A vidéken élő roma emberek számára jellemzően az 1980-as évek második felében váltak ismertté azok a fővárosi kezdeményezések, amelyek a roma kultúra reprezentációját elindították politikai téren. A hírvivők egyrészt maguk a romák voltak, hiszen megnövekedett a munkahelyi mobilitás, másrészt a televízió kulturális műsorai az eddigiekhez képest többet foglalkoztak a roma kultúra értékeinek bemutatásával. Milyen lehetőségek adódtak a vidékről a fővárosba költőző oláhcigány családoknak ahhoz, hogy saját kultúrájukat megélhessék, egy számukra ismeretlen és elszigetelt lakókörnyezetben? Hogyan változott a magukkal hozott roma népi kultúra és mit ismerhettek meg a magas kultúra jellemzőiből? Ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre választ kaphassunk említést kell tennünk arról a romákat érintő kulturális tőkéről,[1] amivel a fővárosban találkozhattak.
1957-ben László Mária újságírónő vezetésével megalakult a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége (MCKSZ), ezzel elindult a cigányok hátrányos megkülönböztetésével szembeni harc valamint az érdekérvényesítés a kultúra eszközeivel. László Mária, aki maga is cigány származású volt és munkatársai kulturális versenyeket szerveztek, melyek hatására alakultak meg az első együttesek az országban (Mátészalka, Nyírvasvári.)
Martin György és Víg Rudolf néptánc- és népzenekutatók a mozgalom mellé álltak, 1959 nyarán megszervezték az 1. Cigány Folklórfesztivált Budapesten. A roma kultúra hordozói magukkal hozták szülőfalujuk zárt világának egy szeletét és előadóként színpadra vitték, hogy megoszthassák és reprezentálják kulturális másságukat.
A cigány folklórmozgalom elindítója az 1967-ben alakult Monszun Együttes.
„– A Monszun kezdetben modernebb hangszerelésű megzenésített versekkel, munkásdalokkal, népdalokkal (pol-beat) aratott sikert, majd Maróthy János zenetudós segítségével a városi folklórt kezdték gyűjteni és kutatni. Így jutottak el munkásszállókra is, ahol a magyar munkásoktól kevés népdalt (inkább nótákat) rögzítettek, de a cigány munkások között, néha rendkívül tehetséges fiatalok tolmácsolásában ismeretlen, eredeti folklórra bukkantak. Az együttes munkájába 1970-től 1975-ig cigány fiatalok is bekapcsolódtak”.[2]
A munkásszállókon és a településeken elindított népzenegyűjtés sikeres volt, hiszen az együttesek eredeti vagy feldolgozott formában később színpadon mutatták meg már közös kulturális tőkeként a gyűjtött anyagot. A következő idézetben B. János a vidéken megélt folklór élményeiről számol be: „– Ahogy eljössz vidékről, ott egészen mások az értékek. Ott jobban összejárnak, az emberi értékek előtérbe helyeződnek, előkerülnek a mendemondák, a dalok, hallgatók, pergetők, táncok, amivel szórakoztatják egymást és eltelik az idő. Megvan az alázatossága ennek. Egy árok partjára leülnek és improvizatíve majd csak egyszer megszólal egy dal, megjelenik egy lány, egy asszony, elkezd táncolni, perdül a szoknyája, lendítésmozdulatok kontrasztban, bal kéz, jobb láb, majd elkezd mozogni a derék, a mell, a csípő. Ég a tűz. Szól egy dal… Gondold el ezt az érzést. Égett a levegő. És ebben a hangulatban nőni fel… Érezni ezt a fajta életmódot. No, ezek azok a gyönyörű szép tiszta dolgok, ahogy benne az emberek is azok voltak. (B. János)
1977-ben a budapesti Csavargyár úti Munkásszállón, a Szegedi úti és a Fővárosi 2. számú Építőipari Vállalat Hajdú utcai szállóján rendszeressé váltak a zenés, beszélgetős klubok. Ennek eredményeként a résztvevőkben megfogalmazódott annak igénye, hogy hagyományőrző együttest alakítsanak, innen indult el Varga Gusztáv, Bódi Varga Gusztáv, Balogh János (adatközlőm), Balogh Béla, Erős Gusztáv (adatközlőm) és több ma már ismertté vált énekes és táncos karrierje. Daróczi Ágnes és férje Bársony János 1976-ban megalakította a Romano Glaszo („Cigány Hang”) nevű együttest, majd 1978-ban a Kalyi Jag („Fekete tűz”) együttest.
