„Tudom, hogy hol mit érdemes venni, tudom az árakat, hogy csütörtök és vasárnap a kenyeres nap, vásárnapon rutinosan alkuszom, tudom, hogy kinek adhatunk hitelt és kinek nem. Felismerem a kongatást, ami templomba hív, és azt is, ami a Mambou érkezését jelzi, a HIV-fertőzés és a malária jeleit, nem zavar már a tehetetlenség érzése, megértettem, hogy van, ami diagnosztizálható és gyógyítható, van, ami nem, a három nyelvet pedig egyszerre használom. Nem hiányzik tévé, rádió, cigi és internet, mert nincs. Lábamról körömkefével sikálom le a finom homokot, hajat fogkefével festek és hat hónapra bőven elég a fél hátizsáknyi ruha, könnyű cipő és strandpapucs.”

Beavatásomnak hamar híre ment, a közösség bizalmát hozta. Nem csupán lázas betegséggel, kórral fordultak hozzám, hanem tanácsért, véleményért is. Ez annyira volt jó, amennyire nem: ha hosszas ottlétben, letelepedésben gondolkodtam volna, akkor tulajdonképpen megfelelt volna az otthoni, saját „terepemen” végzett háziorvosi munkának, pontosabban annak az alapellátásnak, aminek épp holisztikus jellege, az egészre való rálátás adja meg kedvét, lényegét, szépségét és eredményét.
Az egész jelenti a páciens bizalmát, tágabb és szorosabb környezeti kapcsolatait, lelki és testi bajait, nyavalyáit, egyéniségének és elvárásainak ismeretét, egyfajta időleges beépülést abba a világba, miliőbe ahonnan ő érkezik és ahova visszatér. Alapellátást, tanácsolást, útmutatást enélkül nehéz végezni, sőt káros és ártó lehet, főképp olyan információszegény közösségekben, ahol, más híján, az orvosban, az általa mondottakban való hit jelenti sok esetben a gyógyulás egyik komponensét.

Néha azt éreztem, hogy alig van különbség az itthon és otthon végzett munka között, hogy csak a patológia, a betegségek jellege változott, a szív- és érrendszeri bajok, a cukorbetegség helyét átvették a heveny és krónikus fertőző kórok. A pénztelenség, a szegénység sem ismeretlen fogalom, és ha itt hitelbe kezelünk, ott hálapénz nélkül is gyógyítunk. A jó és eredményes munka után a beteg elismerése, hálája sem itt, sem ott nem marad el: hoz mindenki, amit tud: mogyorót, banánt, tojást, édesgyökeret.

Van itt is, aki gyakrabban jön vizsgálatra, aki aggódóbb, vagy kételkedőbb, és van olyan is, aki csak vészhelyzetben érkezik, van, aki több bizalmat, törődést igényel, és van, aki kevesebbet.  Alternatív gyógymódokban sincs hiány, sem itt, sem ott…. Talán nem is helyes, nem is jó és ildomos az összehasonlítás, néha felmerül bennem a kérdés, hogy valójában mi is a nagy különbség, vagy mi adja Afrika egzotikumát, a Mama Afrika iránti vágyakozást.
Gyanítom, hogy nem a mélynyomor, azaz amit mi tartunk annak, nem is ez egérjárta vályogkunyhó, az AIDS, a malária és hasonlók. De ha mégis, akkor csak ideig-óráig, a kaland, az elviselhetőség határáig, valameddig. A másság, a természetközeli állapot varázsa is oka lehet az odavágyódásnak. Eszembe jut angol ismerősöm/barátom, aki úgy jön Székelyföldre, mint ahogy én jövök Esuba, családba és elfogadó közösségbe, akinek egzotikumot jelent az, hogy „este hazamennek a tehenek”.

