VARÁZSDOBOZOK

Filippiadában átlagosan 600-an élnek, többségben kisgyermekes családok. A tábort az önkéntesek tartják fent, fizetett alkalmazott nincs. A támogatásszervezést, koordinálást és az adományok szétosztását egy maroknyi önkéntes végzi. A munka menete mindig attól függ, aznap épp hányan érnek rá. Önkéntesként számára ez nem csak egy elvégzendő feladatsor. Mikor nyílik a raktárajtó egy új világba lépsz. Egy átlagos nap leírása következik.

Görög indulás
Reggel 9 környékére beszéltük meg a találkozót. Két helyszínem és két időpontom is volt, hiszen a pontos részletek szokás szerint kicsit ködösek voltak. 9.10 körül érkezik egy autó. A 20 kisebb-nagyobb zacsiból és dobozból, amit előző nap raktunk össze, hármat-négyet sikerül bepakolni, de a kisdobozt, amivel Mohamed megbízott, azt betesszük. Kiderül, hogy én nem velük utazom, úgyhogy átmegyünk a második helyszínre. Ide 9.15-re várunk valakit.
9.20, második helyszín. Még sehol senki. Lassan érkezik egy kék mikrobusz, beszállok. A társaság fele görög, másik fele angolul beszél, hátul két szíriai, akik már évek óta a szigeten élnek. Lenyűgöző a görög tudásuk. Irigykedek kicsit. Letisztázzuk, hogy jó helyen járok, aztán szólok nekik, hogy vissza kellene menni az irodába, mert egy táblát is be kellene rakni (no meg 15 dobozt, de erről még hallgatok egyelőre). A sofőr görögnek tűnik, így vele görögül gagyogok. Kérdezi, mióta élek Lefkadán. Véletlenül 11 hónap helyett 11 napot mondok (mentségemre szóljon mines = hónapok, meres = napok.)  De sebaj, a látszólagos tudatlanság jól jön még később.
Az irodához érve kérdik kell-e segíteni. Mondom persze, nyugat(abb) európai naivsággal. – Na de mekkora az a tábla? Mutatom. – Na rendben. Hátraszól a szíriainak meg a fiának, menjetek csak segíteni. A fiú erre értetlenkedni kezd görögül, hogy mégis minek a segítség, ha a tábla csak vagy 10 kilós? Én persze mindent értek, de nem szólok. Ela, ela…lesz itt még más is. Végül megvan a tábla és még vagy 4 zacs-doboz. Végre elindulunk. Az „úszó híd” (a sziget bejárata) előtt szólnak, hogy én mégsem velük utazok majd, de nem kell aggódni, van egy harmadik kocsi, amelyik pár méter múlva felvesz (szerintem a fiának nem voltam szimpi) Megállunk, beszállok. Egy kedves 70 év körüli angol hölgy a sofőr, végül Ines is velem utazik. Végre egy ismerős arc.
Egész úton beszélgetünk a projektemről, a táborról és az életéről. 14 éve él Lefkadán, de – szégyen ide szégyen oda – nem beszél görögül. 70 évhez közeledve valószínűleg én sem rugaszkodnék neki egy idegen nyelvnek. – Minket mindenhol megértenek, bárhova megyek is a világon – mondja. Látom, hogy kicsit örül neki, de azért sajnálja is. Zötyög a kocsi, kellemes az utazás, másfél óra múlva megérkezünk.

Hol a kulcs?
Behajtunk a táborba, sehol senki, aki ellenőrizne. Egy kósza járőrautó áll a bejáratnál, de teszi magát, hogy nem lát semmit. A kis épület ahol a múltkor az Afganisztánt megjárt „nagymellű” katona pöffeszkedett, most zárva van. Vasárnap van, ilyenkor mindenkinek akad jobb dolga. Az orvosi rendelő előtt áll a sor, az orvos előttünk sétál el (sima zöld póló és katonamintás nadrág), mosolyogva biccent. Ő is önkéntes.
Néhányan sepregetnek a sátrak előtt, mindenki nyugodt. Mi pedig várjuk a többieket. Kezd meleg lenni. 15 perc – na, hol vannak már, nem maradhattak le ennyire – után megérkezik a kék mikrobusz a kedvenc görög fiammal, a sofőr apukával, az anyukával, egy angol, de görögül perfekt beszélő hölggyel és a két szíriaival. Nemsokára a harmadik autó is befut.

