A falusi cigányok hagyományos foglalkozásaikkal és megélhetési formáikkal évszázadokon keresztül fontos szükségleteket elégítettek ki elsősorban a falusi és a környező települések lakossága körében. Igaz, hogy olcsó munkaerőként fizette meg őket a helyi többségi lakosság, de lehetővé vált a folyamatos megélhetés. Az adatközlők vidéki lakhelyén (Fábiánháza, Nagyecsed, Mátészalka, Nagykálló, Hodász, Medgyesegyháza) jellemző volt a roma hagyományos mesterségek ápolása, mint kovácsolás, vesszőfonás, vályogvetés, lótartás, fuvarozás, bádogos munka, amiket férfiak végeztek. Ezt bizonyítja a következő két idézet is, amelyben az adatközlők édesapjainak hagyományos mestersége nagyban hozzájárult a család mindennapi megélhetéséhez.

„Az apukám vándorbádogos volt, ami azt jelenti, hogy járta a településeket és ott mindenféle dolgot megjavított, ami vasból volt. Üstházakat csinált és azokat eladta.” (L. György)
„A disznók mellett voltak nekünk lovaink is, amit apám sokszor használt fuvarozásra a falun belül”. (N. Gusztáv)
A ló és szarvasmahartartás adta az igazi megbecsülést a férfi számára, akinek ezzel a közösségben is megbecsült helye volt.
A nők vidéken a gyermeknevelés és a háztartásvezetés mellett idénymunkát vállaltak, batyuztak, illatos szappant, gatyamadzagot árultak, paraszt házaknál segítettek. Jellemző volt, hogy a munkájukért cserébe élelmiszert vagy ruhát kaptak.
„Az asszony munkája folyamatos és nem jár szükségszerűen együtt a pénz megszerzésével, míg a férfiak tevékenységei nem folyamatos jellegűek és mindig magukba foglalják a pénzkeresetet”.[1]
Beszélgetőtársam a következő idézetben a vidéken végezhető női munkalehetőségekről beszél. Édesanyja is hasonló munkát végzett, kiegészítő kersetet nyújtva a családnak. Ahogy Prónai Csaba tanulmányában, úgy interjúalanyom idézetében is láthatjuk, hogy a roma asszonyok munkaerejüket a paraszt háztartásoknál hasznosították. B.János édesapja már abban az időben (1965-70) nem talált munkalehetőséget vidéken, ezért a főváros és szülőfaluja között ingázott. Ez azt jelentette, hogy havonta egyszer vagy maximum kétszer tudott hazalátogatni és a családot anyagilag támogatni. Elmondható, hogy a mindennapos megélhetés biztosítása ezért az anyákra hárult, akik e mellett vezették a háztartást és nevelték a gyermekeket. B.János édesanyja kivételes helyzetben volt, mert fia (adatközlőm) soksor segédkezett a házimunkák elvégzésében.
„Minden cigányasszonynak volt egy háza, egy parasztháza. És ugye ez a parasztház volt egyben a munkahelye. Ő elvégzett itt egy-két munkát, mosott, takarított, ha kellett tapasztott vagy ellátta az állatokat. Ha pedig szezonális munka volt, akkor segített vetni, betakarítani, ilyenek. És hát ő ezért kapott vissza valami kis szolgáltatást, kis ételt, ezt, azt, amazt és akkor minden nap hozott haza valamit.” (B.János)
Magyarországon a második világháború utáni szocialista rendszer egy Nyugat-Európától eltérő társadalmat akart létrehozni. Létrejött a tervgazdálkodás, amelyben az állam irányította a gazdasági szektorokat. 1968-tól viszont megjelent az új gazdasági mechanizmus, ami nagyobb szabadságot biztosított a vállalati beruházásoknak, ezen kívül egyes termékek árai a piaci keresletnek megfelelően változhattak, ezek előállításához szükség volt az olcsó képzetlen munkaerőre, amelynek nagy része a cigányok közül került ki. Meg kell említeni, hogy a szocializmus alatt ismét kezdtek elterjedni a romák elleni asszimilációs törekvések. Többek között szabályozták a cigányok fő kereseti forrásait, korlátozták a vándorkereskedelmet és a lókupeckedést. Ezt olvashatjuk az alábbi idézetben, ahol interjúalanyom édesapjának fel kellett hagynia a kereskedéssel, hiszen abból már nem lehetett megélni.
