ÉLETBEN KELL MARADNI

Súlyos, nehéz, torlódásos nap: Holokauszt emléknap, Ady és Szerb Antal halálának évfordulója.
*
„Nem a ráció számít. Ráció szerint már rég elpusztultunk volna. Akik Magyarországon logikusan gondolkoztak, mindig kétségbeestek. Itt a remény a reménytelenségben van. Abban, hogy a végső órákon, amikor a nemzet sorsán őrködő riadtan takarja fel szemét, amint örvény felé közeledünk – hirtelen titkos erőtartalékok nyílnak fel a lélekben.” (Szerb Antal)
Szerb Antal − Budapest, 1920/1930-as évek /MTI fotó: Haár Ferenc

 

1945. január 27-én hunyt el Szerb Antal író, irodalomtörténész. Pontosabban: a balfi táborban egy nyilas keretlegény verte agyon puskatussal, mert a kikérője ellenére sem volt hajlandó az ott senyvedő barátja, Halász Gábor nélkül a haláltábort elhagyni.
Már azt is nehezen értettem meg, hogy hogyan ismerheti valaki így a magyar- és a világirodalmat. De hogy a jövőbe is látott…
’A Corso Vittorio Emanuelen, a város egyik főutcáján egy kirakatot látok, tele zománcozott éjjeliedényekkel. „A nemzeti zománc immár felveszi a versenyt minden vetélytársával!” Hát ez igen!’ (Trieszt, avagy a fáradtság; A harmadik torony, Szerb Antal útinaplója Olaszországról 1936-ban, a spanyolországi polgárháború idején.)
*
Mennyi mindent másképp hívnak ma, mint azelőtt. A semmittevést ma kikapcsolódásnak hívják, a krémpitét krémesnek, a gyávaságot gátlásnak vagy másképp korszerűségnek, a termetet alaknak, az ostobaságot kétes ideológiának. Vajon mit akart velünk a természet, amikor úgy rendezte, hogy néhány év alatt, mindjárt kezdetkor kiégjünk, és azután csak a hamvakat őrizzük egy életen át? (Két cigaretta közt, 269. o.)
*
Ha valamiben biztos vagyok, ha maradt még valami, amire azt a komoly szót használhatom, hogy „szent hitem”, akkor az az irodalom elkerülhetetlen, emberileg örök voltában való hit. Hiszem, hogy a legtávolabbi időkben is, az új-zélandi utazón túl, aki oly sokatmondóan mereng a londoni Szent Pál-székesegyház romjain, a technikai utópiák gumiból és villamosságból készült boldogságán és a biológiai antiutópiák tojásból és palackból kitöltött boldogtalanságán messze túl, az utolsó emberig, aki valamilyen irodalmi formulában fogja elzokogni magányát az egyre érthetetlenebb csillagok alatt, mindig élni fog az a valami az emberben, amit, pars pro toto [részt mondva az egész helyett], úgy nevezünk, hogy Irodalom. (Könyvek és ifjúság elégiája 1938. október)
*
Hogy valaki Don Juan legyen, annak legfőbb feltétele nem az, hogy ő tessék minden nőnek, hanem az, hogy neki tessék minden nő. Aki válogatós, nem lehet Don Juan…
Mert jól hazudni csak az tud, aki el is hiszi, amit hazudik. (Don Juan titka, 217–218. o.)
*
Pálfordulásokban és önmagam ellen fordulásokban gazdag életemben, – noha nem volt mesterem, akit meg nem tagadtam volna tovább vezető nyugtalanságomban, – nem emlékszem egy korszakomra sem, amikor ne olvastam volna újra és újra Babits Mihály verseit. Mint fiú, egy véletlen, egy kedves osztálytárs által hozzá irányítva, ezeken a verseken át eszméltem rá az irodalomra és arra, ami bennem az irodalomra reagál. Mint fiatal ember az ő hangjára és az ő hangján megszólaló Dantéra figyelve igyekeztem felemelkedni egy idealisztikus világszemlélet purgatóriumos magaslataira és első tudományos kísérletem arra irányult, hogy ennek a hangnak megfejtsem a titkát az irodalomtudomány számomra akkor újszerű módszereivel. Amikor pedig íróvá öregedtem, Babits minden egyes verse úgy érkezett hozzám, mint a hívőhöz a pápai bulla, mint csapattiszthez a fentről jött parancs, mint külországban élő követhez a titkos utasítás.
(Babits Mihály összes versei  1937;  474. o.)
*
Az író a szellem embere, és nem állhat egy olyan forradalom szolgálatába, amely szellem nélkül való, sőt szellem-ellenes… [A tömeg] …megunta, hogy egy elit-réteg vezesse és magának akarja megszerezni a vezetést. Éppen ezért gyűlöl mindent, ami elit, ami magasabb rendű nála, gyűlöli, tehát elsősorban a szellemet. Ez a tömeg eleve gyanakvással fogadna mindenkit, aki szabatos, világos, élvezetes stílusban tudja kifejezni magát. Ösztönösen ellenségének érzi az intellektuális embert, és ha valaha hatalomra kerül, ki fogja irtani. (…)
A XX. század nagy újítása az, hogy a tömeggel elhitették, hogy a szellem becsapta őket vagy nincs is, vagy ha van, nem ér sokat. A tömeg-ember megkönnyebbülve fellélegzik: „Ha csak műveletlennek kell lenni, azt én is tudok” – és készül a nagy leszámolásra. (Az elmaradt viharmadár 1939. augusztus; 36–37. o.)
Néhány idézet az „Utas és a holdvilág”-ból
