LEVÉL

Ígértem, írok. Sors, jóslat, igazság, harmónia, balansz – véget nem érő, nagy témák. Saramago-féle megközelítésben: válasz nélküliek. Beszélhetünk róla, persze, ki-ki hozhatja a maga argumentumát, nagy a szép- vagy szakirodalma. Keresve sem találhattam volna jobb helyet Esunál: Kamerun-szerte első helyen áll boszorkányság, mágia, mindenféle babona terén. Summázni nem tudok, nem fogok semmit – még a ráfigyelés stádiumában vagyok (már amikor vagyok).

A cikk szerzőjének felvétele
A cikk szerzőjének felvétele

Még mindig azt érzem, amit első utamkor: ami itt történik, valamiképp kicsúszik a racionális, ésszerű megfigyelés lehetőségéből, megfoghatatlan, kifejezhető és mégsem. Az megint kérdés, hogy az irracionális miképp írható le, láttatható racionálisan. Vagy: hol van a kettő találkozási pontja. És ha van is, jelenti-e ez valaminek a középpontját, jelent-e középpontot egyáltalán.
Egyensúly vagy balansz sem jelent feltétlenül harmóniát. Pontosabban: nem jelent harmóniát. Ha balansz, akkor bipoláris, akkor ellentétes erők egyensúlya. Azt gondolom, hogy harmónia csak a középtérben lehet, nem egyik vagy másik részben. Itt senki nem kutatja a jövőt, mert az a látók dolga, a négyszeműeké. Hogy mit jelent a látó? És mit jelent a spirituális látás? Az „azt látja, amit más nem” – milyenféle elmélyülést, meditatív révülést? Vagy talán „mélységükben”, olyan összefüggéseikben látja a dolgokat, történéseket, amilyenekben más nem? Nem tudom. Borges és a többiek – a labirintus, mint rendszer, ami nem csak nála bukkan fel.
Az „igazságban” hinni… Na igen! Mi az igazság? Ami nem súlyosan vagy kevésbé súlyosan valaki/valami ellen van, ami nem önigazolást keres, hanem egyetemes/általános? Van ilyen? Önmagát beteljesítő jóslat – nos, igen, van ilyen; és mit szólsz, ha azt mondom, ha azt mondom, hogy ez még nagyon gyerekcipős kutakodás; hogy mennyi a része a genetikának, a méhen belüli élményeknek, az első életéveknek – erre még nem ad kielégítő választ, sem elméletit, sem mást, lett légyen pszichológia vagy éppen filozófia. Hogy gyermekem haja színét, orrformáját, rövidlátását mi határozza meg, azt tudni véljük, de egyéb, „spirituális”tulajdonságairól viszont elég keveset. Determináltak – ki vagy mi által? Hogy mire rezzen vagy figyel rá, milyen modellt követ majd – hány elméletet tanultunk erről? És hány van még, amiről nem is tudunk?
Eszembe villant (mint fura asszociáció), hogy itt azt mondják, a csimpánz és gorilla nem majom. Nem ember, de nem is állat, és aki a csimpánzt vagy gorillát leöli, az gyilkos, aki húsát megeszi, az kannibál.
Néha az az érzésem, hogy annyira közel vannak azok a dolgok, amikre kíváncsi vagyok, hogy nem látom, hogy épp egyszerűségük, nyilvánvalóságuk miatt nem veszem észre őket (kultúrám, neveltetésem, genetikám okán talán). Ma egy kunyhóban üldögéltem: mint a barlangi lét, bent sötét, ablak nélküli; középen a nyílt, földbe döngölt háromköves tűzhely, körülötte félig-öltözött, rongyos alakok, kutyák, tyúkok, a nagy üstből egyszerre fal ember és állat. Egyre inkább nem vágyom semmi másra, mint nyugalomra. És ha már harmóniáról esett szó, akkor arra az állapotra, ami a belső harmóniámat adja. Nem egyszerű, főképp, ha visszamegyek, mert ha itt másságom el is fogadtatott, és nyugton maradhattam, ott ugyanabba a környezetbe kerülök vissza, ahonnan eljöttem – csak én nem vagyok már az teljesen, aki eljöttem fél évvel ezelőtt. Élmények, események nem igaz, hogy nem hatnak rám. Nem igaz, hogy valaha is feledni tudom ezeket a gyerekeket, a haláluk előtti tekintetüket, a tehetetlenséget – és azt, hogy ezt meg lehet szokni, bele lehet fáradni/fásulni – és viszonylag elég hamar. Valahogy így lehet hozzászokni háborúhoz, nincstelenséghez, nyomorhoz, szenvedéshez – keserűen szomorú, ahogy néha érzem magam. Igazán jól Menkup-ban voltam – gyönyörű, tiszta hely, és a tiszta jelzőt most az érintetlen értelmében használom. Ott fotóztam az ikreit szoptató, szép, fiatal nőt. A hely is olyan gyönyörű, dús, derűs, mint ő. Óriás pálmák, az ananász szinte háromszorosa a megszokottnak, körülötte hegyek, denevér-lakta sziklák, csimpánzok. A falufőnök felesége adta át az ágyát, a gyerekeivel aludtam egy szobában. Mellette a konyha volt, ott üldögélt, a tűzhely körül, esténként a család; nevetgéltek, beszélgettek – jólesett hallgatni őket, így aludni el. És fűzném tovább a szót, de tartok attól, hogy unalmassá válok. Így hát falok egy kevés répás rizst, háromköves tűzhelyen főzöttet, és aludni fogok.

Author: Turóczi Ildikó

Egyetemi tanulmányait 1985-ben végezte a temesvári Orvosi Egyetemen. 1990-ben általános orvoslásból szakvizsgázik Marosvásárhelyt, utána általános orvosként, majd családorvosként dolgozik; ezen a területen szerez főorvosi minősítést. Akupunktúrát Bukarestben, addiktológiát Budapesten tanul. Pszichoterápiás képzését (pszichodráma) Romániában kezdi, majd Budapesten egészíti ki. 2011-től szabadúszó orvos, 2011-ben önkéntesként dolgozik Kamerunban, ahova visszatér két évvel később, ugyancsak önkéntesként. Betegellátó intézményt alapít. Megjelent kötetei: 2010: Buen Camino – Jó utat! - a Spanyolországban tett spirituális zarándoklat élménykönyve, magánkiadásban, majd a pécsi Publikon Kiadó által megjelentetve 2013-ban; 2011: Álomcsapda - esszék, elmélkedések, naplótöredékek (magánkiadás); 2012: Változó idők Kamerunban (Fehér gyógyítóként a hegyi királyságban), Publikon Kiadó, Pécs; 2015: Boszorkányok, sámánok, varázslók (Esuföld, Kamerun), Publikon Kiadó; 2019: Varázslatok, járványok, missziók (IDR Publikon Kiadó). Elérhetősége: ituroczi@gmail.com

Vélemény, hozzászólás?