„Apám vidéken sokat járt a vásárokba, fazekakat cserélt el talluért, amit elvittek Nyíregyházára, ott sok pénzt adtak érte. Aztán amikor már nem ment olyan jól, ő is elindult a többiekkel Pestre. Rokonokkal, a sógoraival meg az apósával. Már nem volt vidéken a gyárakban munka, azt mondták Pesten jobban tud majd keresni. Aztán ő is elkezdett ingázni, 2 hetente jött haza.” (B. Zita)
Kemény István 1971-es kutatásai alapján tudjuk, hogy a munkaképes korú (15-59 év) cigány férfiak 85 %, a 15-54 éves cigány nők 30% volt aktív kereső. A bérezés legalacsonyabb szintjén dolgoztak a legnagyobb fizikai erőt igénylő munkakörökben, mint például az úthálózatok javításánál, csatornázásoknál, bányákban és a gyárak, építőipar segédmunkásai voltak. Az ingázás a nagyobb városokba és a fővárosba főként Borsod és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből történt. Elszállásolásukat főleg a munkásszállókon oldották meg. Adatközlőm édesapja is az építőiparban dolgozott, ahol 49 évet dolgozott. Ő is ingázott a főváros és Nagyecsed között, majd fia (adatközlőm), is itt helyezkedett el ideiglenesen. Viszont beszélgetőtársam évek múltán a biztos munkalehetőségnek köszönhetően feleségét is lányát is Budapestre hozta.

„Apa 17 éves korában jött fel dolgozni. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, Nagyecsed, nem volt ipar, tehát iparilag nagyon fejletlen a megye, és hát mindenki, így apa is Budapesten, az építőipari városban találta meg a lehetőséget ahhoz, hogy dolgozni tudjon. Elment egy vállalathoz 17 évesen és 66 éves korában ment el onnan nyugdíjba… Hát azért ez nem semmi. Nyilván azért, hogy meglegyen a megfelelő biztonságunk”. (B. János)
A családfő példáját követve, a hozzátartozók is a fővárosba költöztek, előbb albérletben, majd évekkel később a Tanácsházához benyújtott kérelmek alapján bérházakban laktak. A cigány férfiak kénytelenek voltak megszokni azt, hogy munkaerejüket a többség értéktelennek tartotta, míg az otthoni környezetben a hagyományos női-férfi szerepek szerint a családfő, értékteremtő, biztonságot és családja számára követendő perspektívát nyújtó viselkedést kellett képviselnie. Ezt a fajta kettőséget sok férfi nem vagy csak nehezen tudta feldolgozni, ennek következményként elkezdődött egy deviáns viselkedés, amivel párosult a túlzott alkohol fogyasztás. Ez több esetben a családok felbomlását eredményezte.
Kertesi Gábor: „A társadalom peremén” című könyvében ír arról, hogy 1984-ben a cigányok 77 %-a (a férfiak 95 %-a) munkaviszonyban állt, és még a rendszerváltás előtt közvetlenül is 67 %-os (férfiak: 85%) volt a foglalkoztatottságuk.
A szocialista rendszer összeomlása gátat szabott a cigányok foglalkoztatottsági felzárkózásának. 1993-ban már csak 31 százalékuk volt a legális munkaerőpiacon, ami 2003-ig 29 százalékra csökkent. Minderre adatközlőm a következőképpen emlékszik vissza:
„A rendszerváltáskor nagyon magára hagyták a cigányságot. A munkaerőpiacról kiszorultak, ott volt a válság. Az, hogy a férfiaknak volt munkájuk és eltarthatták a családjukat nagyon nagy értéknek számított. (…) Nullára lettünk ítélve, de még mindig él a nyelv, a kultúra”. (B. János)
A megkérdezett interjúalanyok közül többen hangsúlyozták, hogy a cigány lakosság a rendszerváltás egyik legnagyobb vesztese, hiszen a rendszerváltozást követően elsőként a cigányok váltak tömeges mértékben munkanélkülivé. A cigány munkavállalók jelentős része olyan ágazatokban dolgozott, amelyekben a piacgazdaságra történő áttérés tömeges méretű létszámcsökkentésével járt együtt. A foglalkoztatás esélyeit rontotta az alacsony iskolai végzettségük, szakmai képzettségük hiánya vagy alacsony foka.
