CISZJORDÁNIAI DÉLUTÁN

Mindenki készülődik a pár óra múlva beköszöntő Sábbátra. Legtöbben ilyenkor bevásárolnak, mert ünnepkor nincsenek nyitva az üzletek, illetve a zsidó hagyományok szerint szombaton tilos a munka, a bevásárlás márpedig annak számít. Nem mintha ez Tel Aviv nyüzsgő, hedonista, többségében szekuláris lakosságát érdekelné egy pillanatig is. Plusz kellemes idő van, az emberek a kávézókban dohányozva vitatják meg az élet nagy kérdéseit, kutyát sétáltatnak, vagy éppen szorgosan rohannak egyik piacról a másikra. Egészen idilli hangulata van a városnak péntek délelőtt, ilyenkor szeretem igazán. Na, meg szombat reggel, amikor csend van, és egy lélek sincs a más esetben nyüzsgő utcákon.
Csúzlizók

Marha nagy rohanásban vagyok, szokásom szerint késésben. Én péntekenként nem a bevásárlás egyébként is számomra gyűlöletes programját választom, de nem is a tengerparton heverészést, bár néha úgy vagyok vele, hogy inkább maradtam volna Tel Avivban. Ciszjordániába tartok, de előtte a Levontin utcába kell valahogy eljutnom, ahonnan indulunk. Ott találkozom Shai-ékkal, útközben még muszáj betolnom egy falafelt, mégse rohangálhatok éhesen a könnygázgránátok és gumi, de esetenként éles lőszerek kellemetlen kombinációi elől.
Egy tüntetésre tartunk ugyanis, itt pedig ezek a kellékekei a tüntetéseknek.
Vállmon lifeg a táskám, amiben minden fontos kellék helyet kap. Ott szoktam tartani a kendőmet a könnygáz ellen, citromot,  vizet, ja, és a kameratöltőt. A jobb kezemből pedig az azóta már szétesett falafelt próbálom valahogy eltüntetni, amit az elmúlt évek alatt sem tanultam meg normálisan enni, ezért általában mindenhol szószos és koszos vagyok utána. Azért csak sikerül leküzdeni.
Shai már hívott is kétszer, de a Közel-Keleten vagyunk, itt mindig mindenki mindenhonnan elkésik, én pedig csak 10 percet késtem, szóval még jó vagyok. Az úticél ezúttal Nabi Saleh.