Ha néhány helyzetben otthonosan is érzem magam, a különbségek/különbözőségek is adottak, amik közül a legszembetűnőbb a gyógyítás aktusából hiányzó felelősség, egy államilag támogatott sürgősségi és alapellátás hiánya. „Milyen a te országod?” –, kérdeznek viszont, és most rajtam a sor, hogy meséljek, és lehetőleg olyannak mutassam be, amilyen és ne olyannak, amilyennek én szeretném, hogy legyen. Legtöbb helyen van fürdőszoba és minden házhoz és lakáshoz tartozik illemhely, mondom, tévé is van és különszoba a gyereknek, a munkahely egyre kevesebb és egyre többen keresnek munkát.
Európa nem egy ország és az emberek sem egyformán élnek benne; városok és vidék között is nagyok a különbségek, akárcsak itt Kamerunban. Nem gondoljuk, hogy ti a fán éltek, és nálunk sem mindenki gazdag. Vallást is sokféleképpen vallunk és törzsi villongások is vannak néha. Bár fehér a bőrünk, nem mind gondolkodunk egyformán, és többféle nyelvet beszélünk. A korrupció sem idegen fogalom, és mást sem jelent, mint itt. Léteznek a helyi kiskirályságok, és azok kiskirályai. Ahol én élek, ott fontos a birtoklevél és a magántulajdon is, és bár ingyenes az oktatás és gyerekeinknek jórészt ingyenes az egészségügyi ellátás, sok pénzt, adót és ilyen-olyan biztosítást fizetünk azért, hogy ez így lehessen.

A szabadidőnk egy része ezzel telik, mikor én kérdezek, mikor ők. A válaszok újabb kérdéseket szülnek, és néha nehéz arról beszélni, ami van, és amit magam is nehezen értek; arra sem egyszerű a válasz, hogy én itt miért is vagyok.

Napokig kísér a gondolat, hogy néha látótávolságon belül kerülnek dolgok, olyannyira közel, hogy észlelésük nem kép-, hanem inkább élményszerű, és az élmény adja a megértés alapját. Példa erre az a munkanap, amikor rengeteg a beteg, sietünk, hogy mindenkinek jusson elég idő, azaz sietek és siettetek, mert a munkaidőnek kerete van, és ezt be kell tartanunk, mert ehhez szoktam és ezt folytatom. Rövid szünet, a gyorsteszt eredményét várom, kinézek az ablakon. Az udvarunk inkább hasonlít egy szabadidős táborra, mint kórházudvarra.

Néhány muszlim férfi imaszőnyegére térdelve áhítatba merül, kicsit odébb nők mosnak, mosogatnak, a másik oldalon Biblia-értelmezés folyik, az épület előtti padon kollégám a beteg vénájára összpontosít, a hozzátartozók segédkeznek, van, aki az infúziós oldatot tartalmazó tasakot emeli magasba, van, aki a gyerek karját tartja, és vannak olyanok, akik a helyi eseményeket vitatják meg. Sietségnek nyoma sincs.
A váróban is hasonló a helyzet, csendes bambulás és hangos terefere, kinek mit enged a betegségéből eredő kedve. Kezdem nem érteni sietségem okát, munkaidő után nincs különösebb dolgom, éhség sem kínoz, találkozót sem beszéltem meg senkivel.
„A kávé tönkreteszi az idegeidet.” – mondta a kollégám, arra az egyetlen reggeli kávéra utalt, aminek alig van koffeintartalma, és aligha lehetett köze az idegállapotomhoz; ezzel magyarázta, mert ő ezt hallotta a kávé hatásáról, és nem hallott semmit a keretek közé zárt idő feszültségteremtő hatásáról. Az udvar ás a váró hangulatából én sem értem magam, azaz nem értem a szabadon formálható, élhető, betölthető idő szűk keretek közé nyomorításának kényszerét.
Black-man time az idő ilyenféle használata is, a fekete ember ideje, most viszont nem a pontosság, a precíz időbeosztás, hanem a nyugodt munka lehetőségének irányából megközelítve.
(A szerző fenti írása 2012-ben megjelent „Változó idők Kamerunban (fehér gyógyítóként a hegyi királyságban)” című könyv folytatásaként 2015. április végén megjelenő élménynaplójának egy részlete, az Esu-föld (Észak-Nyugat Kamerun) törzsi népének életmódjáról, hagyományairól, rítusairól, orvoslásról, a boszorkányságról, titkos társaságairól és beavatási szertartásairól. A Szerk.)