A rendszerváltást megelőzően az azonos társadalmi osztályhoz tartozó munkaképes cigány és nem cigány férfiak foglalkoztatási helyzetében nem volt lényeges különbség, ami viszont a 2000-es években aggasztóan megváltozott. Az irántuk meglévő előítéletet tovább fokozta az a tény, hogy napjainkban sok cigány család kizárólag szociális támogatásból kényszerül megélni, amit a nem cigány lakosság ellenszenvvel, előítélettel fogad. Előfordul, és gyakran hangot adnak azon véleményüknek, hogy megkérdőjelezik a cigány lakosságnak nyújtott támogatások létjogosultságát, igazságosságát.
Mindeddig válaszadóim családtagjaira vonatkozó idézeteket használtam, hiszen ők jelentették azt a generációt, akik a szocializmus alatt kereskedtek, hagyományos mesterségeiket ápolva boldogultak vagy termelőszövetkezeteknél dolgoztak. A legtöbb válaszadóm esetében a lakóhely végleges elhagyásának oka a munka, a megélhetés hiánya volt. A másik fontos tényező a gyermekek jövője iránt érzett felelősség volt, főként a tanulás szempontjából. Budapestre kerülve beszélgetőtársaim szülei és sokszor ők maguk is kétkezi munkát végeztek. A rendszerváltással tömegesen lettek munkanélküliek, hiszen már nem volt szükség az effajta munkakörben dolgozókra. Interjúalanyaim mai munkáját tekintve mindegyikükről elmondható, hogy valamilyen formában kapcsoldik roma kultúrájukhoz. Többen tanítják a cigány táncot, népismeretet, vagy magát a nyelvet. Ezen kívül néhány adatközlőm főállása mellett aktív tagja a roma folklóregyütteseknek.
Szeretnék rávilágítani a vidéki és budapesti lakhatási lehetőségek hasonlóságaira és különbségeire. Látható lesz, hogy a lakóhely és a közösség elhagyása milyen hatással volt adatközlőkre, s mennyiben nehezítette kultúrájuk megélését.
Lakhatási lehetőségek
A szocializus alatt az ország gazdasági nehézségeivel egy időben egyre jobban nőtt a szegregátumok száma, azaz a nem cigány, többségi lakosságtól elkülönülten, a cigánytelepeken élők aránya.
Az 1971. évi országos cigányvizsgálat idején a romák kétharmada elkülönült telepeken élt. Azokról a cigányokról, akik 1945 és 1960 között megváltoztatták lakóhelyüket, azaz a telepekről a falu központjához közel költöztek, elmondható, hogy mindezt csak saját erejüknek köszönhetik. Ezt bizonyítja interjúalanyom, aki úgy tudott elköltözni a szegregátumból, hogy több évig biztos állása volt a faluban.
„Miután megnősültem, akkor behívtak a tanácsházára és ott dolgoztam szociális munkásként. A fizetésemre hitelt vettem fel és a szüleim is támogattak, így megvehettem a faluközpontban egy parasztházat. A párommal folyamatosan csinosítgattunk rajta. Már meg volt mind a három lányunk, amikor egyre kilátástalanabbá vált a helyezetünk, ezért úgy gondoltam, hogy feljövünk Pestre. Akkoriban apám már több éve itt dolgozott segédmunkásként az építkezéseken”. (E. Gusztáv)
„Bent a falu közepén volt a nagybácsikámnak egy kovács műhelye. És amikor felmentem az iskolába, lehetett hallani, amikor kovácsol. Közismert ember volt a faluban, segített mindenkinek, akinek szüksége volt. A világon, amit el tudsz képzelni vasmunkát, ő megcsinálta.” (N. Gusztáv)
N. Gusztáv hozzátartozójának is volt egy biztos megélhetési forrása, amit hasznosítani tudott a faluban. Ezen kívül katonai múltjának köszönhetően a nem cigányok körében is egyfajta presztízzsel rendelkezett, ami lehetővé tette, hogy minél többen igénybe vegyék szolgáltatásait.