„Ez volt az első alkalom, amikor az integráció igazi értelmet nyert, amikor a cigány munkások és értelmiségiek megélhették, hogy ők cigány emberként is számíthatnak elfogadásra, társadalmi megbecsülésre. Nem kell megtagadniuk önmagukat. De gyakran a vidéken kezdődő munkák hazaszólították a munkásszállók lakóit, a jobb bér reményében más városokban vállaltak munkát, s nyáridőben a munkásoknak nem sok ereje maradt táncra, dalra – napi tizenkét órás műszak után. Ez a napi megélhetési kényszer gátat szabott a professzionális népi együttesek megalakulásának. Még jó néhány évnek kellett eltelnie, mire itthon és külföldön kialakult az a fogyasztói réteg, amely vásárlóerejével lehetővé tette a cigány folklór együttesek folyamatos létét.” [3]
1970-ben jelent meg Bari Károly első verseskötete „Holtak arca fölé” címmel. Egy évvel később publikálta első novelláit Lakatos Menyhért, majd cigány nyelvű műfordításokat és magyar valamint cigány nyelvű verseket írt és jelentetett meg Choli Daróczi József költő. Az oláh cigány kultúra első hírvivői a cigány nyelv, irodalom, zene, képzőművészet és folklór bemutatásával egy addig feltáratlan világra nyitottak ablakot, hogy azon keresztül betekintést adjanak a többség számára, amiért megbecsülést és elismerést reméltek.
A „roma irodalmi forradalomra” N. Gusztáv, költő, műfordító így emlékszik vissza:
„- Ez az egész, ha úgy vesszük Bari Károllyal kezdődött. Együtt nőttem fel vele. Úgy folyt, mint csapból a víz a televízióban. Egy fiatal, vékonyka nagyon komoly srác volt. Mondta a verseit és a vér megállt az emberben. Mindenki elismerte a tehetségét.” – N. Gusztáv.
A következő részletben azt tudhatjuk meg, hogy ő maga hogyan kezdett el kötődni az irodalomhoz. Láthatjuk, hogy míg más adatközlőim a zenén keresztül, N. Gusztáv az irodalom kapcsán talált közösségre.
„- Az irodalom nálam talán Petőfi írásainál kezdődhetett el. Rendkívül jó elfoglaltságnak tartottam, nagyon tanúságos és egyben szórakoztató volt. Amikor találkoztam cigánygyerekekkel, gitároztak… és akkor sas kana vi romanes (volt, hogy cigány is) , vagyis a dalokat, verseket cigányra fordítottuk. Később 17-18 évesen már írtam verseket és akkor a békés megyei lapban leadtam 3-4 versemet. De visszaírtak, hogy kedves Gusztáv, még csiszolni kell, de nagyon tehetséges. És akkor kicsit félretettem. Sokszor azért visszatértem hozzá. A téma főként a szerelem volt. Meg udvaroltam magyar lányoknak is és akkor meg kellett tanulni szépen beszélni – N. Gusztáv.
Choli Daróczi József 1972-ben képesítés nélküli tanítóként kezdett dolgozni cigány gyermekek között majd létrehozta a Rom Som együttest, a rákospalotai Csokonai Művelődési Központban. Az együttes tagjai és azok szülei rendszeresen találkoztak, amiből egy közösségépítő klub jött létre. 1974-ben megjelentetik a kétnyelvű Rom Som újságot, ami egyrészt műsorfüzet, másrészt irodalmi folyóirat volt, és vállalta az élő cigány irodalom bemutatását. Az említett lapot 1977-ben indoklás nélkül betiltották.
Az egypártrendszer asszimilációs politikája nem tette lehetővé a cigány politikai önszerveződés lehetőségét, így a kultúra volt az egyetlen eszköz, amelyen keresztül (adatközlőim is) harcolhattak az elismerésért és az elfogadásért.
