„Afrikai élet-és létmódok megérthetőségét, belső dimenzióit, egészség és betegség, kosz és tisztaság fogalmi relativitását, univerzális panaceák és törzsi hitek, amulettek, orvosságos emberek relatív igazát azonban úgy érzem, felszínesebben érinti, mint lehetne. Ezek sorskérdések afrikaiak és „fehérek” közötti viszonyban, különbségekben és stratégiákban, érdekes lett volna az önreflexió szintjén is többet jelezni ezekről…, akár nem mással, mint kontrasztosabb önképpel, esetleg afrikai mesék, szakrális hitek hátterének ok-okozati értelmét keresve – s ezzel mintegy „elemelkedve” a primer leírástól, sűrűbbé téve a jelentésteret a mondandó körül.

Ne tűnjön óhéber okoskodásnak, idézek: „A néhány napja látott, racionális sokgyermekes anya jut eszembe, aki nem fog egyetlen gyermekére annyit költeni, mint az összes többire együtt, még akkor sem, ha emiatt a beteg gyermek meghal. Ez egy más világ, pontosabban én vagyok a másság benne. Rossz gondolatok, mellőzném, de gondolatdugóm nincs. A saját pontrendszeres medicinánk jut eszembe, a vállalkozóvá tett orvos, az alapellátás, mint végrehajtó rendszer. Valami furcsa asszociáció, rossz álom talán, azt sejteti, hogy valami nincs rendben ezzel a megmásított világgal”. (54. old.).
Ebben a bekezdésben egy komoly tudáselméleti fejtegetés lehetősége rejlik. S ha a Szerző nem éppen titkos naplóját, óráról órára komponált feljegyzéseit adja közre, hanem mintegy visszatekintően átírja és egybehangolja a művet, akkor ezek, mint a textust körülvevő kontextusok okvetlenül bekerülhettek volna, bármily „utólagos” okoskodásoknak tetszenek is.” (A. Gergely András: Változás, Kamerun, gyógyítás – könyvismertető, AfriPORT, 2013; Kameruni királyság, egészséggondnokként, recenzió Turóczi Ildikó: „Változó idők Kamerunban” című könyvéről, Afrikai Tanulmányok, 2012)
Köszönöm a recenziót és köszönöm a válasz lehetőségét is. Legyen mentségem a csupán két hónap, amit Kamerun törzsi királyságában töltöttem. Komoly tudáselméleti fejtegetés helyett, hadd válaszoljak néhány gondolattal, mondhatni sokévnyi orvoskodásom morfondírjával.
Hazaérkezésem után, a visszatérés tudatával, azon tűnődöm, hogy miképp lehetne megfogalmazni valamit, ami csak kérdésként él bennem, és nem csupán kérdésként, hanem kérdések, elmélkedések halmazaként mindarról, ami megfoghatatlan és minduntalan kicsusszan az evidenciák, tömör vagy kevésbé tömör összegzések lehetősége elől.
Tűnődöm azon, hogy miképp lehet megfogalmazni valamit, érthető módon, talán még formát sem tisztelő terepnapló szintjén, amiben annyi az igenlés, mint a tagadás maga? Hogyan lehet igent mondani arra, ami józan észjárással maga a nem? Mert, mint észleljük minduntalan, relatív igazságok vannak, amik nem csupán megkérdőjelezik, de tagadják az abszolút igazság létét.
Próbálok pontosítani: a megmásított világ, amiről most hangosan elmélkedem, a pontrendszeres medicina. Van ennek egy kulcsmomentuma, ami épp annyira hagyománytagadó, mint Joseph Fon hagyománytagadó, bambuszház mellé temetkezése, éspedig: az orvosból, családok életének bennfenteseként házról-házra ballagó gyógyítóból szolgáltatót kreál az egészségügyi rendszer. És minő különbség! Mert a szolgáltató szerep hozza a megfelelés igényét, és értelemszerűen nem annyira a beteg ember érdekeinek, hanem a rendszernek (tisztelet és elismerés a kivételnek). Mert ő fizet, javadalmaz, büntet, szabályt teremt és PONTOZ.
Ugyanakkor versenyhelyzetet teremt, amiben nem a betegellátás minősége a lényeges, hanem a pacientúra, a felírt „biztosítottak” száma, a mennyiség. A rendszer kíméletlenül számon kér. A szolgáltató (lásd: az alapellátásban dolgozó orvos) pedig, megélhetése érdekében, szolgáltat és magára ölti a tamponszerepet beteg és rendszer között.