A tábor
A tábor

Beszállunk és tovább hajtunk a kocsikkal egészen a raktárig, ami természetesen zárva. Elkezdünk kipakolni. Ruhás zacsik és dobozok, némi száraz élelmiszer, a kedvenc táblám stb. A tábornak folyamatosan frissített listája van arról, hogy pontosan mire van szükségük az embereknek.
Egyből itt vannak már a gyerekek is. Számomra szokatlan udvariassággal és távolságtartással örvendeznek. Tudják, hogy nem értjük a nyelvüket, és tudják, hogy most még semmit nem fognak kapni. És megértik. Jön egy-két felnőtt is. Lassan körbevesznek. Tűz a nap. Azt hiszem Filippiadában melegebb lehet 4-5 fokkal mint Lefkadán (Ez azt jelenti hogy Magyarország, Erdély +13 fok). Pólóban jöttem, de a felsőt magamon tartom a 30 fokban, nem szeretnék senkinek kellemetlenséget okozni. Ines kivágott majóban feszít…nem szólok neki, mostmár úgysem lenne értelme.
5 perc után megérdeklődöm, miért pirítjuk itt magunkat, amikor dolgozni jöttünk. Azt mondják nincs kulcsunk a raktárhoz. A főszervező-önkéntes, akinek kulcsa van ma nem tudott velünk jönni, így a Filippiada település önkormányzati személyzeténél van a legközelebbi kulcs. Kérdezem, nekünk miért nincs, azt mondják ez nem olyan egyszerű. Már ide jövetben telefonáltak nekik, és meg volt beszélve, hogy mire megérkezünk nyitva lesz a raktár. Sebaj, hívjuk őket még egyszer. A válasz: miért épp vasárnap jöttünk, menjünk csak szépen haza, ők épp kávéznak valahol, most annyira nem alkalmas a kulcsátadás. Na jó, üsse kő. Valaki kocsiba ül, és ha a hegy nem megy Mohamedhez, megy Mohamed… Micsoda ideillő poén. A település 3 km-re van, oda-vissza 6, én úgy döntök, árnyékba vonulok.
Lassan elfogy az emberek türelme is. Valaki már a sapkákat próbálgatja az egyik zacsi tetejéről. A görög sofőröm egész erélyesen lép közbe, mire visszateszik. A gyerekek is kezdik kicsit tépkedni a zacskók szélét, de nyugi van. Látom, hogy jött velünk egy görög kislány is, körbevették a táborlakó gyerekek. Szinte éheznek egy kis játékra, mindenki mosolyog. A raktár előtti két műanyag szemetes konténer közé valami sál van erősítve, azon hintáznak. Ines-szel azt beszéljük, hogy kár, hogy Victor nem jött velünk, a legutóbbi workshopon egész jó kis spanyol dalt tanított a gyerekeknek. Most tökéletes lenne időtöltésnek.
Megjön a kulcs! Végre kinyílik a raktár és kezdjük behordani a cuccokat. A gyerekek segítenek. Venném ki a kezükből a dobozt, de nem adják. Ha nehéz, a földön húzzák, de segítenek. Tudják, hogy ami benne van az értékes.

A Varázsdoboz
Végre szusszanunk. Zárjuk az ajtót. Még nincs ma osztás. A táborlakók nem járnak be a raktárba. Általában szépen sorban, családonként, vagy egy asztal mögül történik a kiszolgálás. Az angol, de görögül perfekt beszélő hölgy, Brenda azt mondja, ma a varázsdobozokat rakjuk össze. Látja, hogy nagyon tágra nyílt a szemem, így elmagyarázza miről is van szó. A varázsdoboz lényegében egy zacsi, amibe az aktuális hét igényei szerint kerülnek a dolgok, főként tisztálkodási szerek, pelenkák, némi száraz élelem. Elővesz egy jegyzetfüzetet, amiben 60-70 különböző összetételű varázsdoboz szerepel. Ez 60-70 sátrat jelent, egyenként 5-12 lakóval. A táborban ugyanis átlagosan 600-an élnek. Elkezdjük a munkát. Kicsit körülményes, mivel egy darab jegyzetfüzet lévén minden varázsdoboz összetételének listáját ki kell másolgatni egy külön lapra, hogy aztán hátramenjünk és összekészítsük. A helyzetet az is bonyolítja, hogy a lista görögül van.

