Egy kis francia falu, oda kell eljutnom. Száguld velem a vonat, bámulok ki az ablakon, órák telnek így el. Nincs tegnap, sem holnap, még az estét sem látom. Nem tudom, hogy mit fogok tenni három óra múlva, azt sem, hogy hol fogok éjszakázni.
Az előttem ülő nő állandóan csinál valamit: nyüzsög, telefonál, átrakja a táskáját, majd ismét telefonál, olvas, keresztrejtvényt fejt, telefonál. Egészen belefeledkezem a bámulásba. Nagy ez a nő, nagyok a mozdulatai, a méretei, eltörpül mellette a jobbomon ülő kis hölgy, az engedelmes férj, a kócos hajú, narancsot majszoló, közömbös tekintetű diáklány, kinövi a képzelet határait és lebeg, mint feszesre fújt lila lufi.
Biaritz, ide kellene eljutnom, de mégsem, Bayenne, az jobb, közelebb van Saint Jean Pied de Port-hoz, ahol a zarándoklatom kezdődik.
Zarándoklat. Furcsán hangzik a szó. Mint az is, hogy zarándokolok. Nem ezt teszem. Akkor mit? Megyek valahova. Gyalog megyek, és egyedül. Nagy lélegzetet veszek és kimondom: mert azt olvastam, hogy az Útnak spirituális ereje van. Nem lennék Vízöntő, ha nem érdekelne minden, amiről az hírlik, hogy spirituális.
Lehet az életben vakon járni, és lehet különböző dolgokat különbözőképpen megfogalmazni. Lehet szemmagasságba emelni a gondjainkat, és lehet a szőnyeg alá seperni őket. Az életnek nincsenek abszolút értékű, mindenkire érvényes szabályai. Mint ahogy két egyforma egyede az embervilágnak sincs. Lehet jó mélyen önmagunkba túrni, mint ahogy lehet vastag, áttörhetetlen burkot építeni önmagunk köré. Ki-ki a maga ízlése, óhaja és igénye szerint. Sémák és skatulyák. Rendszerezőek. Nem lennék én, ha nem tenne kíváncsivá a skatulyán kívüli másság, a konvenciók határain kívüli lét. Mint ahogy nem lennék én, ha kielégítene a racionális, a tényekkel bizonyítható.
Modern zarándoklat ez. Kilépés a mindennapokból, a hátamon a házam vágya, a szabadságé. Út, amelyen nagyon erős az összetartozás élménye kortól, nemtől, vallástól, és mindentől függetlenül. Ahol senkit nem érdekel, hogy mit csinálsz az Úton kívüli életedben, milyen státusod, rangod van, hogy hova mész majd vissza. Szívesen segítesz, és örülsz a segítségnek. Honnan indultál, hány napja járod az utat? Ezek lesznek a megszokott kérdések. Holá és Buen Camino, ezeket már az első órákban megtanulod, a kísérő mosolyt is. Ha zuhog az eső, vagy hóvihar van, akkor is.
– Boldog vagyok – mondja Uli. – Jó tudni azt, hogy napokon át mindig mást és mást látsz, mindig mással találkozol és beszélgetsz. Hogy reggel még nem tudod, mi vár rád aznap. Hogy meddig bírod erővel? Milyen lesz a szállásod? Mit fogsz enni, hol fogsz aludni? Kilépsz a mindennapok mókuskerekéből és néhány napig önmagad vagy.
Uli tényleg boldog, sugárzik belőle. Én is az vagyok. Arra gondolok, hogy remekül fogalmazza meg a lényeget. Zarándoklat önmagunk szabadságába…
Mary száguld el mellettem. Ő mindig száguld. Ezúttal kávézót keres. Én is. Ausztráliából jött, és csak ezért. Hogy járja az Utat. Arca kemény vonású. Nem fogom megkérdezni, hogy mi a fájdalma, döntöm el. Mert van az neki, azt látom, érzem. Azzal küzd most. A kemény száguldás, amit időnként megszakít egy-egy hosszabb pihenés. Ilyenkor Mary leül, ölébe hajtja a fejét, és nem mozdul sokáig. A fájdalom magába roskadó szobra, ez ilyenkor Mary.
