UNITED COLOURS OF NEW YORK

New York Város Bevándorlási Hivatala Szervezési Osztályának hivatalos kimutatása szerint 2011-ben a new york-i emigránsok száma meghaladta a hárommillió főt. Az emigráns populáció egyharmada 2000 óta érkezett New York-ba. A fekete-fehér tényszámokat azonban a részletek megismerése színesen árnyalja. Az illusztrációkat és a várost bemutató szubjektív imázsfilmet a cikk szerzője készítette New Jersey-ben (New York agglomerációs körzetében) és Queens utcáin, 2014. áprilisában.

Az amerikai emigránsok térképe – zónák szerint – a következő hivatalos site-on tanulmányozható: http://on.wsj.com/QHWIkh

Brooklyn és Queens vitathatatlanul az emigránsok lakónegyede, de 2000 óta folyamatosan és erőteljesen növekszik Bronxban és Staten Island-en is a külföldön születettek száma.

A jelenlegi new york-i lakosságnak ma már csak mindössze 16%-a született Európában, szemben az 1974-es adatokkal, amikor a népességnek még 64%-a volt európai születésű. Minden tíz new york-i megkérdezettből hat ember emigráns, vagy emigránsok gyermeke.

New York legnagyobb emigráns populációja jelenleg a dominikai, de az ő arányuk 2000 óta csak 3%-ot változott, míg a kínai 33%-kal nőtt meg, a mexikóiak aránya pedig 52%-kal.

New York Város Tervezési Osztályának igazgatója, Joseph Salvo szerint ha az ember elsétál a Steinway utcába, az ottani Astoriához, akkor azonnal látni fog egy ecuadori családi éttermet, ahol fiatalok és emigránsok étkeznek együtt.
„– Mindössze azt tehetjük – állítja Mr. Salvo –, hogy olyan új lehetőségeket teremtünk az emigránsok érvényesüléséhez, amit a korábbi években nem kaphattak meg.” Ezekhez a „fantasztikus” lehetőségekhez szeretnék hozzáfűzni néhány árnyalt részletet. New York-ban 2014. április közepén több olyan kelet-európai emigránssal találkoztam, akik amerikai családoknál feketén dolgoznak, először bentlakásos, azaz live-in rendszerben. Majd, ha szerencséjük és ismeretségük is van, illetve a korábbi munkaadójuk ír egy nagyszerű referenciát, ami nélkül labdába sem rúgnak, akkor talán kimenős, azaz live-out munkához is juthatnak.

A live-in rendszert legtöbbször a kelet-európai, erre specializálódott maffia-szerűen működő vállalkozások közvetítik, nem kis közvetítői díjakért, ráadásul az emigránsok első fizetéseit is bezsebelik „bónuszként”.
A live-in rendszerben dolgozó bevándoroltaknak együtt kell lakniuk a munkaadó családjával. Munkakörükbe tartozik a takarítás, mosogatás, WC-tisztítás és a gyermekfelügyelet is – viszont csak vasárnaponként kapnak kimenőt. Mindezt a hivatalos átlagfizetések feléért.
A live-in rendszerben az alkalmazó csak akkor ad referenciát, ha a dolgozó betartja a munkáltatója által diktált játékszabályokat.

A live-out már egy fokkal jobb: a munkavállalók délutánonként kimehetnek a lakásból, esténként hazamehetnek a saját bérelt lakásaikba és még jobban is keresnek az álmodozó emigránsok. Az így összegyűjtött pénzből néha megengedhetik maguknak, hogy elutazzanak a Niagarához, ahol becsukják szemüket egy pillanatra és eszükbe jut az egykori képeslap, amit a szocializmus idejében kaptak a szülők az amerikai rokonoktól, ahova ők akkoriban soha nem utazhattak. Csak álmukban zuhogott az a hatalmas, minden keserűséget elmosó vízesés. A szülőföldre történő hazautazást abból a pénzből fizetik az Amerikát megjárt emigránsok, amit eredetileg félre akartak tenni, hogy ha véletlenül sok év múlva hazaköltöznének, végre olyan lehessen az életük, amilyet a hollywood-i filmekben láttak.

