Ahogy ül ott a kis fekete szatyorral a kezében, egyetlen pozícióban, levegőt sem vesz, mosolya állandóra állítva, lassan emeli a rozét a szájához, kikanalazza a gyümölcsöt és a cukrot a teából, szeme homályosan ragyog, ki gondolná, hogy ő egy az ezer ember közül a világon, aki az általános relativitáselméletet érti és elmélyülten foglalkozott vele egész életében. Dr. Lukács Béla fizikus, polihisztor, tudós 1970 óta a KFKI Részecske- és Magfizikai Kutatóintézetének tudományos tanácsadója, 1988-ban lett a Magyar Tudományos Akadémia doktora.
Kozmológus, relativista, polihisztor, elméleti fizikus, aki ugyanúgy beszél órákig az időparadoxonról, mint a nyelvcsaládokról, a manysi nyelv különlegességeiről, a genetikáról, a közgazdaságról, a gravitációs gépről, a Tunguz-meteoritról, a csillagokról, a kvazárokról, Hawking és Einstein elméleteiről, nehézségeiről, a Tunder-szindrómás (soha nem menstruáló) nőkről, a kislányról, aki ásóbottal akarja vadászni a kisállatot egy ősi törzsben.
Nem tudom, mikor találkoztam ilyen emberrel, talán a reneszánszban, ha akkor éltem volna, de még ezt is lehetővé teszi Lukács professzor Jeanne d’Arc kutatása, akit ha nem égettek volna meg máglyán, ahogy lehet, hogy meg is történt, nem lett volna Ipari Forradalom és az is lehet, hogy én most nem itt és nem most írok. Akkor helyette ki?
Még most sem tértem magamhoz, ilyen lehetett Leonardo da Vinci, mindenhol és sehol ember.
Egy óra alatt megtudtam, hogy van magyar számrendszer, valamikor hatos volt, de amiről tudunk az már hetes és a manysi nyelven a nyugat-szibériai nyelvcsalád nyelvén „ekká” – egy, „kuttu” – kettő, „hurum” – három, „nyila” – négy, „át” – öt (…), és a „husz” – húsz. A nyolc és kilenc képzett a „nyolláv” és „antelláv”-ból, a tíz meg a „láv”. A C a tíz, innen a nyolc és a kilenc.
Az öt fém neve, ami magyarul megmaradt és minden más elem neve eltűnt: ezüst, arany, ón, ólom, réz. Az arany a perzsa „zarany” szóból származik.
Megtudtam, hogy i. sz. 999-ben mennyire várták „az ezredfordulóval egyidejűen eljövő Antikrisztust”, akkor még csak II. Szilveszter pápa (az első francia egyházfő) ismerte az arab számokat, aki matematikát tanult a cordobai mohamedán egyetemen, és hogy az ötvenes években még volt olyan arab meccs, ahol a mezen a „nulla” az arab egy pont volt.
Elcsodálkoztam azon, hogy János Jelenéseit egy olyan ember írta, aki gyűlölte Pál apostolt és a rómaiakat, és hogy nagy értelme nincs a „Jelenéseknek”: a perzsák átjönnek az Eufráteszen, a rómaiak szorulnak és eljön majd az Antikrisztus, akit egy kútba dobnak, és Jézus Krisztus lehúzza a redőnyt.
De alig ámultam el, máris jött a másik elképesztő gondolat, hogy Jeanne d’Arc nem halt meg a máglyán, az állítólagos elevenen történő elégetése után még kétszer találkoztak vele: vannak dokumentumok egy nőről, aki azt állította, hogy ő az orleans-i szűz és teniszre hívta ki a helybeli plébánost, ami akkoriban nem volt szokásos a nők körében. Akkor kit égettek meg? De nem is ez a kérdés, hogy melyik tizenkilenc éves lány szenvedett kínhalált a máglyán, hanem, hogy ha nem él a legenda, akkor hogy alakul a történelem?
Mi lenne, ha az ember visszamehetne az időben és nem ég el a máglyán a szűz? Ha Jeanne d’Arc kudarcot vall, a történelemben a londoni befolyás őrződik meg, csökkenti az Ipari Forradalom súlyát. Képzeljük el magunkat egy távoli jövőben működő társadalomban, ahol zavarni fog, hogy nem a gyorsabb technikai fejlődésre visszavezethető technikai forradalom valósult meg. A jövőnek nehéz elképzelni, hogy különböző lehetőségek voltak és ezek közül a valószínűtlen vezetett őhozzájuk. A kauzalitást sértő történetek irányából lehet így megközelíteni Jeanne d’Arc valódi sorsát.
A jövő beavatkozik a múltba, azért, hogy Jeanne D’Arc sikeres legyen, kicsi a valószínűsége, de ha segítünk neki a jövőből, talán így alakul a történelem.
A szakmai állítás az, hogy az általános relativisták (megközelítően ezer ilyen tudós dolgozik jelenleg a világon!) nem tudják bizonyítani a kauzalitást. Vannak-e zárt időszerű hurkok? A zárt időszerű hurokban minden egyes pillanatban előre megyünk az időben és a folyamat végén időben régebben kötünk ki, mint amikor elindultunk.