A cigányok nagy része, körülbelül 2/3-a élt a szocializmus idején egyosztatú nádfedeles vályogházban, ahol egy térben éltek gyermekek és felnőttek. Ugyanott főztek napközben, ahol éjszaka nyugovóra tértek. Több háznak alapozása sem volt, a világítást a szegényebb háztartásokban többnyire petróleum lámpával oldották meg. „Putriban vagy kunyhóban lakott 1971-ben a cigányok kétharmada, 1993-ban 6 százaléka. Jelenleg 5 százalékuk lakik ilyen körülmények között. 1993-ban a cigány lakások egyharmada volt egyszobás, 43 százaléka kétszobás és 24 százaléka három- vagy többszobás. Ugyanakkor a teljes magyarországi lakásállományban 16 százalék volt az egyszobás, 43 százalék a kétszobás és 40 százalék a három- vagy többszobás lakások aránya.[2]”
B. Zita gyermekkorában több időt töltött nagyszüleinél, akik a cigánytelepen éltek. Így emlékszik vissza erre az időszakra:
„Nagykállóban máminál (nagymamánál) laktunk, ő nevelt, mert a nővérem beteg lett és anyu sokat volt vele kórházban. Itt egy kisebb szoba konyhában éltünk a cigánysoron. A vizet hordtuk a kútról, villanyunk volt és azt hiszem, fával fűtöttünk.” (B.Zita)

Az 1960-as években indították el az úgynevezett telepfelszámolási programot, ami a lakhatási viszonyok javítását szolgálta. A vályogházakból és putrikból történő erőszakos kitelepítések az esetek többségében kudarcba fulladtak, persze ebben a felszámolási intézkedések rendőri eszközei is szerepet játszhattak. A falu határában (erdő, szeméttelep, temető közelében) kezdték el a csökkentett komfortfokozatú lakások építését, amit az állam finanszírozott. Az állam biztosította az ingyenes telkeket és a kedvezményes hitelt. A cigányság kiszolgáltatott helyzetbe került, mivel ezeket a hitelösszegeket a kisiparosoknak utalták, akiknek a munkája kétségessé tette még a lakhatási engedélyek kiadását is. Az épületek kis telkeken és zsúfolva egymás mellett lettek felépítve. Szerkezetileg átlagon aluliak, nincsenek csatornával ellátva, sok esetben padló nélküliek, szoba-konyhás helyiségből és előszobából állnak.
Egy külső szemlélő a cigányok lakóhelyi szegregációját is homogénnek látja. Ha közelebbről megvizsgáljuk az adott települést, észrevesszük, hogy a magyar cigányok, az oláh cigányok és a beások lakhatás szempontból is elkülönítik magukat egymástól. Mindez vegyes házassággal oldható fel, ami a szocializmus idején nagyon ritka volt. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye csaknem mindegyik településén jól látható módon egymástól elkülönítve élnek a magyar cigány és az oláh cigány családok. Néhány esetben megfigyelhetőek átjárások, amelyek elsősorban az oláh cigányokhoz való költözést jelentik egy-két magyar cigány család részéről. Ezek a beköltöző családok az évek során megtanulnak cigányul és a gyermekeik együtt nőnek fel az oláh cigányok gyermekeivel. Fábiánházán a Micsurin utcában laknak az oláh cigányok, míg a Dankó és a Zöldfa utcában a magyar cigányok. Ezeket a lakótömböket az ott lakók a mindennapi szóhasználatban cigánytelepnek hívják. A legalacsonyabb komfortfokozatú lakásokban a Zöldfa utcai magyar cigányok élnek. A település Esélyegyenlőségi Programjában (2013-2018)[3] viszont azt olvashatjuk, hogy a településen nincs szegregált településrész, vagyis cigánytelep. Az említett házakban csak villany van, vizet az utcáról hoznak, a fűtést gázzal vagy fával oldják meg. Nagyecseden és Hodászon is hasonlóan elkülönülve laknak egymástól az oláh és a magyar cigányok.