A listák másolása közben
A listák másolása közben

A tábor fő bázisa ez a nagy raktár. Kb. 8-10 helyiségből áll, ahol az adományokat rendszerezve tárolják: női ruhák, férfi ruhák, cipők, tisztálkodási szerek és száraz élelem stb. A gondosan átválogatott dolgok méretre, évszakra és korra is rendszerezve vannak.
A tisztítószeres helyiségben dolgozunk, minden itt van, ami a varázsdobozok összeállításához szükséges. Az elején még fordítóra van szükségem a listák megértéséhez, egy idő múlva azonban már egyedül is megy. Nagyjából ugyanaz az összetétele mindegyiknek. WC papír, papírzsepi, betét, pelenka, nedves törlőkendő, keksz stb. A nedves törlőkendő gondolom igen hasznos, mivel a táborban csak egyetlen nagyobb konténer van felállítva WC és zuhanyzó gyanánt. Nem is tudom meleg vizük van-e rendesen. Ines-szel ketten dolgozunk: én kimásolom a listát, olvasom neki, ő szedi össze a dolgokat. Mindenki lázasan munkálkodik. Ez itt most nem görög tempó. Büszke vagyok a sofőrömre és a fiára is, mert látszik, hogy nem viccből töltik itt a vasárnapjukat. Közben görög önkéntesek is érkeznek valószínűleg a közelből. Képben vannak, mert egyből a ruhás részre mennek válogatni. Van, aki maszkot visel, bár úgy hallottam legutóbb, hogy ez csak a többieket védi a te esetleges betegségeidtől. Én azért igyekszem egyelőre minimálisra venni a személyes érintkezést a táborlakókkal. A pöffeszkedő katona a múltkor fél óráig ecsetelte milyen oltásokat kapott az afgán bevetése előtt.

A görög önkéntesek

Eszembe jut, hogy munka ide, munka oda, az egyesületünk vezetője, Mohamed (ő tunéziai származású, sok-sok éve él már Görögországban, tehát semmi köze nincs a táborhoz) megbízott a tábla és a kisdoboz átadásával, és még egy riportot is össze kellene hozzak a főszervezővel. A kocsiban már megkörnyékeztem kicsit az idős hölgyet, van pár infóm, de főszervező híján bizonytalan vagyok kicsit, kit szúrjak ki interjúalanynak. Úgy döntök, először kézbesítem a csomagot. Van egy telefonszámom, de név nélkül. Azt sem tudom táborlakó-e az illető, vagy szervező. Vannak ugyanis páran a táborlakók közül, akik beszélnek angolul, és aktívan részt vesznek a szervezési munka különböző szakaszaiban. A román számomról telefonálok, mert a görögöt szokás szerint nem töltöttem fel. Csörög, három után felveszi valaki. Elmondom röviden, ki vagyok, mit akarok, és hogy Mohamed bízott meg a kézbesítéssel, mire az illető közli, hogy ez biztos valami tévedés, mivel őt hívják Mohamednek. Két újabb magyarázkodási kör után megértjük egymást. A cél tisztázva. Újabb két-három kör után megérti, hogy a táborban vagyok, nem a településen, és nem jövő héten, hanem most, úgyhogy jöhet a csomagért. Szólok az egyik szervezőnek, hogy a tábla és a kisdoboz az most gazdára talál, írják be a füzetbe, vagy a listára.
Pár perc múlva kopogtatnak a raktárajtón. Megjön az emberem. Ketten vannak. Kicsit nehézkes a kommunikáció, mivel Mohamed2 keveset beszél angolul. A másik, értelmiséginek tűnő fickó viszonylag jól megérti a dolgokat. Azt mondja, ő lesz az angoltanár a táborban, és a táblát az órák alatt használják majd az egyik sátorban. Kedvesek, udvariasak, megköszönik. Távozás előtt megkérem őket, hogy na egy fotó erejéig ugyanbiza álljanak már össze, legyen bizonyítékom Mohamednek. Gond nélkül vállalják. Az többi önkéntes szégyenlős, senki nem akar fotózkodni.
Az interjúm nem akar összejönni, bármennyire is pedálozok. Megkörnyékeztem egy középkorú angol nőcit. Ő nem velünk jött, egy közeli településen lakik. Egyesülete van, és épp azon fáradozik, hogy egy újabb táborszerű helyet, raktárt, nyit az embereknek. Sok dologgal képben van a táborról, de nem vállalja az interjút. Ajánl valakit, de aztán az ajánlott személy sem vállalja. Azt mondják a főszervező dolgozik itt a legtöbbet, ha valaki, akkor ő az, akinek nyilatkoznia kell a dolgokról. Gondolom, nem csak erről van szó. A tábor ugyanis, amit az állami hadsereg tart fenn, az egy szál katonán kívül egyetlen fizetett alkalmazottal sem rendelkezik. A raktár fenntartása, az adománykezelés és koordinálás, a táborlakók demográfiai adatainak és igényeinek feltérképezése, a csomagosztás, minden az önkéntesek menedzselése alatt áll. A néhány főszervezőn kívül az önkéntesek minden nap cserélődnek, így a munka ütemezése sem olyan egyszerű. Ha sok az önkéntes, már akár este haza lehet menni, ha nem, akkor éjfélig szortírozzák a dolgokat.
A tábor fele kisgyermekekből áll. Nekik nem mindegy, hogy kapnak-e másnap enni, vagy lesz-e WC papír, amit használjanak, esetleg improvizálni kell. A napi egy étkezés az biztosított (bár állítólag a minőség borzalmas), ezen kívül a táborlakók élete az önkéntesek kezében van. Képzelem mennyi történet lapulhat a sátrak falai között, ha nekem ilyen hosszúra nyúlik egy napot leírni.
Visszamegyek dolgozni. Lassan elfogynak a kisdobozos mosóporok, így a nagyokat kell valahogy kiosztanunk a varázsdobozokba. Leülök egy kicsit a mosóporos részre. Mindenkinek kell majd a zacsiba mosópor, úgyhogy elkezdem bontogatni és öntögetni kisebb zacsikba. Kicsit szomorú, hogy a varázsdobozban egymás mellett lapul a keksz és a vékony zacsiba töltött mosópor, amely bármikor kiszakadhat, de itt most ez a legkevesebb.

