az sem, hogy kitől születik gyermeke, a közösség elfogadja.
A gyermekek iskoláztatása nehezebb feladat, néha száz kilométert is kell menniük az iskoláig. Az öregek jobban örülnek, ha inkább segítenek a farmon, mert akkor mindig lesz az asztalon étel, de az információk beáramlásával lassan ők is belátják, hogy elkerülhetetlen a változás. Olyankor szomorúan jövendölik, hogy harminc év sem telik el, és eltűnik a moszuo törzs.
Az információáramlás elkerülhetetlen, és a világ lassan átalakul, az internet eljut négyezer méter magasságba is. A tibeti lámák felléphetnek a kínai szociális hálókra, tévét néznek, csetelnek. Amikor egy riporter ismerősöm a kétezres évek elején Afganisztánban járt, arról mesélt, hogy a fiatalok az internetet pornó csatornák nézegetésére használták, a világ végén, a magas hegyek között, ahol még az éneklés is meg volt tiltva.
A modern világ mássága eljut a törzsekben élők közé, és ha Einstein szerint a kíváncsiság az egyik legerősebb dolog a földön, akkor miért ne hinnénk neki?
A kérdés az, hogy megmaradnak-e a rítusok, az ősi kultúrák, mennyire alakulnak át, mennyire fragmentálódnak, asszimilálódnak, és mit őriznek meg az eredeti tartalmakból, formákból akkor, amikor a legtöbbjük szájhagyomány útján terjed, és nincs írásos formájuk. Mi marad meg száz év múlva a moszuók „sétáló házasságából”, a balinéz szellemek kísértéséről a szellemházak körül, a szenegáli marabuk varázserejéből, a kenyai ngangak és fétisek tanácsaiból és jóslataiból, az afrokubai Nfumbik, halálból visszatért szellemek, élőhalottak titkaiból, a hindu hárommillió isten tevékenységéből?
Mennyi rész hiányzik már az emberiség történetéből!
Az is lehet, hogy amikor elérjük a technológiák ma még el sem képzelhető magaslatait, amikor elveszítjük a kontrollt az élet felett, akkor térünk vissza az ősökhöz tanácsért.
Amikor már az utolsó részletet is megszervezzük a megszervezhetőből, akkor jövünk rá, hogy az egykori himalájai moszuók, a trobriárdi nők, az afrokubai santerok, az indiai sadduk és elvonuló aghorik boldogok voltak. Ki tudja…
A lényeg soha nem változik, valamiben hinnünk kell, akkor is, ha nem hiszünk semmiben… Ha nem másban, akkor egy mosolygó moszuo gyermek tiszta tekintetében….
Forrás
Kingdom of women (Choo Waihong) és a szerző saját utazásai és fotói.