– Ma még biztonságban, nyugodtan élsz, aztán néhány óra, és a világ másik sarkán találod magad. Felborul az életed, megváltozik minden körülötted, és rémülten kapaszkodsz bármibe, amit elég erősnek érzel ahhoz, hogy megtartson. Arra gondolsz, hogy lesz-e elég erőd folytatni az életet, áthelyezni magad az ismeretlenbe. Ha fiatal lennék, akkor kihívásnak nevezném, de nem vagyok az. Nadrágot kell vásárolnom, mert ez az egy nem lesz elég – fejezi be a monológját. Hathétre tervezte az útját.
Pihenni megállunk egy helyen. Iszom a kávét teával, eszem a bagettet csokival, és hallgatok. Arra gondolok, hogy teszi ezt a sors térben és időben, különböző dimenziókban. Ma még tervezel és boldog vagy, holnap meg tótágast áll a világ. Te meg tótágast állsz a világban. Saját életemre gondolok. Hányszor is állt tótágast az én világom? És hányszor álltam tótágast én benne? Önkéntelenül elmosolyodom, bűvészmutatványok sorozata jelenik meg előttem.
Kószálok a katedrális környékén, kis parkok, szökőkutak, békésen sétáló, vidám társaság. Kis kávézó, közvetlen hangulat, kávé tejjel, üzenek haza, képeslapot írok. A sarkon elegáns édességbolt, hívogat, csalogat, csábulok. Kiválasztom a nekem valót, nagyon drága, és nagyon finom. Önmagam kényeztetése jólesik most, finom ez a falat, esti kedvem hozza. Lelkem valami rég nem érzett gyönyörével, kéjével térek vissza, haza a szállásra. Joghurt, narancs, kenyér és sajt, ez lesz a vacsorám. Tekintetem megakad a furcsa alakon, akin lóg a narancssárga nadrág és sárga ing. Igen, láttam őt Beloradóban is, ő az, aki kis imaszőnyeget visz magával. Letelepedek, szembe vele.
Jürgennek hívják, Buddha követője. Istenről beszélgetünk.
– Buddha szeretete végtelen – mondja. – A szeretetből fakad az energiám, az erőm, a testtartásom, önbizalmam, mindenem. A szeretet hatalma végtelen.
Buddha az ő istene. Keresi a guruját, aki Buddha üzenetét közvetíti majd neki. Nem, még nem találta meg, mondja, és nem is ezért van az Úton. Majd a hitemről faggat, az én istenemről.
– Az bennem van – mondom. – Az én istenem bennem van, valahol jól mélyen bennem. Érted? Belülről, belőlem szól hozzám, ezért nem kell guru nekem. Igen, az én istenem is a szeretetről szól, de még nem értem pontosan a szavát. Azaz: nem teljesen. Erről szól az életem, hogy megértsem, mondom.
Nézzük egymást, és ki-ki a maga istenét kutatja, keresi. Arra gondolunk, ami elhangzott, ízleljük, értelmezzük egymás gondolatait.
– A lényeg ugyanaz – néz rám. Egyetértek. A lényeg a szeretetről szól, és ki hogyan éli meg ezt, hadd maradjon az ő élménye.
A lábát mutatja, tele van vízhólyaggal. Néhány napot még marad, mondja, mert így nem tud járni rajta.
Én is mutatom az enyémet, még mindig kőkemény és merev.
– Mert gyorsan jársz – mondja. – Az Utat sétálni kell, hogy észrevehesd a szépségeit. Erre figyelmeztet a lábad, figyelj rá! Hallgass rá, kíméld, mert nélküle nem sikerülhet! – Úgy mondja, mint egy imát. Rábólintom az áment.
Vacsoránk végeztével ágyainkat keressük. Meg is találjuk, ágyszomszédok vagyunk. Jürgen hajnali négykor kel, hajnali meditációját végezni. Ehhez kell a kis szőnyeg. Imamalma is van. Egy kicsit aggaszt a dolog, mert nem szeretnék hajnali négykor ébredni. Megosztom vele a gondolataimat.
– Van füldugód? – kérdi.
– Van, persze, hogy van, de ha lehet, nem használnám – válaszolom.
