Nem tudom milyen ember Lóránt Attila, annyira zárkózott, amennyire nyitott; annyira cinikus, amennyire lírai; annyira jelen van, amennyire gondolatban máshol. Kalandor, fotós, vizuális antropológus, két lábbal a Földön jár, vagy két szárnnyal repül Ecuador felett, hogy megtalálja azt a bizonyos törzset, annak ritkán tartott ünnepe táján?

Lóránt Attilának van egy mély belső csendje az állandó nyugtalansága mélyén. Kortalan arc. Amikor majd húsz évvel ezelőtt láttam, ugyanígy nézett ki, azt sem tudnám megmondani, hogy melyik századba helyezzem. Akkor is épp hazaérkezett valamelyik egzotikus országból, és hamarosan indult egy másik kontinensre. Lapozgattam a Kelet-Afrika albumát, és sodort magával minden képe. Két évtizede még nem volt tele az internet ötszázmilliárd fotóval. Ahogy most nézegetem a képeit, ugyanazt találom bennük, lehet élesebbek, lehet kifinomultabbak, de ugyanaz a szem, a különleges pupilla, ami úgy van jelen, hogy közben máshol is van. Ki tudja hol?

Nagyon érdekes személyiségnek tartom, az meg kimondottan különös, hogy bár úgy tűnt, hogy sokat mesél magáról, ugyanakkor az este végéig szinte alig tudtam meg róla valami újat. Lehet szerény, vagy öntudatos, mosolygós vagy gondolkodó, reflektáló vagy merész, racionális vagy álomvilágban élő. Egyetlen emberben…

Egyszer megemlítettem a nevét és a foglalkozását egy társaságban, azt állítottam róla, hogy ő egy antropológiai fotográfus, hiszen az albumai egy-egy nép kultúráját tükrözik, ha nem is dokumentarista módon, de vizuálisan mindenképp, és ma, amikor szélesebben kellene értelmezni a kulturális antropológia jelentését és céljait, Attila sorozatfelvételei segíthetik a tudósok munkáját. Vajon ezen a helyen, ahol élünk eljutottunk már idáig? Talán igen, talán nem. Ha egyetlen képet kellene kiemelnem a munkáiból, nem tudnék választani, de vigasztal a tény, hogy ő sem nevezett meg a sajátjai közül egyet sem. Előzőleg arról mesélt, hogy bármilyen alkotótól (filmestől, grafikustól), aki vele szeretne dolgozni, elkéri az öt legjobbnak tartott munkáját, amikor pedig megnyitja valakinek a tárlatát, a kiállítás teljes anyagát végig szokta nézni, jóval a megnyitó előtt.

Amikor azt kérdezem, hogy a saját munkái közül melyek a legjobb alkotások, hallgat. Persze meg tudná nevezni az egyes kiemelkedően jól sikerült fotográfiáit, de nem akar erről beszélni. Azóta is gondolkodom, hogy vajon miért nem?

Attila valahogy egy darab Afrika, még azokból az időkből, amikor dinamikusan indult felfedezőútjaira. Vajon mennyiben befolyásolja egy fotós képeit az a kulturális sokk, amikor kiszáll egy repülőből, és először indul el álmai útján? Még nem ismeri annyira a terepet, azt kapja el a lencsén keresztül, amit akkor és ott tapasztal, adódik a kép vagy nem, biztos más szelekcióval dolgozik, mint amikor huszadszor megy a terepre. Olyan ez egy kicsit, mint a kisgyermek első percepciója a világról. Még nem ismeri az értelmezéseket, csodálkozva nézi a tárgyakat, embereket, minden ugyanolyan különleges és új. Aztán megnő, megismeri a neveket, az értelmet, a jelentéseket, és másképp néz a tárgyra. Ha hiszünk Werner Heisenbergnek, ezzel meg is változtatja annak energiaszintjét.

Attilánál is látom a fejlődést, ő mindig tanul, elmondása szerint talán ezt tudná saját életcéljaként megnevezni: az állandó tanulási folyamatot. Szépek a mostani képei, és felismerhető bennük saját egyéni stílusa, mindig emlékezni fogok azokra a régi képekre is, abban az egykori National Geographic albumban.

