Nem is volt olyan régen, hogy Alessandro Baricco óceánjáró zongoristája elindult a hajóval, és íme Catherine Nardiello Budapesten koncertezett a Massollit Books and Café sarkában, piros blúzban, vörös táskával és bordó boával nyakában, és azzal a kristálygyönggyel, amit Budapesten vett évekkel ezelőtt.

000

Minden művész ragaszkodik egy bizonyos tárgyhoz: Pavarotti a zsebkendőjéhez fellépés előtt és közben, Glenn Gould a porszívóhoz, gyakorlás közben, Catherine mindig talál egy ékszert, vagy retikült, ami az illető országhoz köti…
Valamikor huszonvalahány évvel ezelőtt átjött az óceánon, otthagyta Ohiót és Olaszországba érkezett, mestert keresett, aki megtanítja az igazi technikát. Megtalálta Milanóban, és Európában jön-megy, mosolyog, kipakolja Yamaha pianínóját az autójából, mint más a Tesco-s tejet, és nekilát zongorázni. Az sem zavarja, ha egy mezőn van. Ha egy zenész kipakol egy csellót, egy hegedűt, egy fuvolát, még hagyján! No de egy zongorát… Azt hittem, hogy viccel.
Mosolygott. Így vitte el Svájcba, Olaszországba, Franciaországba, Németországba, Ausztriába, vagy ahol épp koncertezett, és épp nem volt zongora.
A repertoárja színes és különleges. Kinézete szerint lehetne Humphrey Bogart oldalán egy filmben, de ez a nő ízig-vérig modern. Játszott Fanny Mendhelsohnt, Bújtás Józsefet, Norman Dello Jojot, Paul Glasst, és végül kedvencét, Aaron Coplandet. Amikor kérdeztem, kit játszik szívesen, azt válaszolta, csakis Copland, a világot járt, két háborút megélt, zárkózott és visszafogott, kedves és különleges Copland, és én azon gondolkodtam, nálunk miért nem játsszák többet…
Catherine megkérdezte, mit gondolok, hogy játszott? Amikor azt válaszoltam, hogy egy tudatos művész, hatalmas autokontrollal és én jobban szeretem azokat a műveket, amiket ő is kedvel, mert akkor elengedi magát, Catherine mosolygott és csak annyit válaszolt:
Istenem, ez ennyire érződik? 🙂

001

Mesélt Glenn Gouldról, akit fiatalabb korában élőben hallgatott és én irigykedtem, mert szeretem, amikor Gould túlénekeli Bachot, és még így is ő a Goldberg variációk, senki más.
Meséltem neki David Helfgottról, aki szintén túlénekelte Rachmaninovot, amikor Budapesten koncertezett a kis piros felszerelésében. Úgy dúdolt, hogy azt hittem, táncra perdül a közönség, de hát ő megtehette, ahogy Gould is – a zseniknek minden megbocsájtható. Legalábbis ezt sugallta Jan Sardi és Scott Hicks „Shine” filmjében a zseniális Geoffrey Rush.
Miközben meséltem neki Helfgott idegösszeomlásáról, ez a Katherine végig táncolt a székén, mert valami rázós zene ment a háttérben, aztán azt mondta, ne haragudjak, de koncert után valahogy diszkózni van kedve.
Így lazán, egy Puccini O mio babbino caro és egy Copland után, ki érti ezeket a csodabogarakat?
Lejátszotta, túl van.
Az egész nő talán negyven kiló lehet, ezért mindig megkér valakit, hogy kipakolják, bepakolják a pianínóját.
Bármit játszik és általában eklektikus a műsora, de emlékszem mennyire megbotránkoztatott anno Nigel Kenedy, aki a hegedűje alá bújva adta elő Vivaldi telének minden tételét, nem fázott ő, csak elengedte magát. Sok időbe telt, amíg a közönség is követte.
Catherine koncertje közben megállt, ránézett a közönségre, és azt kérte, hogy kérdezzenek az életéről. Ilyenkor nagy a csend, a magyar közönség visszahúzódik, nem túl interaktív.
A második részben már mertek kérdezni: hogyan tud egy Debussy után könnyedet játszani? – Könnyedén! – válaszolja.
Elmondja, hogy a skótok állandóan kérdeztek, ha esélyt adott rá, a magyaroknak idő kell. Nálunk lineárisabb az idő, Debussy – aztán Debussy és azután a csend, nehogy már egy amerikai hülyéskedjen Mozart-variációkkal.
Sok idő kell még, amíg megtanuljuk, hogy a komolyság nem merevség, hogy Mozart szétnevette magát a világon és komolyabban dolgozott, mint bármelyik kortársa.
Emlékszem Dargay Marcira, aki koncert után Beethovent zongorázott blőd képpel, és észrevétlenül ment át Queenbe, mi meg pukkadtunk a nevetéstől, amikor ő már Bachnál tartott.
Senki sem tud úgy szórakozni, mint a zenészek egy koncert után, a hihetetlen mennyiségű stressz és adrenalin egyszer csak átmegy egy frenetikus nevetésbe. Catherine diszkózni akart, átlépni egy más dimenzióba, ahol táncolhat reggelig, csak a kezére kell vigyáznia, mert az az ő lényege.

Az illusztrációk a cikk szerzőnek a felvételei

Az illusztrációk a cikk szerzőjének felvételei

A zenészek örök fiatalok maradnak, és amikor mindenki elhagyja őket, amikor minden más megszűnik, számukra mindig ott lesz a zene. Mint annak a kínai zongoristának, akinek a kommunizmus alatt levágták az ujjait, és az ujjcsonkokkal újratanult zongorázni, és lejátszott egy egész koncertet. A zene halhatatlanságáról…
Pár nap múlva Catherine megkér egy erősebb férfit, hogy segítsen bepakolni a pianínót az autóba, és újra elindul.
Bárhova, mondja, mert mindenhol vannak jó emberek, ha te jóságot viszel a világba.
Ebben hisz az óceánjáró autójába zongorát pakoló apró nő, és talán igaza van…