DAN ÉS JOE

Egy kép nyolcvankilenc előtt: hosszú volt a hajunk, mint az álmaink sora, padokon ültünk és balkáni angolsággal énekeltünk; a leghosszabb hajú farmeros gitározta a „hetveneseket”, mintha mi is ott lennénk „Ámérikában”. Csomagokban kaptuk a levetett hippi ingeket a keletnémet rokonoktól, kicsit kopottak, kicsit szakadtak, de mind Joplinnak és Hendrixnek éreztük magunkat bennük, volt aki „Little baby blue”-nak, más meg „Foxy lady”-nek. Persze fű honnan is, esetleg a filter nélküli gőzgép, de az érzés még az amcsi hippiknél is szabadabbá tett minket, mert mi egy zárt és szögesdrótos rendszerben sírtuk el a „Redemption song”-ot, ők azért a friss levegőn. Dan nagyon érdekes volt, mind közül az egyik legkülönb fiú. Nem tudom hány éves lehetett, talán harmincas. Mindig a művészsapkája volt a fején, minden fekete volt az arcán, a szeme, a szemöldöke, a szakálla, nemtelen angyal egy keserű világban, vodkaszagú álmok tartományában…

Joe Cocker
Joe Cocker

Dan alacsony volt, irtó kis keze, lába volt, akár egy gyermekférfi. Soha nem volt barátnője, de mit érdekelt minket abban az időben, a pia legyen kifizethető és menjünk át a vizsgán.
Ültünk egy kövön, és ittuk az olcsó Ursus sört, Dan meg én.
Tudod? – mondta. – Mielőtt meghalok, elmegyek egy Joe Cocker koncertre, meghallgatom a „With a Little help from my friends”-et. Ha nagyon akarsz, jöhetsz velem…
Belekortyoltam a sörbe, néztem a szürke felhőket az égen, arra gondoltam, hogy holnap elbukom az elektro vizsgámat és mosolyogtam.
Te elmész, tudom. Én… lehet, nem leszek ott, de te gondolj rám. – válaszoltam és a semmit néztem.
Jó. De ha ennyire ragaszkodsz, elviszlek magammal, csak most adj már a sörödből, mert elfogyott és nincs több pénzem – nézett rám azokkal a nagy fekete szemekkel.
Odaadtam neki és bámultam, amint issza… úgy issza, mint eltévedt vándor az oázisban, aki vízre lelt hirtelen.
Fejében zavaros álmok, dús fekete szakálla már őszülni kezdett. Kopott farmerja, akár elfuserált élete, foltos és viharvert.
Csak a szemében ragyogott némi fény, ottmaradt a játékosság, egy kiskamasz szeme egy megtört felnőtt arcon…
Nem akarok hazamenni. – mondtam. – Aludhatok nálad?
Bármikor hercegnő, hisz tudod…– válaszolta egyszerű nemességgel hangjában.
Felmentünk a hatalmas, bútorozatlan lakásba. Öreg férfi vodkásüveg mellett ült, látszott rajta, hogy valamikor értelmiségi életet élt, de a szerencse és a siker nem volt társa a földön. Várt és úgy maradt a várakozásban, mint egy Rembrandt kép.
Ő volt Dan apja, akinek álmai beleolvadtak a kommunizmus hamisságába, és a vodka erejébe.
Bementünk Dan szobájába. Berendezés egyetlen ágy és néhány könyv.
Feküdj le nyugodtan! – suttogta halkan. – Itt alszom melletted a földön.
Beljebb húzódom, elférsz. Gyere…– válaszoltam.
Aludj kényelmesen! – mosolygott rám.
Megsimogatott, betakart, mosolygott úgy, hogy a pár foga kilátszott. Kezét rátette arcomra. Tudtam mit akar mondani, de hagytam neki a szót, meghallgattam.
Ugye, tudod, hogy mi történne, ha simogatnálak hippi lány? – kérdezte és keserűen mosolygott.
Tudom, semmi. Aludjunk, meglátod álmunkban bejárjuk Európát, Afrikát és elmegyünk arra a koncertre, ugye elviszel? Joe hogy fog örülni, Istenem…
Mellettem aludt a földön, néztem a becsukott szemét. Soha nem volt egyetlen barátnője, sem barátja.
Sohasem kérdeztem meg tőle, hogy meleg, ahogy híresztelik, vagy csak magányos, egyáltalán mi a baj.
Szorítgatom a kis cetlit, amit adott, mint esti állatkát és így alszom el.
A cetlin egyetlen mondat: „Ha egyszer meghalok, szemed zöldjébe merülök”
Reggel csendesen kimentem, hogy senkit fel ne ébresszek…
Ez volt az utolsó találkozásunk. Aztán elmentem.
Egy évvel később kerestem őt.
Meghalt – közölték. – Máj-cirózis, lassan egy éve már…
Leültem ugyanarra a köre, megittam egy sört. Gyász? Nem, hisz ott ült mellettem, mindvégig ott volt velem.
Amikor elmentem egy-egy helyre Európába, néha eszembe jutott.
Évekkel azután elmentem egy Joe Cocker koncertre. Amikor meghallottam a „With a little help from my friends”-et, levettem cipőmet és elkezdtem táncolni, esetlenül, ritmustalanul, idétlenül, de tiszta szívemből. Tudtam, hogy Dan látja ezt a mennyben, és vodkásan mosolyog.