Egyik ismerősöm abból a pénzből hív meg kávézni, amit egy meleg művésznő adott neki: heti 25 dollárt kapott azért, hogy fél órás munkával a megbízójának szekrényében élére hajtogassa a dáma ruháit. Arra a kérdésre, hogy mi tartja őket ott, egyszerűen azt válaszolják, hogy itt olyan ruhákat vehetnek, amiket otthon soha, olyan helyekre utazhatnak, ahová otthon élve soha nem juthattak volna el, és olyan álmokat kergethetnek, amik itt egyszer még beteljesedhetnek, mert a lehetőség megvan rá – lám, Mr. Salvo is erről nyilatkozik a sajtónak.

A modern rabszolgaság, avagy az amerikai álom, ki tudja…

Ha az emigráns lányok férjhez mennek egy amerikaihoz, vagy a fiúk kint megnősülnek, amerikai állampolgárok lesznek, s végre meglesz az áhított zöldkártya: út a mennyország felé.

Kik ezek a kelet-európai emigránsok? Néha egyetemeket végzett emberek, akik kényszerből akár feketén is kiszolgálják az amerikai társadalom igazi haszonélvezőit. Van azonban egy másik réteg is: az asszimilálódott, állampolgárságot kapott emigráns, az úgynevezett amerikai állampolgár. Ő magas fizetésért cégeknél dolgozik, megveheti pár éven belül hitelre a lakását és az elegáns autót. Partikra járhat és találhat egy másik magányos emigráns társat magának.

Mindezt addig, amíg el nem árasztja a honvágy, a korábban jó mélyre elrejtett szülőföld/nyelv/barátok triptichonja. A jóléti társadalom mágnese mindig visszahozza, de az igazi nevetést és könnyeket ottfelejtette a szülőföldjén. Ha egyszer újra megtalálja, már nem tudja feledni: valami ottmarad a lelkében, mint Charles Foster Kane állampolgár rózsabimbója Orson Welles klasszikus filmjében. Gyermekkora csillagait már csak ott találja meg, az alatt a várakozó otthoni ég alatt.

Mit ad New York?

Szabadságot, illúziókat, hatalmat, csillogást, reményeket, színeket, hangulatokat, a világot magát – egyetlen városba belezsúfolva.

Első élményem a metrón az volt, amikor a Jamaica negyednél kicserélődött a népesség, csak feketék váltották Benetton-ékat. Hangosan rappeltek, lollypop-ot árultak, volt, aki csak az „Éhes vagyok!” mondatot ordította megállás nélkül. Nem is értettem: ez már a piacgazdaság része?

Jókedv és kívülállóság. Why not?

Második meglepő élményem az volt, hogy a nagyhéten a metróban sokan imádkoztak: rózsafüzérek, fagyöngyök, virtuális bibliák az Iphone-okon stb. Az utcán pár száz méteren keresztül magukban beszélő embereket láttam: „Hová is menjek, melyik metrómegállóhoz?” – de csak önmagától kérdezi, félig hangosan mormolva.

Egyre többen vannak a magány gyermekei, ebben a nagy színes világvárosi tumultusban.

Egy hölgy a Central Parkban elegánsan sétáltat egy nagyon szép babakocsit, benne egy elkényeztetett kutyával. Ennyire nagy lenne a baj, vagy ennyire korlátoltak vagyunk mi, európaiak?

Az öreg indiai szomszédom már annyira asszimilálódott, hogy amikor megpillant engem, azt kérdezi: „Hi, how are you today?”– és miközben azon gondolkodom, hogy melyik élményemet is meséljem el, már ott is hagy, és besuhan a finom curry masala illatba, a bérelt lakásába. Csak köszönt amerikaiul, pedig azt hittem érdekli, hogy vagyok ma.

Az egyik ismerősöm bulizni ment az egyik este, csinos, szép és okos is, naná, hogy nyomban ráragadt néhány, biztosan amerikai állampolgársággal rendelkező fiú. Tetszett nekik a bájos magyar lány, vidáman beszélgettek, táncoltak, de amikor a lány mit sem sejtve megemlítette nekik, hogy ő nem turista, hanem emigráns munkavállaló, a fiúk nyomban felkeltek az asztaltól és faképnél hagyták.

A Harlem Gospel még mindig Amazing Grace, a Times Square még mindig Miki egér és halogénreklám.

A Metropolitan még mindig ott őrzi az európai remekműveket az amerikaiak mellett, bár az előbbiek kicsit kopottabbak.