Elnézem az ugandai születésű gyönyörű és hipnotikusan bájos Mercy Asizu divattervezőt, és mellette Attilát, aki a feleségétől ajándékba kapott zakóban, farmernadrágban van, és nehéz elképzelnem, hogy ez a két ember egyszer itt, máskor Ugandában ül vagy járják a földrészeket kötetlenül. Miért nehéz? Mert korábban Attilát – a róla készült felvételeken – guggolva, vagy fekve láttam, mindig kamerával a kezében, sivatagi helyszíneken, vagy esőerdőkben. Mercyről meg egy olyan kép élt bennem, hogy mosolygósan pózol egy csodálatosan szép afrikai stilizált szoknyában, amit nehéz lenne elfelejteni, ráadásul most az is kiderült, hogy pont az volt a menyasszonyi ruhája. Mercy egy lugbara faluban nőtt fel, az ottani törzsi hagyományoknak megfelelően élt, a félszavannán lakott és ugyanazt csinálta, mint a többi lugbara lány. Tehát számára sem csak a divatszakma és a kifutók világa létezik.
Miért csodálkoztam el épp a zakón? Talán azért, mert Attila most ebben az elegáns felöltőben meséli, hogy repülőgép-szerencsétlenséget szenvedtek az esőerdők fölött, és tíz napig maradtak ott étlen-szomjan, közben megettek nyersen egy anakondát… Na, akkor már a boromból sem tudtam inni.

Mennyi minden történik meg egy fotóssal munkája közben, miközben mindig ott kell lebegnie előtte, hogy neki rögzítenie kell az akkor és ott történő, és soha vissza nem térő eseményt. Annyi szomorúság és öröm van a fényképezőgép kattogásában, és nem lehet elrévedezni, szinte azonosulni kell a történéssel. A fotós idejének egybe kell esnie a kép idejével, abban a pillanatban megszűnik a lencse mögötti ember. Paradoxon állapot.

Mercy néha ránéz Attilára és mindent ért, talán ez köti össze őket, ez a belső bölcsesség. Mercy igazi nő, akiben benne van a szépség, a szelídség, a szenvedés, az öröm, a lemondás, a küzdés, a megtalálás, a remény. Remélem, egyszer többet tudunk meg a munkáiról, meg vagyok győződve, hogy szépet és értékeset alkot. Nagyon empatikus és szerethető, nagy türelemmel megáldott művész.

Nemrég láttam Attila székelyföldi kiállításának plakátját, a „3X3 52 486” című könyvének anyagából. Ez a kötet 3×3-as mátrixokba rendezett képkompozíciói alapján kapta a címét. A másik két szám magyarázata, hogy a fotóművész az év mind az 52 hetéről készített ilyen oldalakat. Fotónaplója összesen 486 képből áll, amit a közelmúltban hét romániai város lakói is láthattak. Biztos vagyok benne, hogy nagy élmény volt az élmények földjén. Kérdeztem milyen volt a megnyitó, és kiderült, hogy aznap épp Ugandában voltak. Mik vannak… Megy a gyűrű vándorútra…

Mi lesz, ha egyszer majd leteszi a gépet, mit képzel el? – kérdeztem. – Nyugalmat, családot. – válaszolta, és talán nem meglepő, hogy Mercy is ugyanerre vágyik.

Sokat éltek, megéltek ők, de ezen elgondolkodtam: megnyugszik valaha is egy művész lelke? Hiszen a művészet forradalom, reflexió a másra, provokáció és hullám, állandó megújuló cunami a lélek legmélyebb tartományaiból. Számomra az, hogy ki Lóránt Attila –, örök titok marad: „egyszerű srác” – ahogy magát jellemzi, vagy pozőr, szerény fotós, vizuális művész vagy dedikált fotográfus, halk vagy szókimondó, a letűnőfélben levő törzsek véd-angyala vagy külső szemlélő, festő vagy filmrendező, felfedező vagy örök vendég, de ahogy ő is mondta, nem is fontos ez, ott vannak a képei, helyette beszélnek.

Ott van ő, az esőerdők indiánjainak lándzsáiban, a maszájok mozdulataiban, az anyák ölelésében, a nád susogásában, a kongói férfi görcsös ujjaiban, a perui ülő emberek csendjében, mindenhol és… ki tudja.

*

(Eredeti megjelenés dátuma: 2015.02.23.)