„Ekkor fogant az a titkos párthatározat (APO) is, amely 1974-ben újbaloldali cigány nacionalizmusnak bélyegezte a cigány emancipációs kulturális mozgalmat. A hatalom továbbra is azokat a „tudományos” kutatási eredményeket preferálta, amelyek tagadták, vagy kétségbe vonták a nyilvánvaló tényt: létezik, él és virágzik az önálló cigány nyelv, amit egy önálló kultúrával bíró nemzetiség beszél”.[4]
A fejlődést viszont nem lehetett már lassítani vagy megállítani, hiszen egyre több nem cigány tisztelőre talált a cigány kultúra és mindaz a mozgalom, amit a cigány értelmiség és művészek tettek a saját kulturális esélyegyenlőségük megteremtése érdekében.
A Népművelési Intézet előbb az „Autodidakta Cigány Képzőművészek Országos Kiállítását” szervezte meg 1979-ben, ahol Balázs János festő-költő neve már világszerte elismerést váltott ki.
Péli Tamás neve is ekkor kezdett ismertté válni, aki később a hollandiai Királyi Képzőművészeti Akadémián folytatta képzőművészeti tanulmányait. A festészet területén elismerést szerzett a cigányságnak. Péli Tamás több tanítványa őrzi napjainkban is tudásának hagyatékát.
A Hagyományőrző Cigány Együttesek I. Országos Találkozóját 1981–ben szervezték meg. „A szervezőmunkában Kalla Éva, Bársony János, Kovács Zoltán, Mendi Rózsa, Zsigó Jenő mellett Erdélyi Tibor és Martin György, Vigh Rudolf és Felföldi László tudósok, koreográfusok álltak egyetlen hívó szóra csatasorba, a Népművelési Intézet önkéntes segítőiként.
A főváros számos kerületében megindult a cigány koordinációs bizottsági hálózat, amelynek munkatársai maguk is cigány értelmiségiek voltak. Családgondozó, közösségfejlesztő munkájuk a lakhatási feltételek javulásában, a gyerekek iskolai sikerességében és a művelődő cigány közösségek alakulásában egyaránt tetten érhető volt.”.[5]
Ezen a területen kezdett el dolgozni egyik adatközlőm is, aki először szülőfalujában végzett hasonló munkát. Ahogy az interjúban is kifejti, őt azért alkalmazták, hogy a cigányságot asszimilálja, viszont ennek megvalósítása helyett közösséget formált, klubokat alkotott és táborokat szervezett minden korosztály számára a kisgyermekektől kezdve a középiskolásokon át egészen a nyugdíjasokig. A klubok és táborok célja elsősorban az volt, hogy olyan élményt nyújtsanak a résztvevőknek, amik egyrészt segítenek túlélni a szűkös mindennapokat, másrészt zenével, tánccal, irodalommal vagy éppen játékos vetélkedőkkel erősítik roma identitásukat.
B. János munkájának köszönhetően sokat tudott segíteni a romák szociális helyzetén is, hiszen többször élelmiszerrel, ruhával, ágyneművel, konyhai eszközökkel és különféle bútorokkal támogatta a roma családokat.
„- És azt mondták nekem, hogy legyek cikobi-s, vagyis cigány koordinációs bizottság titkár. Ugyanaz a feladat, mint Nagyecseden, tehát szociális segítségek, kultúra, közösség, egyebek. Igen, csak míg odahaza van 1300 cigány, itt a kerületnek 5000 cigány lakosa volt.
Szóval az volt az elvárás, hogy én asszimiláljak, de én közösséget formáltam. És közben olyan helyzeteket teremtettem, amivel a hátrányukat is felszámoltam. Tehát beköltözik egy vidékről jött cigány ember egy szuper lakásba, attól még ő roma. Nem fog magyarként élni, és a szociális problémáit, kulturális értékeit viszi magával. És ezt az ügyet komplexen kellett kezelni.” – B. János.
A következőkben arról olvashatunk, hogy beszélgetőtársam hogyan segítette munkája során a szociálisan rászoruló roma családokat.
„– Az jó volt, hogy lakásokat tudtunk adni. Tehát én aláírtam. Jöttek hozzám a családok és mondták, hogy nincs lakás. Aztán én kimentem, megnéztem és nyolcan, tizenketten laktak egy szobában és akkor ezeken segíteni kell. Azt is csináltam, hogy bementem egy nagyobb áruházba, kértem az összes ágyneműt, edényeket, ruhákat a legkisebb mérettől a legnagyobbik. Aztán kivezettettek és elmondtam, hogy honnan jövök és mire lennem szükségem. Aztán vásároltam 5-6 tonna húst, konzervet, füstölt árut is … Szóval én olyan 500 főre vásároltam. Minderre volt egy keret, cigány keret, C keret. És ezekből adományoztam. Ha nem volt ágy, elvittem az anyukát, és mire hazajött, a gyereknek lett ágya. A legjobb ágyat vettem meg.” – B. János.