Egy kicsiny palesztin falu az Izrael által megszállt Ciszjordániában, ahol hetente rendeznek tüntetést a helyiek az izraeli megszállás és a telepek ellen, ami általában a hadsereg és a palesztin tüntetők közötti összecsapásokba torkollik. Aznap öten zsúfolódunk össze a kocsiban. Útitársaim közül volt, aki a B’Tselem nevű izraeli emberjogvédő szervezetnek dolgozik, hárman pedig az Anarchisták a fal ellen nevű szervezet aktivistái voltak. Ami közös, hogy olyan izraeliek, akik hétről hétre szolidaritást vállalnak a palesztin tüntetőkkel és állnak ki az izraeli megszállás ellen.
Szokatlan dolog ez errefelé. Ők ahhoz a markonyi izraeli baloldalhoz tartoznak, akik még nem „menekültek” el az országból. Az egykoron nagyon erős baloldali hagyományokkal rendelkező Izraelből mára nem maradt semmi. A vallásos-nacionalista és szélsőjobboldali térnyeréssel a baloldal meggyengült és szépen lassan kivérzett, megfáradt és elfeküdt.  A legtöbben, akik hisznek olyan dolgokban, mint az „egyenlő jogok”, vagy elítélik a rasszizmust, nos, ők hagyják el folyamatosan az országot. Nem látnak jövőt Izraelben, nem akarják felnevelni a gyerekeiket egy rasszizmussal, gyűlölködéssel áthatott társadalomban. Nem egyszerű dolog kritikus attitűddel élni Izraelben. Ezt példázza, hogy az elmúlt háború alatt az egyik legismertebb izraeli újságírónak, a Haaretz-ben dolgozó Gideon Levy-nek testőröket kellett fogadnia, mert többször életveszélyesen megfenyegették Tel Aviv utcáin a baloldali és kormánykritikus nézetei miatt. Nagy a baj tehát.
Útitársaim viszont eddig még kitartottak. A tel aviv-i buborékot elhagyva megérkezünk a valódi Izraelbe. Egyre több vallásos embert lehet látni az autókban és az utak mellett, na meg a szépen megművelt földeket, ez Izrael egyik védjegye. Durván negyven perc autózással már keresztül is haladtunk a “green line“-on, azaz a zöld vonalon, ami a megszállt Ciszjordániát és Izraelt elválasztja egymástól. Persze ez csak papíron van így. A keresztülhaladás nem érezhető és Izrael tesz is azért, hogy az emberek ne érezzék azt, hogy már nem is Izraelben vannak. A megszállt területeken egy zsidó város, azaz telep leginkább egy amerikai elővárosra emlékezteti az embert, szépen rendezett kertes házakkal, nyugodt hangulattal. Nehéz elhinni, hogy egy konfliktus zóna közepén járok, mindössze a katonák és a fegyveres telepesek jutattatják az eszembe, hogy hol is vagyunk. Kis autózás után az izraeli biztonsági falon is keresztül jutunk, amelyet a palesztinok csak „Apartheid Falként” emlegetnek. Útközben rengeteg katonai jármű halad el mellettünk, illetve a kacskaringós és szűk utakon is 120-szal döngető arab sofőrök is jelzik, hogy ez már a másik oldal. A táj is megváltozott. A kövekkel borított dombok tetején izraeli telepeket látni, szigorúan védelmi rendszerekkel ellátva, a telepek mellett pedig arab falvak terülnek el. A telepek általában dombokra épülnek, így is jelezve a körülöttük lévő palesztin falvaknak, hogy ki is az úr a háznál.
Rövid autózás után megérkezünk Nabi Saleh-be, a körülbelül 500 lelket számláló faluban a legtöbben még a mecsetben imádkoztak, így Baseem invitálásra még ihatunk egy – érzésem szerint –  hat tonna cukorral édesített teát, pont ahogy szeretem! Baseem egyébként tökéletesen beszél héberül és angolul, így a kommunikáció sem probléma. 11 óra lehet, a főterén már gyülekeznek a tüntetők, nagyjából 100 ember lehetett jelen, de talán még annyi sem. Nők, gyerekek, Guy Fawkes-maszkos fiatalok kaffiyáit (palesztin kendő) fújja a szél. Itt a környező dombok miatt jóval hidegebb van, mint Tel Aviv-ban. „Rendesen fúj a szél, de legalább a könnygáz gyorsabban szétoszlik majd.” – morogja nekem erős izraeli akcentussal a védősisakját és golyóálló mellényét igazgató Shai.
El is indul a tüntetés. Aktivisták, tudósítók fényképezőképpel  és kamerákkal kezükben követik a tüntetőket. A legtöbb ember folyamatosan  videózik, mert így talán az izraeli katonák kevsébé lesznek brutálisak, hiszen folyamatos videókontroll alatt vannak. “One two three four occupation no more” – azaz: „Egy két há’ négy –, elég a megszállásból!” – kántálják a tüntetők. A gyerekektől a felnőtteken át mindenki.
Nabi Saleh-ben egyébként néhány éve vannak tüntetések, a közeli telep elvágta őket vízforrásuktól és termőföldet is bekebelezett, ezt több izraeli emberjogvédő szervezet is megállapította. Nekik viszont itt nincs szavuk. A legtöbb kis falu a termőföldekből tartja el magát, a telepek pedig előszeretettel annektálják ezeket, a hadsereg nyilván a telepeseket fogja védeni.