Utas és holdvilág – playback színház 300 percben (Fotó/Forrás: Toldy Miklós / trafó)
Pénz mindig kell, hogy legyen, és ha az ember nem törődik vele, akkor van is mindig. Hogy mennyi és meddig és honnan, az egészen lényegtelen. Aminthogy minden lényegtelen, ami a pénzzel összefügg. Pénzért semmit sem kaphatsz, ami fontos, és amit pénzért kaphatsz, az esetleg életszükséglet, de nem fontos.
*
Olaszországban tulajdonképpen egészen mindegy, kik vannak uralmon, és milyen eszmék nevében kormányozzák a népet. A politika csak a felszínt érinti, a nép, a vegetatív, tengerszerű olasz nép csodás passzivitással hordozza hátán a változó időt, és nem vállal közösséget nagyszerű történelmével.
*
– Semmi baja – mondta az orvos -, csak valami rettenetes kimerültség. Mit csinált maga, hogy ennyire elfáradt?
– Én? (…) Semmit. Éltem.
*
– Érdekes. Talán azért, mert te már sokszor voltál Olaszországban, már nem ájulsz el, ha egy Fra Angelico képet vagy egy Bel Paese sajtot látsz. Én meg úgy érzem, hogy halálos vétket követek el minden állomásnál, ahol nem szállok ki. Nincs frivolabb dolog, mint vonaton utazni. Gyalog kellene menni, vagy legalábbis postakocsin, mint Goethe. Hátborzongató, hogy voltam Toszkánában, meg nem is. Hogy íme, elutaztam Arezzo mellett, és hogy arra van valahol Siena, és én nem mentem oda. Ki tudja, eljutok-e még valaha Sienába, ha most nem megyek el?
– Mondd már. Otthon sosem árultad el, hogy ilyen sznob vagy. Mi baj lesz abból, hogy nem nézted meg a sienai primitíveket?
– Ki kíváncsi a sienai primitívekre?
– Hát mit akarsz csinálni Sienában?
– Mit tudom én. Ha tudnám, talán már nem is izgatna. De ha kimondom ezt a szót, Siena, az az érzésem, hogy ott megláthatnék valamit, amitől minden rendbe jönne.
*
Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.
*
Szerb Antal: Budapesti kalauz – Marslakók számára
LÁNCHÍD. Talán először őt méltóztassuk. Budapest a nagy hidak városa. A Lánchidat a mult század elején építették, sok évtizeden át, őszinte kollektív lelkesedéssel. Róla énekelte a költő, az egyébként ismeretlen Vidor Emil, az Athenaeum 1842-es évfolyamában:
Hullám alá ott künn magot temettek,
Melyből – dacos habok piruljatok! –
Maholnap hajh a szellem fegyverének
Nagy győzedelmi íve kelni fog!
Nyakát a’ vén folyam békén lehajtja,
Melly oly sokáig délceg ‘s büszke volt,
A honfiak nagyobbat ünnepelnek:
Az ész előtt egy nemzet meghajolt.
A Lánchidat valószínűleg mind a négy évszakban építették, de azért mégis főképp téli híd. Téli és esti, fekete a jellegzetes színe, meg az a csokoládé-barna, ami a nagyvárosi aszfalt, ha vizes. És azért is téli híd, mert az elődje nem volt téli híd. Azelőtt hajóhíd kötötte össze Pestet Budával, azon sétált Virág Benedek, a szent öreg, lelkes társaival. Télen a hajóhidat szétszedték. De akkoriban a Duna még gyakran befagyott és az emberek átkorcsolyáztak Budára. Ha nem fagyott be, csak zajlott, egészen Bécsig kellett felkerülni annak, aki, mondjuk, a Krisztina-téren akart vacsorázni. Valószínűleg.
  A Lánchíd, amint látja, Uram, empire-stílusban épült, mint az egyik oldalon az Alagút bejárata és a másik oldalon a Főkapitányság. Általában Pestnek két történelmi rétege van: a barokk, amely az alapvető katholikus és német polgárság lelke, és az empire, amely egy nagy magyar lendület emlékét őrzi, egy lendületét, amely azóta a semmibe enyészett. Itt, az Alagút és a Főkapitányság között, még megvan valami belőle. Ha a nádor lenézett palotájából, száz évvel ezelőtt, ezt a képet látta. És sóhajtva Széchenyire gondolt, akit ő csak Stefi gróf néven becézett. Azután visszatért íróasztalához, konok munkakedvvel, mint Habsburg ősei.
  A Lánchíd éktelenül hosszú. Próbálja meg egyszer, Uram, és nem bánja meg. Sétáljon át egy hölggyel Budára és azután jöjjön vissza, lehetőleg ugyanazzal a hölggyel. Meglátja, szerelmet fog vallani, mert a híd olyan hosszú. Budapest az igaz és mélységes szerelmek városa. Higgye el, Uram, aki ismeri ezt a várost, csak könnyezve tud beszélni róla.
  Ne nézzen jobbra és ne nézzen balra. Ön csak a Főkapitányságra nézzen, az szép és arányos és hallgatag. Ne nézze az Akadémiát, hogy olyan dühösen és makacsul méltóságteljes, mint tudományos életünk. Szólítsa kegyelmes úrnak, bár lehet, hogy csak méltóságos, de jobb, ha az ember óvatos. És ne nézze a Gresham-palotát. Szegény valamikor merész volt és fiatal. Így élünk mi is, pesti lelkek, mint a Főkapitányság, egyfelől a hivatalos, másfelől a kommerciális fesz és pöf cifrái közt. Azért nem nézünk se jobbra, se balra.
Szerb Antal Emlékhely – Balf