A Natural History Museum-ba alig megy be valaki, pedig ingyenes és ott őrzi magában a régi amerikaiak gyönyörű tárgyait: sámándobjaikat, mokaszinjaikat, hímzett kabátjukat és tollas fejfedőjüket, valamint egy-két törzsfőnök egyetlen mondatos bölcsességeit.

Ők voltak azok, akik utolsó pillanatig védték a kultúrájukat, mint az ősi amerikait. Mára már belső emigránsokká váltak unokáik is, a saját hazájukban. Nekem úgy tűnt, hogy ma már Harlem és Bronx – az afroamerikaiaké; Queens – az ázsiai amerikaiaké és a latin-amerikaiaké, az andeanoké; Brooklyn – a zsidóké és kínaiaké; Bronx – az afroamerikaiaké; Manhattan egy része a kínaiaké és olaszoké; Long Island pedig a korai amerikaiaké.

New York a világ egyik legszínesebb városa, az emigránsoknak köszönhetően.

A The Newest New Yorkers 213-as száma azt bizonyítja – állítja Sharma úr, az Emigrációs Ügyek Biztosa –, hogy az emigránsok felismerhetően értékes részei New York város múltjának és jelenének, és a jövő ígéretes részét képviselik.”

Sharma úr már biztosan nem takarít napi pár dollárért, és gyrost sem árul az utcán abban a hitben, hogy Magyarország Ázsiában van. De minden bizonnyal igaza van, az állampolgárságot igazoló okmányai és a TB-kártyája mögött.

New York maga a boldogság. Felejthetetlen élmény, csak mi elfelejtettük, hogy is van az, amikor csak élvezni kell az örvényt, mert állandóan benne vagyunk a magunk körforgásában.

A többit meg ki tudja? Hiszen lehet boldog az ember egy mezőn, egy erdőben, egy sivatagban vagy egy ötvenemeletes toronyházban is. Kinek mi az „Amerikája”, nem? „Hi, how are you today?”

[youtube_sc url=”https://www.youtube.com/watch?v=ZQO6r4BCgLo&sns=fb”]

Author: Turós Margaréta

„Megkülönböztetni a hallgatást – a fecsegéstől, a mélységet – a felület álságos csillogásától, az állandó nevetséges igyekezetet – a bölcsességtől, a ripacsságot – az igaz szótól, a hazug meséket – a természet és természetesség igaz kisugárzásától, az erőltetett imázst – az önmagából eredő Erőtől, a mindenben résztvevő erőlködését – a kívülállóság benne-lévőségétől… – Azt hiszem, ezt tudja az a Tibeti Láma.” - írja Turós Margaréta, aki Szamosújváron, a kis örmény városban, a francia diákforradalom évében, egy fagyos januári napon született. Iskoláit Kolozsváron végzi, az akkori 3-as számú matematika-fizika, mai Báthory Gimnáziumban. A Bolyai Tudományegyetem kémia-fizika szakának befejezése után Budapesten kezd tanítani. A szegedi József Attila Tudományegyetemen 2003-ig elvégzi a filozófia szakot is, „keresve az élet nagy értelmét”. Diplomamunkáját Emil Cioran pesszimista filozófiájából írja, aki mindmáig szívügye maradt, akár az emigráció és az otthontalanság témái. 2013-ig megszerzi a harmadik egyetemi diplomáját, a miskolci Egyetem Kulturális Antropológia vizuális szakán. Egyórás vizsga-dokumentumfilmjének címe: „Itthontalanság”. Fiatalkora óta rendszeresen fotózik. 2013 óta a PR Herald online lap kulturális antropológia rovatvezetője. 2014-ben az Air France légitársaság országos fotóverseny döntőse, a párizsi Charles de Gaulle repülőteret fotózza. A tanítványaival közös fotókiállítását – „Újpalota: egy pillanatnyi élet” – Szipál Márton nyitotta meg. 2014-ben volt az első önálló, bemutatkozó fotókiállítása – „Színeim története” címmel – a Gozsdu Udvarban. Ezt követően az Izraeli Kulturális Intézetben, a Massolit Galériájában, valamint Indiában, Franciaországban és Kubában is kiállították a fotográfiáit. Öt kontinens 52 országában járt, öt nyelven beszél, „street photographer”-nak vallja magát. tigramave@hotmail.com

Vélemény, hozzászólás?