Úgy tűnik, kilépett a társalgásból, bebújik a zsákjába. Én is. Előtte még az imaszőnyegére helyezem a kis izomlazító kenőcsöt tartalmazó tégelyt, ő hamarabb kel, hadd használja, én ráérek később. És nem teszek füldugót. Ha felébredek a mormolására, majd szembe ülök vele, és mormolok én is valamit. Például a szeretetről. Hogy szeretem azt is, aki hajnali négykor imamalmos meditációját végzi. Szeretem akkor is, ha én még aludnék, álmodnék egy sort. Szeretetem nagy, hatalmas, kitölti a nagy, közös hálót, belopakodik az álmokba, és kikerüli a két hangos németet. Elmosolyodom a gondolatra, és elalszom a szeretet mámorában.
Jürgen fiatal, harminc sincs még talán. Haja kócos, tekintete tiszta. Alkata nyurga, lazán lóg rajta a ruha. Él a világban, lazán, könnyedén, derűsen, higgadtan. Viszi magában a szeretetet, amit megtalált valahol, kincsként hordozza magában, mint drágakövet rejti a lelke, és sugározza ki magából. A föld illatát juttatja eszembe, a földét, amelyre jó ráhasalni, mélyen beleolvadni, hallani, érezni, szagolni. Jürgennek nincs szerelme, szeretője. Nincs szüksége rá, mondja, és tetszik neki, hogy nehezen hiszem el.
– A szerelem előbb-utóbb elmúlik – magyarázza –, a tested is mindig mást kíván, a szeretet viszont, ha megtalálod, kitágul benned, átitatja a sejtjeidet, és boldoggá tesz. A szeretet a tiéd, a szeretőd nem, csak ideig-óráig. A szeretetet birtokolhatod, a szeretődet nem, mert az ember szabadságra született. Ha megérted, hogy a birtoklás szabadság helyett rabságot ad, akkor könnyebben elhiszed nekem, amit mondok.
Elhiszem, nem hiszem, nem tudom. Nincs hozzáfűznivalóm, megromlott, felbomlott párkapcsolataim őt igazolják. Az utamra bocsátó, baráti szeretet, amit heteken át kaptam, az is. Jól van, elfogadom a szeretet feltöltő erejét, de mi van akkor a testi vágyakkal, a szeretkezés gyönyörével? Az sem hiányzik? Nincsenek testi vágyaid?
– Nem – mondja – nincsenek. Eszembe sem jut. Már nagyon rég. A szerelmem és szeretetem nem kíván testi érintést.
Egyszerűen fogalmaz, elhiszem neki. Azt hiszem, tudom, hogy mire gondol. Azt is, hogy mit érez. Értem az ő istenét, hitét. Hiteles nekem. Jól érzem magam a társaságában, megnyugszom, ellazulok. Értelme, lelke tiszta, mint a fehér vászon, illata a frissen mosott ruháé. Ez ő. Én viszont más vagyok, az én istenem kicsit másabb.
Hontanas kicsi falu, jól elrejtve egy kis völgyben. Gondolkodás nélkül elfoglalom az ágyam, lehúzom a cipőm, mezítlábalok ki, ki a zöld fűbe. Lehasalok a földre, szívom magamba a hangját, illatát, ízét, mint szomjas vándor a hűs forrásvizet, nyelem a nap melegét. Fáradt testem, megújult lelkem összhangtalan összhangját élvezem, élem, ízlelem. Ébrenlét és álom határán járok, jó most itt és így egyedül, veled, vele, velük. Így maradok, míg belém nem hasít az éhség, emberi szóra nem mozdít a vágy.
André Jozefával társalog. Jozefa képviseli a falu emberét, bemutatja a kis közösséget, fogatlan szája szélesen mosolyog Andréra, aki teljes figyelmével hallgatja őt. Jozefa kitüntető figyelmével elbájolja Andrét, kettőjük párosa zárja a kört.
Itt van a két hangos német is. Azonos korúak lehetnek, úgy hatvan körül mindketten. Egyikük sportosabb, magasabb, elevenebb, lendületesebb. A másikuk alacsonyabb, mackósabb, nem beszél angolul. A nyurgább igen, és máris indul a társalgás.
– Az élet egy színpad… – mondja.
Helyben vagyunk, gondolom, és kényelmesen elhelyezkedem:
– … És mi vagyunk rajta Don Quijote.
– Még inkább beleolvadok a székembe, ráhangolódom a témára.
– Szélmalmok is vannak, harcolunk velük, és megálmodjuk Dulcineát.