 

Jékely Zoltán: Találkozás, 1947
„- Szervusz, Tónika! Tudom, hogy megöltek.
Áruld el: milyen a halál?
Ajánlod-e, hogy igyekezzünk élni,
vagy fogjunk hozzá létünk perceit
a nemlét végtelenségével felcserélni?”

Author: Simkó János

Simkó János 35 éve dolgozik a média és az interperszonális kommunikáció világában. Pulitzer Díjas, Tolerancia Díjas, Kultúráért és Művészetekért Díjas, Sajtószabadság Díjas újságíró. A Magyar Rádió főszerkesztője, igazgatója, alelnöke volt, dolgozott a Magyar Televízióban és főszerkesztő volt keredkedelmi rádiókban (Klubrádió, Gazdasági Rádió). Vezette a Magyar Kormány Kommunikációs Központját. Marketing igazgatója volt a legnagyobb Közép-európai tanácsadó cég, a Develor Tanácsadó Zrt-nek, kommunikációs vezetője a FŐGÁZ Nyrt.-nek, elnöke a Duna TV kuratóriumának és kommunikációs igazgatója a Mertopolis Média Group kiadónak. Jelenleg saját kommunikációs cégét, a Media Mode Stúdiót vezeti. 20 éve tanit egyetemeken krízis-, médiakommunikáció, PR és marketingkommunikáció tárgyakat.

Vélemény, hozzászólás?