A szakmai identitás kérdése mellett felbukkan egy másik, nem kevésbé fontos, a hivatásé. Hogyan egyeztethető össze a hivatás, elköteleződés, az empátiával társuló gyógyítás a szerződéses viszonyban álló szolgáltatói státussal? Összeegyeztethető-e vagy óhatatlanul szembe fordul a kettő? Ha elfogadom azt, ami mára már evidencia-értékű, azaz, hogy a rendszer nem betegbarát, akkor a válasz is teljesen egyértelmű. Egy fecske nem csinál tavaszt, sok fecske sem, azért sem, mert a tavasz hívja a fecskét és nem fordítva.
És felmerül egy másik kérdés: a hité és a placebóé. Lásd hagyományos orvosok Esuban (traditionals doctors), akik a szellemek üzenetét közvetítik. A mentális erő hatalma nem elhanyagolható – erre van sok hiteles szakirodalom, hadd ne soroljam most. A mi alkalmazott medicinánk ezt nélkülözi és ad helyette mást: bizonytalanságot, kiszolgáltatottságot, bizalmatlanságot, emberközeli gyógyítás helyett műszeres diagnosztikát (a kevés kivétel erősíti a szabályt).
És mielőtt sirámmá válna eme iromány, néhány szót a gyermekét halni hagyó sokgyermekes anyáról. Demagóg létem csak itthon vettem észre: mert történik ez minálunk is, nem is ritkán. Itt bűnténynek számít, ott nem. Itt felhorkan a közvélemény, amiből vétettem én is, ott nem. Figyelembe véve a „kontextust”, nem racionális a döntés? Ellentmond bizony morális elveknek, nem tagadható. Vagy mégsem? És itt következhet a tudáselméleti fejtegetés. Hadd ne tegyem!
Az is kérdés nekem, miként lehet folyamatában levő történést/történéseket tanulmányozni, megfigyelni, majd konklúziókat levonni? Megfigyelni, nagyítóüveg alá tenni: talán … de a következtetés nem jelentene ez esetben elhamarkodott tettet?
A. Gergely Andrásnak jórészt igaza van. És itt köszönt vissza a „hadd gondolkodjon más is, vonja le a következtetéseit”.
Mint mezítlábas dokinak a tudomány mezején, konklúziókat levonni talán nem is az én dolgom. De ha az is lenne talán, maradjon ez a kérdés, kétely, tömör, kevésszavú önreflexió szintjén; talán írásom nem kerek, nem egész, de tegye azzá más, ki erre hivatottabb, mint én.
Szándékom nem egyéb, mint gondolkodásra késztetni, választ keresni arra, hogy mit teszünk mi Afrikában, Kamerunban, Esuban. Felvillantunk valamit, reményt, kecsegtetőt és hasznosat sejtetőt, de vajon látjuk-e a következményeit?

Egy rövid beszélgetés jut eszembe: szerezzünk be egy ultrahangos szerkentyűt, ez volt Polycarp, a lelkes, nemzetközi standardokról álmodó orvosasszisztens álma. Rendben van, válaszoltam neki, ha majd lesz villanyáram. És felvillant bennem a kérdés: mik is a nemzetközi standardok, amikre Polycarp vágyik? Mekkora szakadék fölé kellene hidat építenünk, hogy átjárhatóvá tegyük az utat onnan ide és innen oda? Hogy mi megtanuljuk, újratanuljuk talán, a mentális erő gyógyító hatalmát, és hogy ők élvezhessék a modern medicina jótékony hatását? Mert nem gondolom, hogy egyik vagy másik nélkül teljes lenne az alapellátás medicinája.
És ami valóban kimaradt a „terepnaplóból”, azt most nem tudom pótolni, és az jár az agyamban, hogy mi a jó és mi a rossz? Hogyan csusszan át egyik a másikba, szinte észrevétlenül, megfoghatatlanul.
Félve mondom el, hangosan gondolkodom, hogy fáj a lelkem minden szelet megszáradt, el nem fogyasztott kenyérért, fáj a lelkem minden falat megromlott ételért, és megyek vissza oda, ahol együtt mogyoróztunk az utolsó darabig, ahol a banánhéjból kivakart maradék gyümölcsöt is megosztották maguk között az éhező, alultáplált gyermekek. Nem világmegváltó hangulatért, nem a segítséget nyújtó elhívatás lelket simogató, keserű tényéért, hanem a „vagyok, mert vagyunk” tényéért, azaz tanulni.
És még egy utolsó gondolat: az Afrika-vírusé. Tudjuk, hogyne tudnánk, hogy hányféle vírus van! Tudjuk azt is, hogy a fertőzés kezelése tüneti jórészt.
De hát inkább vagyok valahol egy „primitív” világban primitív, mint egy neoprimitív világban olyan, aki azt reméli-hiszi-álmodja, hogy lehet ez kevésbé primitív is –, mondja A. Gergely András és vele tartok én is.