Bil'in
Bil’in

Legrégebben Bil’in-ben kezdtek tüntetni, a falu ellenállásáról az egyik helyi palesztin filmet is készített „Öt törött kamera” címmel, amivel egészen Oscar-jelölésig vitte, de felvonulnak péntekenként Nil’in-ben, Kufr Quaddum-ban, Al Mas’ara-ban és még sorolhatnám.
Leérünk az előörsig, ahol az izraeli katonák már várják a tüntetőket. A harcban edződött palesztin fiatalok egyből kövekkel kezdik el cukkolni a katonákat, illetve válogatott káromkodásokat vágnak a fejükhöz.
Veszélyes játék ez, mert az izraeli katonák gyerekeket is letartóztatnak a tüntetéseken és zárják őket börtönbe, akár hosszabb időre is. Elég furcsa látvány az egész, úgy érzem magam, mint egy filmben. A többiek addig barikádokat kezdenek el építeni az út közepére, hogy megnehezítsék a katonai járművek bejutását a faluba, ha esetleg a behatolás mellett döntenének a katonák. A kődobálás folytatódik, a katonák már mozgolódnak. A frontvonal kialakulni látszik. Én meg csak állok és azon gondolkodom, hogy vajon mikor unnak rá a katonák a kövekre és lőnek a tüntetők közé. Pszichológiai játék is ez valahol a tüntetők és a hadsereg között. Nem érzem magam biztonságban. Annak ellenére, hogy fehérebb vagyok, mint az átlag és európaibbnak nézek ki bármikor eltalálhat egy lövedék, mint ahogy az megtörtént néhány hete egy külföldi újságíróval. Az izareli hadsereg persze ügyel arra, hogy ne izraelieket találjon el a lövedékekkel, illetve hogy ne külföldieket. Ők a palesztinokra utaznak.
Bumm. Bumm. Bumm. Mindenki fejvesztve rohan, a könnygázgránátok pedig repülnek felénk. Néhány gumilövedék társaságában. Hozzá lehet szokni a könnygázhoz egyébként, csak először szar. Megijeszt. Ez a lényege. A seggeden veszed a levegőt és közben a taknyod és a nyálad is egybe folyik, úgy érzed, hogy ott helyben fogsz megfulladni, de aztán elmúlik. Én már hozzászoktam, ezért annyira nem ijedek meg, de azért nem szeretném, hogy fejbe-találjon egy gránát. A kődobálás folytatódik közben, a katonák pedig az emberek közé lőnek ismét. A kődobáló fiatalok között a legfiatalabbak mindössze kábé 10 évesek, nyomasztó megszokottsággal kezelik a helyzetet. Ők ebbe születtek bele. Közben jön az újabb kör könnygáz, miközben én fotózni próbálok, de fulladozva és futva rohadt nehéz.. Mindenki rohan vissza. Egy 12 éves forma srácot pedig egy lövedék eltalál. Őt egyből elviszik, de a harc nem áll meg. Az adok-kapok még folytatódik. Könnygáz, fegyverropogás, futás, majd ugyanez elölről. Akár egy filmben. Pedig ez a valóság állítólag. Furcsa és szürreális a Tel Aviv-ban töltött hétköznapok után. Ciszjordániára és a megszállásra úgy néznek Tel Aviv-ban az emberek, mint a koszos hátsókertre, a ők sosem jártak errefelé. Nem is érdekli őket, kellemetlen róla beszélni és egyébként is minek. Az izraeli megszállás az életük részévé vált, még ha ellenzi is valaki, akkor is tehetetlennek érzi magát. A telepesek és a szélsőségek pedig csak erősödnek.