Az adatközlők lakóhelyét tekintve a szüleik házában (csökkentet értékű, un „CS” ház), oláhcigányok között éltek, majd házasságot kötöttek és az első gyermek megszületése után házat vásároltak. A 10 interjúalany közül 1 esetben a magyarok között a faluközpontban vettek házat. Lakhatásukra többnyire igaz a Kemény István, Jenky Béla által felmért adatok.
1994-re a telepeken élők száma 13%-ra csökkent, ami nem azt jelenti, hogy a lakóhelyi szegregáció is csökkent. A romák többsége az ország keleti részén, apófalvas településeken élt, amely földrajzilag és gazdaságilag is visszamaradottabb a dunántúli településekhez képest. Ezek a tények nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy az élet különböző területein az itt élők hátránnyal induljanak. Ezt erősíti meg Havas Gábor 1987-ben írt tanulmánya:
„Azoknak a cigányoknak, akiknek a lakóhelyi szegregációja erős, valamennyi településkategóriában minden fontos mutatójuk lényegesen rosszabb, mint azoknak, akik kevésbé szegregált vagy egyáltalán nem szegregált lakókörnyezetben élnek.” [4]
Ebből a lakhatási, foglakoztatási és egészszégügyi szempontból is hátrányos helyzetű környezetből a magasabb társadalmi státuszú cigányok elköltöznek, az alacsoyabb társadalmi státuszúak pedig helyben maradnak. Az utóbbiak választhattak, hogy megelégednek a környék adta munkalehetőségekkel, -ami napjainkaban az olcsó bérezésű közmunkát jelenti- és bérezésekkel vagy vállalják a napi vagy heti ingázást.
Interjúalanyaim a második lehetőséget választották, majd a jobb megélhetés reményében véglegesen elhagyták addigi otthonukat. A budapesti lakhatásra jellemző a Havas Gábor által megfogalmazott új szegregációs mechanizmus másik fajtája, azaz a belső kerületek slumosodása.
„Budapesten a cigányok a város belsejében laknak. A lakások közvetlen szomszédságának 30 százalékában laknak kizárólag vagy túlnyomórészt cigányok, vegyesen laknak további 30 százaléknál, és a közelben lakók többsége nem cigány 40 százaléknál.”[5]
A vidékről Budapestre költöző romák esetében elmondható, hogy sokszor tágasabb és otthonosabb jellegű házukat elhagyták egy budapesti egyszobás lakásért, ami sok esetben albérletet majd később tanácsi bérlakást jelentett. A fővárosba költözött interjúalanyaim közül 2 fő a vidékihez képest jobb körülmények között élt (2 szobás belvárosi tanácsi bérlakás), míg 2 fő rosszabb (szoba-konyhás tanácsi bérlakás, ahol nem volt fürdőszoba és a WC a belső udvarban volt), 3 fő a vidékihez hasonló komfortfokozatú bérlakásba költözhetett, 2 fő alacsony komfortfokozatú albérletben élt. Egy család még mai is abban a budapesti bérlakásban él, ahová évtizedekkel ezelőtt felköltözött. Csupán annyi változott, hogy a lakás komfortfokozata jobb lett, vagyis a lakáson belül található a fürdőszoba és a mellékhelyiség. Időközben két család elhagyva szoba-konyhás bérlakását kiköltözött és a belvároson kívül családi házat vásároltak. Az interjúalanyok elmondása szerint a lakáson belül idővel megjelent a vezetékes telefon, a televízió, a mosógép, amelyek státuszszimbólumként is szolgáltak számukra, amikor a vidéki rokonok meglátogatták őket. Ezzel egyfajta egyensúlyt kívántak teremteni maguk és a vendégségbe hozzájuk érkező más oláh cigányok számára, ami azt jelentette, hogy vállalták a vidékihez képest kisebb lakóteret, de komfortfokozatában és a kényelmet szolgáló technikai eszközök ellátottságában komfortosabbnak számított. A beszélgetésekből kiderült, hogy azoknak az interjúalanyaimnak, akik gyerekként költöztek Budapestre, leginkább a szabad tér, az udvar hiányzott, amiket a budapesti játszóterek nem igazán tudtak pótolni. A gyermekek szabadidős lehetőségei leszűkültek, hiszen csak felnőtt kíséretével mozdulhattak ki. Ezzel szemben vidéken, egy megszokott közösségben nem voltak ilyen kötött szabályok, hiszen a közösség összes tagja ügyelt a gyermekekre.
