Olyan rég nem láttam a kutyás nénit… Olyan magányos volt, ahogy minden reggel indult a kutyájával, összetalálkoztunk a liftben, csak biccentet és szorosabbra szorította a pórázt. A kutya ránézett és látszott abban a nagy barna szemében, hogy mindent megértett. Aztán én csálé léptekkel siettem az iskolába, ő lassan, megfontoltan, határozottan ment, lépéseivel szinkronban lassított a kutya, hiába látta a futkorászó macskát. Mentek a temetőbe, a néni férjének a sírjához. Soha sem tudtam, hogy szeretem őt vagy semleges, csak valahogy hozzám nőtt, reggel már vártam, mielőtt megnyomtam volna a liftgombot.
Ma átmentem, hogy egy másik nénitől, egy igazi bölcsész, volt magyartanár nénitől megkérdezzem, mit tudtunk meg a házról. Miután elámultam hol lakom, valahogy szóba került a kutyás néni. – Olyan rég nem láttam! – mondtam. – Meghalt. – válaszolt a nő, és majdnem könnyes lett a szeme. Mindketten tudtuk, milyen világban élünk. Egy teret osztottunk meg mind, és úgy ment el, mint egy idegen. Elképzeltem a grófnőt, akinek itt lakott a szabója, a titkára, a három gyermeke, a személyzet, az egész ház egy szerves egész volt, még a folyosók is kommunikálhattak. A néni úgy ment el, hogy még csak meg sem kérdezhettem. Mi lesz a kutyával? Hát ilyen világban élünk, hideg rohanások és meleg feledések. Ez lenne az összes közül a legjobbik?
… Én a Riemann soron lakom, szemben velem a Fibonacci…
Az ember megnéz hatvan lakást, hogy rájöjjön, olyan nincs is. Aztán egyszer fáradtságában ott van. Itt volt, ki tudja miért. Az orvos meghalt a századelőn és magával vitte titkát. Amikor az eladó bemutatkozott, Magyarország egyik legnagyobb orvosa volt. Középen egy hatalmas asztal, vörös bársonnyal letakarva, a zöld csempekályha önmagában is egy műalkotás. Este nyolckor ragyogott a nap. Olyan szobák, amiket nagymamánál képzeltem el kisgyermekként, amikor azt hittem, az egy palota a három méter magas falakkal, mint Ginzberg hitte, hogy a menny van a falakon túl, de csak egy kis lakás volt tele mesékkel. Ez is ilyen. A házat az ember teszi legendává és a ház hűségesen őrzi azt, amíg csak áll. Így hittem, amíg lakhattam egy palotában, az Úri utcában. A művészettörténészek meghaltak, tele volt a világ ékszereivel, törzsek díszeivel, totemjeivel, levelekkel. Az íróasztalon még ott volt a penna, ahogy abbamaradt… és egyszer csak azt éreztem, még mindig itt vannak. Az illatuk, az ívelő mozdulatuk, az ölelésük, az esti meséik, a háború viszontagságai, hangok, dallamok, kadenciák… Akkor tudtam, hogy a ház maga a mese. Én már része leszek ennek a mesének, és ha majd egyszer elmegyek, valaki továbbálmodja…
Folytatom házam történetét. Ahol lakom, egy magányos orvos lakott még a századelőn, vagy valamivel azután. Azt mondják, felakasztotta magát. Háború? Szerelem? Egzisztenciális szorongás? Ki tudja már… Sokáig nem gondoltam rá, jöttem-mentem, mintha meg sem történt volna, de most eszembe jutott… Hol lehetett, ahol a zongora van? Ebben a szobában, ahol most írok? Megállíthattam volna? Orvos, aki életeket ad vissza, és elveszi saját életét… Különös. Így libikókázik az élet? De valamikor boldog is lehetett, itt nevetett és szeretett és gondolkodott. Na és száz év múlva? Ki emlékszik már rá? Na és rám? De a ház áll… és ez félelmetesen szép.
Most már biztos utánajárok. Egy belga grófnő lakott itt, de hogy kerülhetett ide egy belga grófnő? Az egész házban, ahol majd negyven lakás van és egyik-másik több mint 160 m². Mit csinálhattak? Körbe-körbejártak? Én festettem volna fekete szobát, és amikor Nietzschét olvasok, odamegyek, vagy piros szobát, hogyha a lovászfiú meglátogat, ne legyen rossz a kedve. Lett volna zongorakoncert terem és táncterem. Még mindig maradnak… Azt hiszem az egyhavi rezsije ötven szegény ember munkája… és akkor Rilke verseket olvas a grófnő, és sóvárog a szabadság és tisztaság után. Hát nem is tudom, ma éjjel ezt végigbeszélem a szellemével…
Lementem tegnap fotózni, erre szembejött az udvaron egy öreg néni egy régi fényképezőgéppel, azt hittem álmodom. Vivian Maier??? Alighanem bőrtokos Zenit, emlékeztek? Megfagyott bennem a vér, hatszor megtöröltem a szemem, lázas vagyok, na de ennyire? Gondoltam megszólítom, na de ha szellem? Megfogdossam? Na, de ha elkiáltja magát? Odamentem és megkérdeztem, mi járatban? Hosszasan nézett, aztán megszólalt: – Itt lakott a nagyanyám, grófné XY… What? Aztán rájöttem, hiszen „His-turizmus Napok”… Ó de jó! Ó, de kár! Mire odanéztem, a néni már eltűnt… Lehet ő volt a saját nagyanyja… Most néztem meg először a házat, ahol lakom. ..kincs, Ybl Miklós palotáinak egyike. Még ott vannak a lépcsőkön a vörös bársonyszőnyegek tartói, még áll az udvaron a lóitató, az istállók is őriznek valamit a régi nyerítésekből.
Behunytam a szemem, kicsit felemeltem a szoknyám, és siettem kifele, várt a hintó…
