„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.” – „Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket.” – „Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.” (Máté Evangélium, 5,3) Botorkálunk vakként a sötétben, sétálunk a dinoszauruszok között, „elmerülünk” a Csendes-óceánban az ottani szigetekkel együtt. Eközben minduntalan megszállnak bennünket az emlékek, éppúgy, mint Jonas-t, a „tökéletes” világ gyerekét, akinek már 12 évesen fel kellett nőnie. Szorítunk régi és új kollégáinknak, hogy helyt állhassanak, hogy bemutathassák nekünk színeik történetét. Aggódunk Ukrajna és Észak-Korea miatt, érthetetlenül állunk a lelőtt maláj utasszállító tragédiája, az iráni üldöztetések, az igazságtalanságok, a háborúk előtt. Figyelünk, tájékozódunk, alkotunk. Miért? Talán, mert mi így lehetünk boldogok…
Lehetünk-e, ezekben a zűrzavaros időkben? Igen. Hiszen, „akik szomorúak, (…) megvigasztalják őket.” Szüntelenül keressük a szépet, a jót, a megoldást. Örülhetünk sikereknek, az új embereknek és a régi jó barátoknak, akik akkor is képesek felvidítani minket búslakodásunk idején, mikor nincsenek is velünk, csak gondolunk rájuk. Az én barátom is távol van, de gondolataink összekötnek minket. Ez pedig megkönnyíti a várakozást.
A tavalyi évben sokan elérték azt, amelyért évekig dolgoztak. Többen sikeresen államvizsgáztak, Turós Margaréta kolleginánk pedig kijutott Párizsba, egy fotóverseny döntőjébe.
Valaki még az útja elején jár, ahogyan Farkas Diána is – viszont már most látjuk, hogy íróként és táncművészként is kiválóan szerepel.
Klausz Barbit pedig szinte rögtön bedobtuk a mélyvízbe: három napon keresztül tudósított a pécsi PR Akadémiáról.
Mindannyian a boldogságunkat keressük. De ez mindenkinek mást és mást jelent. Valaki csak akkor örül az életnek, ha mellette van az a bizonyos ember, akiért mindent megadna. Valaki akkor érzi jól magát, ha minél többen veszik körül, más viszont inkább visszavonul a magányába és csak ritkán jár közösségbe. Elvégre mások vagyunk, máshonnan érkezünk, mások az értékeink. De mindig van valami, ami közös…
Sok új kollégát üdvözölhettünk az elmúlt időszakban, akik kitűnnek lelkesedésükkel, írásaikkal új színt, új gondolatokat hoznak, új megvilágításba helyeznek bizonyos témákat. Miközben tanítjuk őket, ők is tanítanak minket – még mindig meg tudok lepődni azon, mennyire másként is láthatnám a világot, mennyire másként is értelmezhetném azon eseményeket, amelyek velünk történnek.
Ugyanez igaz a boldogságra is. Nem tudhatjuk, ki mondja magát annak, és ki az, aki legszívesebben azonnal megváltoztatna mindent maga körül, ha tehetné. Mert még így is csak a felszínt látjuk – kollégáink esetében csak egy kicsivel többet, mintha az utastársainkat figyelnénk a villamoson. De azt tudjuk, hogy mindannyian tehetségesek, és nem véletlenül vezetett ide, közénk az útjuk.
Ahogyan Lehoczky Annamáriáé sem. Hat évvel ezelőtt figyeltem fel rá, aztán elment világot látni. Nem mindig tudtam, éppen merre jár – mediterrán vidékeken vagy a sarkkörön? Évekig alig tudtunk egymásról, aztán néhány hete egyszer csak szembejött velem az egyetemen. Mára pedig szépen halad az újságíróvá válás felé…
Mindenki a boldogságot keresi. Mit jelent boldognak lenni?
A választ magunkban kell keresnünk…