Mindenki hallgat, még Uli is, csak Jozefa képez külön világot Andréval. Álmodjuk a szélmalmainkat, álmodjuk Dulcineát. Klaus tovább meséli a sztorit, de mindannyian lemaradunk egy felvonással, beleálmodjuk a napnyugtába Don Quijotés világunkat, ki-ki a magáét, azt hiszem. Merengéseinkből a házigazda riaszt fel, a szálló árában benne van a vacsora, meleg, frissen készített, házi. A házigazdák a falu asszonyai, nagy igyekezettel tálalják a paradicsomos, csirkés tésztát, bőséges adagot kap mindenikünk. Nyeljük is nagy igyekezettel, mint akik napok óta nem ettek. Ez az előétel, Spanyolországban így szokás. Nem csak itt, az éttermekben is. Utána frissen sült szalmakrumpli következik, két-két tükörtojással, majd alma. Megbékélt világunk gyönyörét fokozza a vörösbor, amiből jut bőven mindannyiunknak.
Hallgatom őket, és hirtelen honvágyam támad. Most először életemben. Soha, sehol nem éreztem honvágyat. Fura érzés, visszaröpít a múltba, az otthonba. Otthon… soha nem tudtam megfogalmazni, hogy mi nekem az otthon. A hely, ahol éltem, az volt az otthon. Most például ez. Akkor minek a vágyát érzem most? A tegnapi boldogság vágyát, amikor ideig-óráig nem fájt semmim. Annak a vágyát. Életem nagyon rövid villanásainak a vágyát, amikor nem fájt semmi, a teljes boldogságét. Fehér és fekete, a szürke arany középút helyett. Ez az életem. A Camino fájdalma, ami kíséri a lépteimet, és ami gondolataimat most elviszi, röpíti haza, ahhoz a valakihez, akivel nagyon ellentmondásos kapcsolatunk időközönként életmagra kap, mindig másként, mindig csontig maróan őszintén. A szépség fájdalma. A rútság, fogyatékosság pusztító ereje. Erről szól ez a barátságnak nem nevezhető barátság, ellentmondásokba keveredő párbeszéd, gyűlölettel fröccsenő szeretet. A test fájdalma elviselhető, enyhíthető, kúrálható. A léleké kevésbé. A lélek fájdalma elviselhetetlen, ez, ami űz, hajt, elpusztít, vagy megtermékenyít, ami hajszol, kérdez, válaszokat keres. A lélek fájdalmából születnek remekművek, öngyilkolászások, szépségek, csodák. Rá gondolok, erről szól a honvágyam, azt hiszem. Rá, akinek nehéz elfogadni a fájdalomból születő szépséget, akinek intelligens, szép, tiszta lényére agyagos sárréteget fröccsent a meg nem bocsátó gyűlölet, a gyűlöletből születő fájdalom. Emberi lényét ismerem, értem, szeretem. Akkor is, ha Quasimodo álarcában bukkan fel előttem.
Ülök egy hajdani amfiteátrum romos padján és a hangulatom romokbeli, vágyakkal teli. Elnyújtózom „vágyaim bársonyán”, nyelem magamba a meleget, ami izzít, hevít. Órákon át.
A Gaudi kastély mesebeli, kedvem támad bemenni. Kapuja zárva, várnom kell a nyitásra. A dolgokat ki kell várni, csendes beletörődéssel helyezkedem el a mellette levő padon, és elmerülök a ráérős várakozásban. Fura kétkerekű valamin fura emberke karikázik felém. Fehér, élre vasalt pantallót és fehér zakót visel, rózsaszín csokornyakkendővel. Fején fehér kalap rózsaszín tollal díszítve. Meghajol előttem, spanyolul szól hozzám. Kiegyenesedem ültömben, udvariasan üdvözlöm, és sajnálattal közlöm, hogy nem értem a nyelvét. Kéri, hogy kövessem. Ezt teszem. A kastély ma zárva, mutatja, az Úr napja van, ilyenkor minden zárva van, senki nem dolgozik. Karját nyújtja felém. Vezet végig a romok között, meséli a város történetét, mutat alagutat, játszik az ódon színpadon. Egyetlen nézője én vagyok, elismeréssel adózom egyedülálló produkciójának. Visszakísér a padomhoz, kézcsókkal hív meg egy teára. Mindent köszönök, a teát most visszautasítom. Majd következőkor, intem, majd egy kézmozdulattal elbocsátom. Mélyen meghajol, majd felpattan a kétkerekűre, és elkarikázik. Bámulok utána, amíg eltűnik.