Interjúalanyom a nyári táboroztatások alkalmával is segítette a gyermekek és felnőttek identitásának erősödését, ezen kívül neki és munkatársainak egyik fő célja az volt, hogy olyan élményeket nyújtsanak a táborozóknak, amelyek segítségével könnyebben megélhetik a mindennapokat.
„– Az önzetlen szeretet és segítség, ezek voltak a mi kulcsaink. 150 tábort csináltam 1978-tól 2008-ig. Gyerektábor, középiskolás tábor, nyugdíjas, családi tábor, képzőművészeti tábor.” – B. János.
Másik adatközlőm – ismerve B. János munkásságát –, azt fogalmazza meg, hogy igaz ma is jelen vannak a roma tanodák és nyári táborok, de közel sincsenek olyan nagy hatással az egyénre és a roma közösségre, mint a XX. század végén.
„– Ma már nincs egy olyan központiság, ahova elmehetnének, mert az öregek is szétszóródtak. Régen ahol Jancsi (utalás adatközlőmre, B. Jánosra) volt, ragadtak rá a gyerek, fiatalok. A mai napig visszagondolnak rá szerintem a már családos emberek”. (N. Gusztáv)
Igyekeztem részletesen leírni, hogy a roma kulturális és művészeti mozgalmak milyen hatással voltak az oláh cigány személyekre. Mindenképpen megerősítették roma identitásukat, hiszen ezeken az eseményeket gyakorolhatták hagyományaikat, dalaikat, táncaikat. Megismerhették nyelvük írott változatát és emellett gyakorolhatták is azt élő beszéd formájában.
(Cikksorozatunk következő részében a szerző az itt vázolt kulturális tőke intézményesülési folyamatát elemzi majd. A Szerk.)
[1] A kulturális tőke három formában létezhet. 1)bensővé tett, inkorporált állapotban, a szervezet tartóskészságének formájában. 2) tárgyiasult állapotban, kulturális javak, képek, könyvek, lexikonok,eszközök vagy gépek formájában, melyekben bizonyos elméletek és azok kritikái, problematikák stb. hagytak nyomot vagy valósultak meg, és végül 3) intézményesült állapotban, olyan tárgyiasult formában, amelyet azért kell külön kezelnimert-ahogy az iskolai végzettségi titulusoknál látjuk-igen sajátos tulajdonságokat kölcsönöz az általa garantált kultrálistőkének”.(Bourdieu, Pierre:Gazdasági tőke, kulturális tőke, társadalmi tőke: http://szserv.socio.u-szeged.hu/HEFOP/HEFOP_2006_november_2_r%C3%A9tegz%C5%91d%C3%A9s_CD/1.3_Angelusz_Bourdieu_t%C5%91kefajt%C3%A1k.pdf, 5. o., Utolsó megtekintés ideje: 2015.04.13.)
[2] Daróczi Ágnes: Mivé lettünk? Roma kulturális mozgalom az emancipációért: http://www.mmi.hu/sajto/mive%20lettunk.rtf. Utolsó megtekintés ideje: 2015. 04. 02.
[3] Daróczi Ágnes: Mivé lettünk? Roma kulturális mozgalom az emancipációért: http://www.mmi.hu/sajto/mive%20lettunk.rtf. Utolsó megtekintés ideje: 2015. 04. 02.
[4] Daróczi Ágnes: Mivé lettünk? Roma kulturális mozgalom az emancipációért: http://www.mmi.hu/sajto/mive%20lettunk.rtf. Utolsó megtekintés ideje: 2015. 04. 02.
[5] Daróczi Ágnes: Mivé lettünk? Roma kulturális mozgalom az emancipációért: http://www.mmi.hu/sajto/mive%20lettunk.rtf. Utolsó megtekintés ideje: 2015. 04. 02.
Eredeti megjelenés: 2015. 07. 04. – 09:39