A cikk szerzőjének gránátgyűjteménye
A cikk szerzőjének gránátgyűjteménye

„– Éles lőszert használnak” – mondja Shai, a gázmaszkja mögül.
„– Nem nyugtattál meg” – mondom neki. A legtöbb esetben gumilövedéket használnak, de ezek szerint ma csípősebb hangulata van a katonáknak.  Shai egyébként már évek óta jár ide, pedig egykor ő is az izareli hadseregben szolgált. Családja nagyrészét kiírtották a holokausztban, de az ő nagyszülei megmenekültek, egyébként magyarok, bár ő sosem járt Magyarországon. Akárcsak Alona-nak, egy másik izraeli aktivistának a szülei. Ő is néhány éve kezdett ide járni, hasonló a története, mint Shai-nak. Két gránát-adag elől való rohangálás között van időm a palacsintáról és a gulyásról diskurálni vele, ő pedig bemutatja a magyar szókincsét, ami leginkább a káromkodásokra specializálódik. Még arra is emlékszik, hogy a szülei Békéscsabán születtek. Ő sem járt még Magyarországon, de Békéscsabára nagyon el akar jutni egyszer.
Közben a katonák a bevonulás mellett döntenek. A gránátvetőkkel felszerelt dzsipekkel törnek utat a barikádokon keresztül, miközben záporoznak rájuk a kövek, de immáron közelebbről lőhetik a tüntetőket. Egy könnygázgránát pont mellettem ér földet, el is rakom szuvenírnek. Már három órája tart az adok-kapok, de még nem unt rá egyik oldal sem. Itt minden péntek így zajlik.
Bumm. Bumm. Fegyverropogás.
Egy palesztin nőt lelőttek. A földön fekszik, a lába vérzik.
Mindenki köré gyűlik. Úgy tűnik nagy a baj. A levegő megfagy. Gyereksírást hallani, a tíz év körüli lányai borzasztóan sírnak, miközben a fekvő nő kezét fogják. Nem csodálom, elég sokkoló a látvány.
A nőt kórházba kell szállítani.  A lányai nem bírják abba hagyni a sírást, pedig tudom, hogy már sok szörnyűséget láttak. Errefelé egy 10 éves gyerek jó eséllyel látott már rokont, ismerőst meghalni. Ez most mégis más. A gyerekek arcán dühöt és kétségbeesést látni. Szerintem a gyűlölet valahol itt születik meg. Az izraeli politika pedig mindent megtesz azért, hogy a palesztinok a kilátástalan gyűlöleten kívül semmit ne érezzenek Izraellel szemben. Nem kell ide propaganda, nem kell uszítani senkit. Elég, hogy ők ebben élnek. Könnygázfüstben, megaláztatásban, a halál szorításában.
Másodrendű emberként, jogok nélkül.
Az eső lassan elered, a lelőtt palesztin nőt kórházba szállították. A tüntetők hazamennek. Mi pedig lassan indulunk vissza Tel Aviv-ba. Jövőhéten folyatódik ismét és ez így megy minden héten. A kocsiban azon gondolkozom, hogy én élek a valóságban és ez csak egy rossz álom vagy ők élnek a valóságan és én pedig csak egy hazug álomban. Asszem az utóbbi.
Szomorú.
Irány újra a tel aviv-i buborék.
Hazaérve Tel Aviv-ba már bejött az ünnep. Az utcák nagyjából üresek. Nézem a szembejövő emberek arcát. Vajon tudják, hogy mi zajlik ott, ahonnan én jövök?
„– Fingjuk sincs!” – nyugtázom magamban. Ők is csak áldozatok ebben a játékban.
Szar ez így.

Author: Varga Máté

„Igazságharcos”, független politikai aktivista. Számos izraeli emberjogi szervezettel dolgozott Izraelben és a palesztin területeken egyaránt. Fotósként a palesztin civil ellenállást dokumentálta, főként a ciszjordániai Kufr Quaddum falu küzdelmeire koncentrálva. Magyarországon több előadásban számolt be az izraeli-palesztin konfliktus frontvonalain szerzett személyes élményeiről. Jelenleg főleg az "Anarchists against the wall" nevű izraeli szervezetben aktív.

Vélemény, hozzászólás?