Ájulás, amikor Lukács azt mondja: „Nos, én több tucat ilyent tudok mutatni, ez kérem egzakt tudomány, megvizsgáljuk, hogy ne legyenek benne végtelen görbületek.”
Lukács Béla továbbmeséli a saját világát:
„Az én zárt időszerű hurkaimról nem mutatták meg, hogy nem megoldásai Einstein egyenleteinek, és azt sem állították, hogy baj lenne velük. Lehet, hogy általános megoldásai az einsteini egyenletnek, a megoldásokban én biztos vagyok, bárki ellenőrizheti.”
Frank J. Tipler nevű kollégája (vele azonos időben) foglalkozott ugyanezzel a kérdéssel, hogy miként lehet zárt időszerű hurkokat előállítani, és azt mondta, hogy egy nagyon hosszú mozgó henger tudja majd ezt előállítani. Az kell hozzá, hogy a mozgó henger kerületi sebessége a fénysebesség felénél nagyobb legyen: ezt semmiféle fizikai elv nem tiltja. Tipler később módosította az állítását: ha a hosszú henger csak a fénysebesség felénél nagyobb sebességgel mozog, a konstrukció nem mozog, mert nincs lezárva a két végén. 1978-ban megmutatta, hogy a két végen egzotikus anyag kell legyen, Lev Landau – Jevgenyij Lipschitz szerint előírt negatív nyomású anyag, túlhűtött gőzök.
Pillanatnyilag arra gondolnak, hogy ilyen anyagokat lehet-e összegyűjteni a fizikai folyamatokban, de a CERN genfi gyorsítója nem elég hozzá és kérdés, hogy 2500-ban lehet-e ilyet csinálni, amikoris valakik megsértik a kauzalitást azáltal, hogy Jeanne d’Arc-ot közvetlenül a megégetése előtt Rouen-ban felmarkolják és elhozzák a jövőbe. Ő visszajöhet ezek után 1436-ban, és feleségül mehet Armoires-hoz.
Kapkodom a levegő után, hiszen egy kozmológus mondja ezt, egy elméleti fizikatudós.
Aztán megtudom, hogy Lukács Béla be tudja bizonyítani, hogy „az egyiptomi Sothis nem a Sírius, ahogy évszázadokon át hitték.”
Valamit azonban – egyetlen-egy dolgot –, én is meg tudok cáfolni, mégpedig Lukács azon állítását, hogy „A fizikus nők sohasem hazudnak. Legfeljebb nem mondanak el dolgokat, de nem hazudnak, mert a tudományban nem lehet hazudni.”
De hát nemrég láttuk a „Kódjátszmában” Turing vergődéseit, Galilei se azt mondta az inkvizíció előtt, amit gondolt, de még hogy ezek a fizikus nők…
Ennyire hisz a nőkben Lukács, vagy ennyire csalódott, ki tudja? Ez a tudós olyan zárt, mint az időszerű hurkai és akkor is, ha éjszakákon át képes beszélni, hihetetlen pontossággal eseményekről, adatokról, elméletekről, történésekről, akkor is, ha jelen van az egész világegyetem abban az emberben, maga egy távoli csillag marad. Olyan, mint elődei: Einstein, Turing, Tesla, Newton…
Még hogy nincs két idő!
Állandóan az anyjáról szerettem volna kérdezni, de ő a „szláv” népmegnevezés mesterkélt voltáról mesélt, hogy az ősök szarmaták, a szlávok i. e. 550 után jöhettek csak szóba.
Ezen az estén nem említett egyetlen szót sem az édesanyjáról, pedig jól hallotta a kérdést. Nem mesélt a saját életéről. Amikor azt kérdeztem: „- Mi volt a legnagyobb sikere az életében, mikor volt nagyon boldog?”, a válasz mindössze ennyi: „Ki emlékszik már erre?
De az idő történetére pontosan emlékszik és nemcsak a rövidre. Ki érti ezt?
Mintha mindig azt mondaná: „– Én kérem, fizikus vagyok, ez nem az én dolgom” – és közben a szeme sarkából mosolyog. Abból a szemből, ami látta az időt képleteiben, a korai univerzumot, a múltját, jelenjét és jövőjét. Közben egy macskáról mesél, aki a farkára esett és ők gyógyították neogranormonnal, a bénulás hogy ment ki belőle, úgy beszél a macskáról, mint egy gyermekről – ez a fordított Schroedinger.
Kiszámította, hogy mindegy a távolság, ahonnan zuhan, de vajon figyelembe vette a macska elméjét, lelkét, félelmeit? Talpra esett, mint Jeanne d’Arc 21 méter magasról, még itt is ez a hősnő.
Nézem, amint feláll, a kis fekete szatyor még ott a kezében, lassan csoszog az ajtó felé, aztán ugyanolyan lassan eltűnik egy korai univerzumban.
Becsüljük meg a tudósainkat, azokat is, akik soha nem mentek el, csak maradtak egy kis fekete szatyorral.