Időm sincs felocsúdni, újabb maghajlás, bemutatkozás, ezúttal angolul.
– Szabad a mellettem levő hely?
– Igen, szabad.
– Leülhetek? Igen, kérem, foglaljon helyet!
– Hubert vagyok.
– Ildikó a nevem, de az Ildi kedvesebb. Tehát Ildi a nevem.
Nem érti. Megismétlem. Ismételten sem érti. Ismételten megismétlem.
– Hildegárd! – ragyog fel.
– Ildi -, mondanám, de ráhagyom. Legyen Hildegárd, nekem is tetszik az új nevem. Határozottan tetszik.
Kíváncsian nézek rá. A Caminót járja, immár hatodik éve. Hat éve, hogy minden márciusban eljön és megteszi a sok száz kilométert. Hatvanegynéhány éves.
– Hildegárd, sokkal óvatosabbnak kell lenned! – mondja. – Egy hölgy nem áll szóba idegen férfiakkal, és nem megy el velük sétálni. Egy hölgy nem integet nyilvánosan, és nem hagyja magát elcsábítani. Vigyázni kell rád, Hildegárd!
Nézem, és nem hiszek a fülemnek. Hubert komolyan gondolja, ez nem vitás. Magamban kuncogok, és kihúzom magam, viselkedem, akár egy hölgy. A nadrágom szárát is letűröm nyomban, bokám takarandó. És felhúzom a cipőm.
– Vedd csak elő a pénztárcád! – szól rám.
Megteszem.
– Megvan még a pénzed?
Megnézem. Van néhány euró nálam, mind benne van. Semmi nem hiányzik, nyugtatom meg.
– Jól van – sóhajt fel megkönnyebbülten. – Annyi szélhámos van mindenfelé – magyarázza –, és az egyedülálló nők sokféle veszélynek vannak kitéve. Te meg eléggé könnyelmű vagy – teszi hozzá –, visszakísérlek a szállóba.
– Kedves Hubert – válaszolok – igazán örülök, hogy aggódsz értem, annak is, hogy gondomat viseled, de én még nem akarok visszamenni. Még üldögélnék itt egy kicsit, majd ennék is valamit, mert éhes vagyok.
Igyekszem viselkedni, fél szemmel Hubertre sandítok. Töpreng, majd bólint.
– Pihenj, kedves Hildegárd, majd elkísérlek vacsorázni.
Csodaország, mesevilág. Lelkemben derű és mosoly. Elmerülök benne, miközben Hubert magyaráz, okít, és az Útról mesél. Este van, amikor felkerekedünk. Hubert tényleg elkísér vacsorázni, tonhalas omlettet eszünk tonhal nélkül, sörrel nyomtatjuk. Együtt ballagunk a szállásra. Engem biztonságban tudván, meghajol, majd jó éjt kíván. Hasonlóképp cselekszem én is, meghajlás helyett kecsesen biccentvén fejemmel.
Derűs vidámsággal lépek a mosdóba. Alacsony, Hubert korú úr van bent éppen, a tükörben szemléli magát, nem zavarom. Lépnék ki, de elkapja a kezem, hurcol vissza. Két lábon ugrál, pattog, mint a labda. Fitt-fitt-fitt, ismételgeti. Állok és bámulom. Ugrálni nem tudok, de intem, hogy rendben.
– Roberto – mutatkozik be, spanyol és ez a hetedik útja.
– Hildegárd – nyújtom a kezem, és nem mondok semmit. Hogyan magyarázzam meg, hogy nem Hildegárd, hanem Ildikó. Vagy már én sem tudom.
– Hildegárd nem fitt – állapítja meg, és bicegő járásom utánozza. Roberto engem utánoz. Ő fitt, én nem. Igaza van, ugrálni nem tudnék most. Sehány lábon.
– Roberto fitt, Roberto ügyes – mondom, és cuppanós puszit nyomok az arcára.
Furán néz rám, majd vállat von, és tovább szemléli magát a tükörben. Én megyek lefeküdni. A zuhanyozást holnapra hagyom. Ma álmodtam, most pedig aludni fogok.
Jó éjt, Hubert, jó éjt, Roberto!
(A fenti rövid részletek a „Buen Camino! Jó utat! című könyvben olvashatók, Publikon, 2013)