Bevillant egy régi kép. Kockáztunk a lámpafényben.
Te jössz! – mondta. – Négyest és hatost fogsz dobni.
Becsuktam tenyerem és imádkoztam, hogy négyest és hatost dobjak.
Amikor leestek a kockák: négyes és hatos!
Te jössz! – ismételtem. – Ez életed nagy dobása. Mindent vagy semmit!
Dobott és a kockák már soha többé nem estek le…

Author: Turós Margaréta

„Megkülönböztetni a hallgatást – a fecsegéstől, a mélységet – a felület álságos csillogásától, az állandó nevetséges igyekezetet – a bölcsességtől, a ripacsságot – az igaz szótól, a hazug meséket – a természet és természetesség igaz kisugárzásától, az erőltetett imázst – az önmagából eredő Erőtől, a mindenben résztvevő erőlködését – a kívülállóság benne-lévőségétől… – Azt hiszem, ezt tudja az a Tibeti Láma.” - írja Turós Margaréta, aki Szamosújváron, a kis örmény városban, a francia diákforradalom évében, egy fagyos januári napon született. Iskoláit Kolozsváron végzi, az akkori 3-as számú matematika-fizika, mai Báthory Gimnáziumban. A Bolyai Tudományegyetem kémia-fizika szakának befejezése után Budapesten kezd tanítani. A szegedi József Attila Tudományegyetemen 2003-ig elvégzi a filozófia szakot is, „keresve az élet nagy értelmét”. Diplomamunkáját Emil Cioran pesszimista filozófiájából írja, aki mindmáig szívügye maradt, akár az emigráció és az otthontalanság témái. 2013-ig megszerzi a harmadik egyetemi diplomáját, a miskolci Egyetem Kulturális Antropológia vizuális szakán. Egyórás vizsga-dokumentumfilmjének címe: „Itthontalanság”. Fiatalkora óta rendszeresen fotózik. 2013 óta a PR Herald online lap kulturális antropológia rovatvezetője. 2014-ben az Air France légitársaság országos fotóverseny döntőse, a párizsi Charles de Gaulle repülőteret fotózza. A tanítványaival közös fotókiállítását – „Újpalota: egy pillanatnyi élet” – Szipál Márton nyitotta meg. 2014-ben volt az első önálló, bemutatkozó fotókiállítása – „Színeim története” címmel – a Gozsdu Udvarban. Ezt követően az Izraeli Kulturális Intézetben, a Massolit Galériájában, valamint Indiában, Franciaországban és Kubában is kiállították a fotográfiáit. Öt kontinens 52 országában járt, öt nyelven beszél, „street photographer”-nak vallja magát. tigramave@hotmail.com

Vélemény, hozzászólás?