Mosóporozás
Mosóporozás

A nap végére kész a 60-70 varázsdoboz. Ma nem jött a kajás, vagy csak nekünk nem szóltak, így a napot egy fél szendviccsel húztam ki (a másik felét Ines-nek adtam, aki semmit nem hozott magával). Az első autó már délután 3 fele elment haza, de mi nem azért jöttünk ma, hogy félmunkát végezzünk.
Kiderül, hogy a varázszacskókba műanyag poharakat sem ártana tenni, így még egyszer ki kell mindegyiket nyitni…A lista azonban elől van a raktárbejáratnál, mert az újonnan érkezett görög önkéntesek cipőket kezdtek osztani a családoknak. Kicsit fogyni kezd az energiánk…

Varázsdobozok
Varázsdobozok a sátrak neveivel felcímkézve

Egyszerre csak egy család jöhet be a raktárba. Kicsit nyűgölődnek, nehézkes a kommunikáció is, de a két szíriai srác, akik velünk érkeztek nagy segítség. Ma ők a tolmácsok. Van egy követelődző apuka is, aki mindenáron hátra akar menni, válogatni magának. Őt nem lehet visszatartani. Végül mindenki elégedett, az apuka hálálkodik. A görög hölgyek erélyesen rendezkednek, másképp nem is lehet. Nézelődök egy darabig, várom a listát, már éhes vagyok.

Osztás közben
Osztás közben

Egyszer csak betoppan egy 10-15 fős mosolygó német hölgyekből álló csapat, kezdenek bemutatkozni a fáradt társaságnak. Beszélünk pár szót az egyikükkel. Már egy hete itt keringenek a környéken, állítólag azt várják, hogy sátrat kapjanak a táborban, ha nem akkor mennek egy másik táborba. Itt most nagy szükség lenne rájuk, így Brenda megígéri, hogy megpróbálja kicsit gatyába rázni a görög szervezést.  – De ha már itt vagytok van-e pár percetek egy gyors munkára? Hát…most ők csak körbenéznek, és egyébként is…Szóval a zacsikat csak nekünk kell újra kinyitogatni.

A varázsdobozok tartalma
A varázsdobozok tartalma

Már este 7 is elmúlt, a 70 éves hölgy, akivel érkeztünk szemmel láthatóan véreres szemekkel várja az indulást. Csodálom a kitartását, egész nap egy tempóban dolgozott velünk. Kicsit félek, hogy ő fog vezetni a visszaúton. Végre megvan a lista és beleszuszakoljuk a hiányzó poharakat is a csomagokba. A többiek még maradnak kicsit. Az osztásnak persze soha nem lenne vége. Mi úgy döntünk, megtettük a magunkét mára.
Indulás után még figyelmeztetem Shirley-t (az idős hölgy), hogy jó irányba térjünk hazafelé menet. Az út ugyanis trükkös, és ha nem figyelsz, arra ébredsz, hogy már fél órája Athén felé tartasz és nem haza. Inesnek pisilni kell, megállunk pár helyen, segítek neki görögül kérdezősködni. Végül összejön. Minden ok, hátradőlök.
Este 9-kor érünk haza. Spartakos már vár a Taste & Coffee előtt. Hazavisszük Ines-t, aztán végre hazamegyünk mi is. Shirley a sziget másik végében lakik, így neki még fél óra hazáig. Tartalmas nap volt. Nem telt el haszontalanul.
A riport eredeti megjelenése: siposemoke.wordpress.com

Author: Sipos Emőke

Az egyetemen közgazdaságtant és szociológiát tanult, majd multikulturalitásból szerezett mesteri diplomát. 2015-ben végzett a Budapesti Metropolitán Egyetem (korábban BKF) szakirányú továbbképzésén. Első éveit a munka világában közgazdászként kezdte, majd több mint három és fél évig dolgozott pr-felelősként Erdély első akkreditált magyar nyelvű egyetemén, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen. Jelenleg a görögországi Lefkada szigetén dolgozik önkéntesként. Kapcsolat: siposb.emoke@gmail.com