B.Zita adatközlő is ezzel a problémával küzdött gyermekként. A “bezártságot” emeli ki, amivel szembe heyezi azt a szabadságérzetet, amit csak vidéken érzett.
„Apu két munka között kihozott minket a városligetbe. Általában bent voltunk a házban, én ezért utáltam Pesten lakni. Ha játszani akartál, akkor csendben kellett, mi meg hatan voltunk. Nagyon nehezen szoktuk meg. Nyaranként visszamentünk mámihoz, ott szabadok voltunk.” (B:Zita)
Másrészt magát a közösséget is hiányolták. Arra a kérdésemre, miszerint fontosnak tartották-e, hogy többségében cigányok által lakott kerületben lakjanak, válaszul azt kaptam, hogy:
„Odamentünk lakni, ahol arra lehetőség volt… nem válogattunk. Tudtuk, hogy minél többet dolgozunk, annál hamarabb elköltözhetünk, mondjuk, ha ugye nem tetszett a lakás vagy a környezete.” (B.Andrea)
Láthatjuk, hogy a család anyagi és lakhatási biztonsága prioritást élvezett. Miután mindezt megszerezték, kezdték el keresni a fővárosban a roma közösségi helyeket. Sok esetben viszont nem is kellett keresni, mert az, vagyis a közösség talált rájuk. Ebben az időben (1975-85) indultak a roma klubok, tanodák, amelyek a szociális tevékenységük mellett társasági helyként is szolgáltak. Minderről cikksorozatunk későbbi részében írok részletesebben. Mind a 10 interjúalanyom esetéről elmondható, hogy volt egy budapesti roma barát, ismerős vagy rokon, aki segítette őket az első pár hónapban a lakhatás, a munkaszerzés vagy az iskolaválasztás területén. Ez is igazolja azt az erős kapcsolati hálózatot, ami jellemző volt a vidéki romákra.
A Pestre költözött romákat anyagi helyzetük kényszerítette a bérházban való lakhatásra. Többen fogalmazták meg a bezártság érzetét is, hiszen vidéken a „belső teret és a külvilágot azonos élettérként szokták meg.”[6]
Ezen kívül jellemző volt, hogy a vidéki portán több genráció élt együtt, ha a szükség megkívánta, akkor a fővárosban a szoba-konyhás lakásban is meg kellett oldani a vidékről érkező rokonok elszállásolását. Ha a patyiv – ami ebben az esetben a szegényebb család iránt érzett szolidarítást, tiszteletet jelentett – úgy kívánta, akkor nemcsak pár hétig, hanem több hónapig együtt lakott két család, amíg albérletet nem találtak. Azok a válaszadóim, akik ilyen helyzetbe kerültek, ideiglenes korszaknak felfogva tudták túlélni a mindennapjaikat. Erre láthatunk példát a következő idézetben, amikor egy 8 fős család egy 3 fős családhoz költözött.
„Legelőször apu öccséhez jöttünk, aki egy 15 m2-es alagsori lakásban élt az V. kerületben. Itt már volt víz, de a WC kint volt. Pár hónapot éltünk itt, de szörnyű volt. A XIX. kerületben már a fiúk és a lányok külön szobában voltak. Végül a XIII. kerületben egy 100 m2-es lakást kaptunk a tanácstól, ahol 4 szoba, WC, fürdőszoba volt és gázzal fűtöttünk. Ja, és már telefonunk is volt.” (B.Zita)
Ha nem is éltek egymás szomszédságában, az egy településről érkező családok tartották egymással a kapcsolatot. Többségük rokonsági viszonyban is volt egymással. Főként nagyobb ünnepek (karácsony, húsvét, születésnap, lakodalom, eljegyzés) vagy temetés alkalmával mentek el egymáshoz látogatóba. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy amíg vidéken ezek a látogatások előzetes egyeztetések nélkül bármikor megtörténhettek, Budapesten egyre gyakoribb, hogy a vendégek jelzik előre látogatási szándékukat. Persze, ha ez nem történik meg, akkor is fogadják a látogatókat és étellel, itallal kínálják őket. “A lakóhely ajtói nem jelentettek közösségi határvonalat, sem azok számára, akik bejöttek, sem azoknak, akik kimentek rajta. Így aztán, függetlenül attól, hogy ismerős vagy idegen érkezett-e, nem volt szokás kopogni, csöngetni vagy bebocsátást kérni. Ezeket a formalitásokat gádzsó szokásnak tartották, ezzel is elősegítve a gádzsók és cigányok közötti jelképes fal kialakulását.”[7] A megállapítás igaz a vidéken és a Budapesten élő roma családokra egyaránt. Hasonlóságot mutat a tér használata is, ami a hagyományos vidéki és budapesti oláhcigányok között jelemző. Beszélgetések, nagyobb események, ünnepek, virrasztások alkalmával a férfiak és nők elkülönített térben tartózkodnak. Ugyanez figyelhető meg az étkezések alkalmával, amikor először a gyermekek és a férfiak ülnek asztalhoz, majd végül az őket kiszolgáló nők foglalnak helyet.
„(…)Maradjon meg az a jó szokásunk, hogy férfiak nők külön. Tehát nem közösködünk. Kiszolgálja őket, leül. Meg hát arra meg fogom tanítani, hogy kínálni kell. Ha kell az utolsót is ki kell tenni, de aki belép ebbe a házba, éhesen nem léphet ki.” (B.Zita.)
Interjúalanyom arról beszélt, hogy melyek azok a fontos dolgok, amiket menyének el kell sajátítania, ha hozzájuk kerül az ifjú pár. Beszélgetésünkből megtudtam, hogy menye oláh cigány, de nem cerhar (ahogy adatközlőm családja). Habár ebben a csoportban (lovár) is ugyanolyan fontossággal bír a férfiak és nők térbeli elhatárolódása, adatközlőm mégis szükségesnek tartotta hangsúlyozni, hogy ezt a szokást az elsők közt fogja megtanítani menyének.
A párválasztásról a cikksorozatunk következő részében lehet részletesebben olvasni, ahol egy átfogó képet adok a roma házasodási szokásokról, valamint összehasonlítom a vidéki és fővárosi párválasztások jellemzőit.
A lakhatási lehetőségeket röviden összegezve elmondható, hogy több intrejúalanyom szegregátumban levő vidéki házuk után egy komfortosabb fővárosi bérházban élt. Hiányolták a vidéki közösséget, amit csak bizonyos idő elteltével találtak meg. Sokan hangsúlyozták a bezártság érzetét, ami ellen két interjúalanyom tudatosan tett, vagyis több évi gyűjtögetés után családi házat vásároltak Budapest külső kerületeiben.
[1] Prónai Csaba: Cigányok Európában 2,Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2002, 98. o.
[2] Kemény István, Janky Béla: Települési és lakásviszonyok: http://beszelo.c3.hu/04/04/13kemeny.htm, Utolsó megtekintés ideje: 2015. 04 .05.
[3]  HelyiEsélyegyenlőségi Program Fábiánháza Község Önkormányzata 2013-2018: http://www.fabianhaza.hu/images/eselyegyenlosegi_program1.pdf, 31. o. Utolsó megtekintés ideje: 2014. 04. 05.
[4] Havas Gábor: A kistelepülések és a romák http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_nemzetisegek/romak/a_ciganyok_magyarorszagon/pages/008_A_kistelepulesek_es_a_romak.htm Utolsó megtekintés ideje: 2015. 04.05.
[5] Kemény István, Janky Béla: Települési és lakásviszonyok: http://beszelo.c3.hu/04/04/13kemeny.htm, Utolsó megtekintés ideje 2015. 04. 05.
[6] Prónai Csaba: Cigányok Európában 1, Új Mandátum Kiadó, Budapest,2000, 93. o.
[7] Prónai Csaba: Cigányok Európában 1, Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2000, 86. o.